Ép trashben, ép lélek, valami hasonló szlogenje van az Erkölcsi Mozsdónak. Ez tökéletesen le is írja, azt az undormány „szart” amit csinálnak. Hiszen ahhoz, hogy lelked legtisztább állapotát elérd, először meg kell mártóznod a mocskos letargia legmélyebb bugyraiban is. Ehhez pedig tökéletes aláfestő zene a következő album.

Annyi megjelenés van, hogy ez is simán elment mellettem, pedig aztán a srácok annyiszor szóltak facebook posztok keretein belül, amennyi csak kitelt tőlük. Szóval, köszi a (képzeletbeli) Bakos barátomnak, hogy átküldte milyen szart hordtak össze taliga számra. Náluk mindig az volt az érzésem, hogy hiába rágják a szánkba, hogy mekkora trash amit csinálnak, mindig az jön át, hogy ez azért egy precízen megszerkesztett dolog. Perszem zeneileg káosz, ami tele van mindennel, amit szeretnek, gondolom. Van itt metal, punk, hardcore, screamo, post-rock, kis elektronika. Meg ezeknek a mindenféle elkorcsosult egyvelege, ami sokszor feldolgozhatatlan, sokszor komolyan vehetetlen, de mégis magában hordoz egy zsigeri érzést, ami annyira jellemző az én korosztályomra. A talán már felnőtt korba lépett, modern, késő fiatal, kora öreg pupákok nagyrészével együtt rezonál. Hiszen mi sem kapunk mást, mint az, hogy mindenféle figyelnünk kéne, munka, talán család, kapcsolatok, szórakozás, közbe meg nyakunkon a klíma, meg geopolitikai szorongás. Statikus zajok tömkelege ostromolja az elménket mindenfelől. Ebben a kibaszott világban és szociális médiában, mindig van, ami zúg körölöttünk, ami eltereli a figyelmet, ami idegesít, arról nem is beszélve, hogy minden második ember egy faszfej. És erre mi a nem legegészségesebb, de legreálisabb és szórakoztatóbb reakció? Az, hogy beleszarsz és cinikus, az emberek többségének kurva kellemetlen humorral átitatt meme zászlódat egy hajóra tűzve evickélsz a szartengeren. Ennek tökéletesen zenei manifesztációja ez a zenekar.

A Minden nap szar, nyilván legtöbbünk himnusza is lehetne, emellett pedig a legjobb dal a lemezen. Amit a zenéről leugró szinti tesz nagyon is emlékezetessé, ami ennek ellenére mégis működik. Van még benne kicsit antimulatós kiállás és nyekergős noise blastolás is. A pozitív energiák pedig úgy elkerülnek, mint Obi Want az eső, mikor megy a klónok után kutakodni. Az album és dal címek, amellett, hogy zseniálisak, már alapból szórakoztatóak és felfestenek, a meghallgatás nélkül is egy hangulatot, ami zenével kézen fogva, még nagyobb hatást kelt. Pár esetben ez a stílus kavalkád még sem ér össze zeneileg, és hiába van ott a hangulat, engem volt, hogy kidobott emiatt az érzés. A szinti sokszor leugrik a zenéről, ami igazából van, hogy működik, de van, hogy nem. A hangzás mondjuk eleve nekem van kitalálva, ez a nyers, zajos dolog, amikor azt sem tudod sokszor eldönteni, hogy a következő másodpercben mi fog történni. Lehet arcon basz a napfény, de az is lehet, hogy a nyakadba szarik. A legnagyobb vívmánya a lemeznek, az a diverzitás. Tényleg minden dal más, és a maga nemében különleges, még ha vannak erősebb és gyengébb nóták is. Ezt a 33 percet, biztos nem fogja unni senki, bár abban nem vagyok benne biztos, hogy attól élvezni is fogja.

kilátástalanságban áztatott epét majszoló 7/10