Na, ha már áprilisban megtörtént, az a bizonyos dolog, amit azóta is Cloud Rat katasztrófaként emlegetek, legalább az enyhíti a fájdalmamat, hogy 3 évvel a kiváló Pollinator után, megérkezett a következő lemez, a Threshold.

Az új anyag pedig ott veszi fel a fonalat, ahol a Pollinator letette. Tudni kell róluk, hogy éppen splitektől vagy elemeztől függően, de szeretnek azért kísérletezni. Volt már punkosabb, de volt powerviolence-esebb lemezük is. A Threshold, ahogy a Pollinator is valahogy az összes eddiginek a szépen összeállított egésze, ahol megtalálhatók, a cséphadaró blastok épp annyira, mint a középtempós már-már elszállós kiállások is. A dalok csupán csak egyszer érik el a 3 percnyi játékidőt. Mégis sikerült így is annyi színt, variálást és okoskodós témát csempészni a dalokban, hogy eszünkbe se juthat az, hogy ez is csak egy szimpla 30 perces darálás.

A Cloud Rat csodája szomámra abban rejlik, hogy amellett, hogy húsdarálóba rakják a fejemet, hihetetlenül „zenei” az egész, mármint egy szimpla grindcore-hoz képest. Itt jön elő a náluk sokat emlegetett grindpunk kifejezés, ami előjön a hazai Jacknél is, itt mégis teljesen más a kontextus, mert itt a punk az, ami a lágyságát és megjegyezhető gitártémákat adja, na meg azt a kicsit goth-os hangulatot, ami már annyira a sajátjuk. Az album kb feléig megkapjuk azt, amit a Pollinator után várna az ember. Viszont utána megint csak eluralkodik rajtuk a kísérletezhetnék, jönnek az enyhén post-blackes áthallások, az emocrustos megmenések, meg olyan brutál jó riffelések, amik a Sheperdön vannak. Vagy említhetném a Kaleidoscope kísérteties billentyű témáit, amik kéz a kézben járnak a szélvész gyors fastcore-os süvítésekkel.

Meg persze ott van az egésznek a másik fele is, Madison. Mert amíg a két srác szét blastolja és riffelgeti magát, mindenféle kreatív cunamik közepette, Madison ugyanezt teszi a mikrofon mögött. Sikít, hörög, acsarkodik és van egészben annyi érzelem, legyen az düh, frusztráltság vagy éppen elkeseredettség, hogy ha mérni lehetne, az a mérőke biztos kiakadna tőle. És az, ahogy a zene tempójával szinte együtt hullámzik a hangja, kecsesen, mint egy goth sellő, na azt tanítani kéne. A végére nekünk, ebben a porfészekben élőknek van egy kis plusz a Babahaz című dal keretein belül, ami emellett nagyon erős hangulattal és kiváló noise-os témákkal is operál. Mert nekem azt is most kellet megtudni, ennyi év után, hogy Madisonnak vannak magyar felmenői.

katasztrofálisan jó 9/10