Kint tombol a nyár, vagyis most éppen szerencsére nem. Hanem szaggatja a szél a fákat az udvaron, este néha kicsit para, mikor a főút lámpafényében integetnek befelé. Mintha lenne valami mondandójuk, sötét titkuk, amit megakarnak osztani. A Wailin Stromsal is mindig ez az érzés fog el, sötét titkok tudóik ők. Amiket a zenén keresztül akarnak elárulni az arra érdemesnek, de az se baj, ha nem érted, mert attól függetlenül, ugyanúgy elvisznek erre a komor utazásra. Amivel pár évente visszatérnek és évről évre egyre csak jobbak.

Az, amikor metalba van foglalva a southern ghotica nekem nagy kedvencem. A gyarmatosítók utódjainak sötét lélek foltjai. A vérrel írt történelem, a fegyverrel elvett földek a túlélés érdekében, a jogtalan bitorlások és a jogos büntetések egy olyan világért, ami már nem kevésbe szar, mint amit ott hagytak a túlélés érdekében. Persze ez csak egy kis szelete ennek az egésznek, de ezek az érzések és ezeknek a variáció tökéletesen vannak bemutatva a Wailin Storms lemezein. Amiből ez már egyébként negyedik, ha jól számolom. És ahogy haladtak előre lemezről lemezre úgy csiszolták ezt az annyira nem is sajátos, de valamilyen szinten mégis különleges stílus egyveleget. Van itt egy nagy adag folkos southern gothic hangulat, amit kiválóan kevernek bluesal és doom metallal, a lassú gyomorforgatóan érzelmes post punkról már nem is beszélve. Mert igazából ez egy post punk zene kéne, hogy legyen, de annyira jó zeneileg, hogy nem lehet rámondani, hogy punk. Már az előző lemez megtalálták ezeknek a stílusoknak a megfelelő arányát, amit továbbra is sikerült megtartani, csak most még a dal szerzés is sokkal jobb lett. A felépítése a lassú/gyors és halk/hangos részeknek patikamérlegen van kiszámítva. Levezetnek, felvezetnek és nincs olyan, hogy akár egy pillanatot is tévesztenének, minden leránt a megfelelő mélybe és elenged a megfelelő csúcson, azért, hogy a katarzis biztos meglegyen. A noise rockos post hardcore pattog, mint a cowboy kalapos részegek lába a pajtában, az aratási ünnepségen. A lassú részek pedig lerántanak a déli mocsarak legmélyére, ahonnan már csak akkor engednek ki, amikor már éppen elfogyna az utolsó csepp levegőd is. Az ének, meg igazából az egész érzelmek teli, szomorkás, drámai. Bennük van az, ami az 50-es 60-as évek zenészeiben és olyan mintha az akkori blues énekesekkel közösen taszítanának minket a nyomorba. Ködös, kietlen tájak zenéje ez, ahol nem idegen a noise rockos csapkodás a gothos post punkoskodás sem, mindezt szinte tökéletes és fájdalmasan megszerkesztve.

délies 8/10