2022-re akkorát fordult a világ, hogy kimerem mondani azt, amivel megint nem leszek túl népszerű. Miszerint, ha valaki igazán jó raw blacket akar hallani, én azt mondanám neki, hogy amerika északi felén keresgéljen, elsősorban. Elértünk ide, hogy pár éve mikor még jogosan volt köpködve (amúgy nem), hogy nincs ott jó black metal, most meg az egyik nagy hatalom lett a stílusban. Ezek a bandák két nagyobb részre oszthatóak. Van az egyik, akik azt hiszik vámpírok és kialakítottak egy olyan egyébként bugyuta, de mégis működő zenei világot, ami teljesen komolyan vehetetlen, mégis vérprofi(érteeeed??) dalszerzés és kreativitás jellemzi. A másik vonalon pedig az őslakos származásúak rátaláltak arra, amire a norvégok a 90-es évek elején, és a történelmi és politikai igazságtalanságokból eredő frusztrációjukat és dühüket, undorító, nyers az ősi tradíciókat éltető és hagyományokat ápoló black metalban manifesztálják.

Ilyen a Mahpíya Lúpa is, amit azonnal megvettem bandcampen, miután először lepörgött. Mondjuk nagyobb részt azért, mert féltem, hogy elfelejtem a nevét. Ez a debüt lemez és szó szerint semmit nem lehet tudni az egészről, vagy a háttérről. Ezt mondom igazán trvenak, nincs mellé pofázás, nincs okoskodás, magyarázás vagy pózolás. Van egy borító, meg van egy lemez és ebből kell kihámozni, mi is van. Dalszövegek sincsenek, ember vagy démon legyen a talpán, aki kihámozza a vokálból. Az igazság viszont az, hogy így is érthető és érezhető, de minimum sejthető mi volt a cél. Már a borítókép, a dacosan, olyan megsemmisítő tekintettel, mint amikor Tinderen csak láttamozzák a dick pickedet, ülő indián főnök megalapozza a hangulatot, ehhez a három dalhoz. Mert csak három dal van, viszont úgy voltak/volt vele emberünk/ink, hogy fogd meg a söröm és 9 perces a legrövidebb. Jó, így is mindösszesen 30 perces a lemez, de elég nagy magabiztosságra és bátorságra vall, hogy első anyagra ilyet bemertek vállalni. Mindezt arra alapozva, hogy ez egy első anyagos zenész/ek munkája.

Azt, hogy zeneileg milyen, simán rálehetne mondani, hogy jah, fasza meg minden, de pont olyan, mint a többi. Ami akár igaz is lehetne, viszont, ha jobban figyelünk, vagy elég kitartóan magyarázzuk be magunknak, ahogy jómagam is szoktam, akkor már nem is ilyen egyszerű a képlet. Nyilván imádnivalóan szarul szól. Az első, ami észrevehető, hogy a gitárok mintha egy fokkal mélyebben szólnának, mint az megszokott ebben a közegben. A basszus meg a dob meg valahogy nagyon együtt rezonál, mármint hangzás terén. Doromból, lüktet, ez az első dal 4. percénél, a kiállásnál vehető észre a legjobban. Izomból pumpálják a vért, ősi ritmusokon lovagolva. Visszatérve a kiállásokra, na azok vannak. És a legjobb érzékkel törik meg a sistergő csodát, ami itt végbe megy. Ezeknél a pillanatoknál jönnek elő a folkos részek. Amit valahogy úgy kell elképzelni, mint pl a Kampfar esetében. Hogy nincsenek tényleges népihangszerek, viszont a dallamvezetés és a ritmusok folkos mintákat követnek. Az ilyen kiállásoknál van tele, countrys, hegyeken kolbászoló cowboyos dallamokkal, amit sikerült olyan szinte beleépíteni, ebbe a világ másik feléről származó zenei stílusba, hogy nem, hogy nem lóg ki a lóláb, hanem úgy hangzik, mintha ezt eleve így találták volna ki. Ezeknek az apró kitéréseknek, na meg a kiváló dallam érzéknek köszönhetően, simán van töltve a 11 perces dalok ideje is úgy, hogy csak azt vesszük észre, hogy vége lett az egész lemeznek és indulhat is újra. Vannak gyengébb, vagy laposabb pillanatai a lemeznek, de mindig jön valami ami simán átlendít ezen és a végére ott vagyunk, hogy ez az idei év egyik legjobb bemutatkozó lemeze.

békepipás dühöngős 9/10