Amikor az Imerial Triumphant új lemezéről írtam, valami olyasmiket mondtam, hogy hiába nagyon király és szeretem továbbra is, abban is biztos vagyok, hogy vannak még ugyanolyan jó, talán jobb hasonló zenék, kint az underground rengetegében. Csak azoknak nincs ilyen marketingje, stílusa és ütős dizájnja, mint a new yorki triónak. Erre a jelenlegi tudásom szerint a legtökéletesebb példa az Ashenspire zenekar, meg annak második nagylemeze, a Hostile Architect.

A Law of Asbestos első hangjainál egyértelmű lesz, hogy ez nem egy szokványos hangszerelésű lemez. Van (szexi)szaxofon, meg hegedű is. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ez azért már nem annyira meghökkentő, főleg a szaxizós metalzenekarok virágkorában. Bár én még mindig úgy vagyok vele, hogy jöjjenek csak csőstül, szaxofonból, egyelőre, még nem elég. Visszatérve a hangszerelésre, még ezekkel a tényekkel sem annyira szokványos, hiszen az esetek többségében, ezeket a hangszereket kiegészítőnek szokták használni. Itt viszont nem, hogy szerves részei a hangszeres egésznek, elég sokszor azt éreztem, hogy sokszor átveszik a vezető szerepet is. Köztudott, hogy ostoba vagyok a zenéhez, szóval sokszor fogalmam sincs mi történik itt, de az egyértelmű, hogy valami nagyon különleges. Hangszerek váltogatják szerepeiket és alázatosan vonulnak a háttérbe, megszokott helyükről, csak azért, hogy például a hegedű kerüljön rivaldafénybe. Ilyen furcsaságok történnek a Plattenbau Persephone Praxisban is, annyira, hogy ha a közepébe hallgatunk bele egyből, az se biztos, hogy rájövünk, ez elméletileg, papíron egy black metal lemez lenne. A ritmusoknak a dallamoknak, van egy nagyon sok dühvel és frusztrációval teli érzete. Miközben lágyan jazzes, a gitárok és a hegedű lassacskán építi a katarzist, ami mindig el is szabadul, akkor és ott, ahol kell. Az, hogy a hangszerek simán váltogatják, hogy éppen a harmóniát építik vagy a káoszt, már eleve megérdemel egy főhajtást. A fennkölt kórusok és prog blackes blastok erdejében, a jazz és a rideg téglába és urbanizmusba zárt neo noir hangulat, mint egy köd telepszik ránk, és szinte késsel lehet vágni, azt az ultra súlyos atmoszférát, amit sikerült teremteniük.

Ezekre jön még rá az ének, ami nem is igazán ének. Néha vokális témákat alkalmaznak, meg kórust, de nagyobb részt inkább egyfajta szónoklatszerű odamondogatás zajlik. Olyan érzése támad az embernek, mintha a 30-as évek, mocskos, sáros, gyárfüstös utcáin hallgatná, egy fiatal kommunista agitátor kiáltványait. A hasonlat se véletlen, hiszen az egész lemez politikai témákat boncolgat, amiknek általában az antikapitalizmus a fő mozgató rugója. Az éhbérért dolgozó proletárok és nincstelenek önjelölt védőangyalának szerepét ölti magára egy pillanat alatt, Alasdair Dunn énekes, aki egyben a dobos is. Szóval, maxirespect. Ebbe a perfomanszba tényleg bele ölte minden skót ellenérzését a rendszerrel szemben. Olyan mintha egy nemzet frusztrációja szólna abból a törökből/torokból és azokból a hangszerekből, és az egész annyira kiművelt és művészi, hogy ettől akaratlanul is komolyabban veteti magát. Hiába hiányzik belőle az ösztönösség, hiszen egyértelműen, egy megtervezett és profin megírt lemezről van szó, ez még sem von le semmit a súlyából és mondanivalójából.

urbánusan melankólikus 9/10