Eredetileg nem akartam írni az új The Devil's Trade lemezről. Miután elolvastam, a Fekete Macska Suicide írását róla, úgy éreztem, hogy fele annyira se értem a lemezt mint ő és, hogy már nem igazán tudok mit hozzá tenni. Viszont az, hogy egy magyar előadó ismét, egy külföldi kiadónál kapott lehetőséget, hála a kitartásának és természetesen a minőségi és hiteles munkájának, számomra mindig olyan örömünnep, hogy muszáj a hírét vinni ahol csak lehet, még egy ilyen kicsi felületen is mint a Barlang. Mert ha már csak egy ember emiatt ad esélyt Dávid zenéjének, már megérte. 

Ahogy Dávid is említette a bejelentő posztjában a francia Season of Mist-nél most már van egy makó-i és egy Makó is. Azt meg csak remélni tudom, hogy jó pokémon mester módjára gyűjtik továbbra is a hazai bandákat, hiszen vannak még itt a mélység bugyraiban arra érdemesek. Úgyhogy, szerezd meg hát mind! Meg egyébként is számomra, ez az a kiadó aminek minden mainstreamsége ellenére is elhiszem, hogy "azt adjuk ki ami nekünk tetszik"  szempontok szerint dolgoznak továbbra is, nagyrészt. Szóval hitelesek, pont úgy mint a The Devil's Trade muzsikája. Én úgy gondolom, hogy lehet akármilyen jó hangja valakinek, lehet akármekkora gitár vagy akármi virtuóz, egy ilyen folkos, blues-os egy szál gitáros dologhoz elengedhetetlen, a személyes és intim megnyilvánulás. Számomra legalábbis mindenképpen.

Már az első The Iron Peak-ben le leszünk rántva a mélybe. A hangszerelés minimalista, gitár, bendzsó főként, meg Dávid hangja, ami mintha egy teljesen más világból szólna hozzánk. A lemez megjelenését nem is lehetett volna jobban időzíteni. A mélabús dallamok szinte egy húron pendülnek, a világ jelenlegi állásával. A magány a bezártság szinte már a mindennapjaink része lett, abban a világában ahol egy érintés is halálos lehet valakinek, valakinek akivel sosem találkoztunk és nem is ismerjük. Talán ez is teszi ilyen nehéz hallgatnivalóvá, itt nem mikrofonba okádás, meg kecskebaszás van, hanem mély és pofátlanul ismerős érzések. A Deadsister keserédes bendzsó dallama és Dávid dúdolása, már egy kicsit el is repít az államok felé és megmutatja, hogy bizony lehet két eléggé eltérő világot egyszerűen, de jól egyesíteni. Ami egyébként nem sok mindenkinek sikerül. Itthon is vannak hasonló zenét játszó előadók, akik próbálják az amerikai előadókat és stílust majmolni, de inkább csak gyengébb utánzatokat sikerült produkálniuk, olyat mint mikor az ember meglát a piacon egy Puma cipőt. Hasonlítani hasonlít, de amikor közelebb megy és jobban megnézi látja, hogy az bizony nem Puma, hanem egy kiváló kínai Puna. Dávidnak viszont sikerült egyesíteni, keletet és nyugatot. Hiába hordja magán az amerikai előadok és zenék jegyeit, sikerült úgy belekeverni a mi kis sajátos, kelet európai nyomorunkat, amiből egy nyomasztó eleganciával megáldott,  melankolikus 46 perc lett.

A Expelling of the Crafty Ape hihetetlenül drámai és van olyan súlyos érzelmileg, mint bármelyik dal, a legutóbbi Primitive Man karikán. Miközben most hallgatom a sötét szobában, az ablakom alatt húznak el néha, a kecskeméti főutcát, halott lelkekként járó autók, kicsit úgy érzem magam mint a borítón szerepló "pestis doktor, madárlény". Úgy mint ő én is egy magányos, szürke szobában viaskodom a saját gondolataimmal, arcomat csak a monitor sápadt fénye világítja meg. Viszont egyfajta sötét csend és béke is átjár, csak egy-egy hangosabb kocsi hallatszik át Dávid hangján, ahogy a Három Árva balladájának saját verzióját kiáltja a sötét ház szinte üres falai közé. Úgy érzem, telitalálat volt ide elhelyezni ezt a dalt a lemez közepére, mint egyetlen magyar számot, egyfajta kiugró csúcspontként is felfogható. Ami számomra is meglepő volt, hogy mennyire hatásos volt  a lemez és azonnal működő(nem úgy mint az előzőek) annak ellenére, hogy hihetetlenül minimalista, mégis Dávid csupán a hangjával és apró hangokkal képes egész hangulat képeket és képzeletbeli, átláthatatlan éjfekete monolitokat festeni, sötét érzések emlékművének szánva.

Az én fejemben felsejlett egy párhuzam, a pár évvel ezelőtti Logan című fimmel is. Noha azért alapvető dolgokban különböznek hőseink, tudtommal Dávid nem egy halhatatlan, adamantin csontú muntáns, bár az instás edző videóit elnézve, ebben azért nem vagyok teljesen biztos. Mégis, hasonló hatást gyakoroltak rám. Mindkettő mű annak ellenére, hogy teljesen más médiumok, szinte tökéletesen letudták festeni egy férfi sötét, magányos világát, a beletörődés kellemes békéjét és csendjét. Mindezt úgy, hogy semmi nyálas vagy szirupos hatásvadász dologban nincs részünk. Érzelmes és egyben intim is, giccs és nyáladzás nélkül. És ahogy Logan békére lel a film végén, úgy ad békét az imádott bendzsó a címadó dal utolsó hangjaiban, de csak addig amíg újra nem kezdjük ezt az utazást.

Venomous Concept,más néven Shane Embury egyik zenekara az öt millióból. Mondjuk többek között még Danny Herrera is itt van, szóval simán beszélhetünk egy fajta szupergroup-ról. Én egyébként nem Buzz Osborne meg a Melvins fétisem miatt kezdtem el hallgatni, annak idején. Amúgy de. Mondjuk ő már pont nincs benne a bandában, nekem kicsit hiányoznak is a háttér vokál szösszenetei, amik még az első lemezt elég jól színesítették.

Maga a zenekar viszont meg van Buzz nélkül is, elég jól. Annyira, hogy ez már a negyedik nagylemezük. Sok helyen láttam, itthon is, ahogy támadják őket, hogy jó nagy bátorság kellet, hogy neki menjenek Trump-nak, meg hogy politizáljanak és egyéb demagóg dumák. Hát szerintem éppen, hogy aktuális dolgokkal foglalkoznak, azzal ami éppen velük történik, ott a tengerentúlon. Ebbe most nem mennék bele, felületesnek érzem az értesülésimet, még akkor is ha rendszeresen nézem John Oliver műsorát. A lényeg, hogy jah tényleg nem bátor viszont rohadt aktuális és fontos ilyen dolgokról is beszélni, még ha zene is a szócső. A punk meg pont erre is való. Mondjuk ilyen tekintetben röhejesebbek a random black metal bandák, akik a keresztény egyházat szapulják. Öreg, nem nagy kunszt olyat ütni, aki valószínűleg nem fog vissza ütni, meg már amúgy is a földön, mivel el esett a saját lában, akkor mikor megtagadta az önnön modernizációját. Érdekes módon az Isis-nak, meg hasonló finom dolgoknak nem mernek beugatni, na mindegy eltértem a tárgytól.

Ez az ötvenes évek stílusú borító már teli találat, azon belül viszont azt kapjuk amit ettől a bandától elvárunk. Ők tényleg egy tökéletes mellék projekt, amikor van cucc összejönnek és közösen adóznak a zene szeretetüknek. Hardcore és metalos grind szentségtelen násza ez, olyan veteránoktól akik már régóta tudják mi a dörgés. Ez látszik is a végeredményen, ahogy az is, hogy ez színtiszta örömzenélés, felesleges agyalás, vagy bizonyítási vágyból fakadó erőlködés nélkül. Crust-os, hardcore rozsdás riffek vágják a húst, a tempó őrült, a ritmus szekció sosem áll le és olyan vad, mint egy narkós oroszlán. Sok meglepetésre nem kell számítani, ennek ellenére még sem monoton és legfőképp nem is unalmas a lemez. Vannak izgalmas és változatos pillanatok, mint például a Shadow végi lassú rész. Amit a rákövetkező, másfél perces Mantis Toboggan, grind csörömpölése tökéletesen ellensúlyoz. A lemez végi címadó dal kísérleti jellege, pedig felteszi a pontot arra a bizonyos i-re. Előtte is, a Dementia Degeneration punkos baszatása is ad egy másik fajta ízt a mix-be, amiben minden benne amit ezek a veterán úriemberek szeretnek. Na meg az is amit én, Buzz ide vagy oda.

Ez volt az a lemez, amiről direkt nem hallgattam meg egy előzetes dalt sem. Annak idején a Caustic olyan szinten földhöz vert, igazából azóta is az egyik legsúlyosabb, legnyomasztóbb metal lemez ami a napvilágra került, hogy mindenképpen tejesen egészében akartam először át élni a kínt, amit ők szállítanak.

Ami először szembetűnik, az a lemez hossza. Amíg a Caustic több mint 1 óra 10 perces volt, az Immersion ennek pont a fele. Nekem személy szerint ötletem sem volt, hogy merre fognak elindulni a három évvel ezelőtti istencsapása után. Azt viszont tippre se mondtam volna, hogy egy bő fél órás lemezzel lepnek meg minket. Ami másodjára szembetűnik az pedig a borító. Tudom, sok ilyet meg hasonlót látni minden nap, de ebben mégis van valami plusz. Valami ami beléd tekint és tudja, hogy mit csináltál tavaly nyáron és ha nem csináltál semmit, ez után biztos fogsz, mert őrületbe kerget és a felszínre hozza a mélyben bujkáló, gátlástalan állatot. 

A Lifer tökéletes kezdés. Lassú, súlyos, igazából pont olyan amit a Primitve Man-től elvárna az ember. A dob drámai és epikus, ahogy ütésről ütésre veri bele a karót a hallgató szívébe. Ethan Lee McCarthy vokálját nem kell nagyon magyarázni, mély, a a föld alól bugyogó sötét tónusú orkán erejű mormogás, ami nélkül már elképzelni se lehetne a zenekart. Lassan építkező értekezés, a rombolásról. Az Entity lassan fokozódó, feszültséget és frusztrációt keltő indítása, a gyilkolási vágy lassú, de annál erőteljesebb megfoganásának szózata. Itt már lehet érezni, mintha kicsit biztonsági játékra mentek volna a lemezzel. Alapjaiban ez egy szélsőséges anyagnak mondható, de nekik ez inkább csak a sztenderd. Viszont ennek ellenére a kompaktság valahogy mégis újdonságot rejt. Nincsen semmi felesleges a lemezen, ez maga a zenekar tömör esszenciája. Viszont mégis ezek ellenére könnyebben befogadhatóbb mint a Caustic, hiába nincsenek sallangok, hiába tömény, én érzek egy enyhe riff orientáltságba hajlást is, ami ugyan ezt segíti elő. A nyolc perces Menacing, talán minden ami Primitve Man. Középtempós döngölések, a megvaduló dob ami egyszer drámaian nagyvonalú aztán pedig fejletépő. Az artikulálatlan hörgés már a teljes érdektelenség és reménytelenség előfutára. Pusztítóan lassú áramlás, a föld mélyéről bugyogó láva melynek egyetlen célja a pusztítás, hogy valami új születhessen. Forró, kegyetlen és zajos. A ∞ zajongása felkészít a végső csapásra, más célja nem is igen van. Az utolsó 13 percben az apokalipszis aláfestő zenéje csendül fel. A remény teljesen elveszett, mindenki a saját lelkének sötétségébe fulladt bele, lángok borítják a bolygót, éget hús szaga terjeng a levegőben. Te pedig ha eddig nem futottál el, elégedetten bólogatsz és tapsikolsz a dobhártyád megerőszakolásához. Mindezek ellenére a Caustic szintjét nem érték el, nem is tudom lehetséges-e. Annyi viszont biztos, hogy továbbra is ők az egyik legsúlyosabb és szélsőségesebb zenekar jelenleg és az is, hogy ugyan ez legközelebb kevés lesz. Jó étvágyat hozzá!

Kezdem magam valami fizetett underground agitátornak érezni, csak fizetség nélkül. Akármit mit büfög fel magából az utóbbi időben, a hazai mélytengeri bulvár osztagok társasága, képtelen vagyok nem rajongani érte. A Gear-hez úgy álltam hozzá, hogy na majd ez biztos nem  tetszik, mondjuk nem tudom mire alapoztam, az előző dolgaik is be jöttek és persze ez is.

Egy rövid, 10 perces elmélkedés a létezésről. A lendület adott, a hangzás sokkal jobb mint a két évvel ezelőtti EP-n, tiszta, mégis energiától duzzadó. A szokásos én és cél  kereső kérdések, amik valószínűleg az én korosztályom nagy részét foglalkoztatják, ami sokszor frusztrációt és dühöt szül, válaszokat viszont nem. A frusztrációt is az szüli amikor az ember látja, hogy baj van meg, hogy mi a baj, de a megoldást ő sem tudja, így csak szenved a tudás súlya alatt. Kik vagyunk, hová tartunk és mégis mi a faszt kéne kezdeni magunkkal? Ezek azok a dolgok, amit saját magunknak kell kitalálni és megfejteni, az utat végig járni. Ilyen kérdések közepette, irdatlan jó pofa volt a BKV bemondás mint az Ignite végszava. A Days of Sorrow-nál már egyértelmű, hogy itt csak old school témákat fogunk az arcunkba kapni, ami viszont nem baj, ha ilyen jól van előadva. A tempó váltások szinte tökéletesek, amikor éppen pukkadna a lufi jön egy váltás, a feszültség felfokozása, majd a robbanás. A címadó dal meg a lemez legjobbja, ami főleg a dallamos ének résznek köszönhető, meg annak, hogy itt sikerült tökéletesre csiszolni mindent, ami a lemez többi részén is jeen van A Subtance of Soul pedig egy olyan menetelős dal a végére, ami után még párszor tuti rányomok a play gombra.. A 9lies Records rendesen pakolgatja alánk mostanában a kis dolgait. A Touch tavaly nekem eleve, az év egyik legjobb lemeze volt, idén már volt Contra, most meg ez.

Talán az egyik legjobban várt lemez volt számomra Buzz Osborne új solo anyaga. Nekem a Melvins " rock zenekar", King Buzzo pedig a rock isten. Jöhetnek nekem ilyen Ozzy-k meg Dio-k, az én szememben a közelébe se érnek ennek a páfrányhajú őrült zseninek. A hatása tagadhatatlan, amit többnyire egyébként nem egyedül ért, de ez semmit nem von le az értékéből. A Gift of Sacrifice pedig a második lemez ezen a néven, ha jól számolom és az egészet Trevor Dunn-al együtt pakolták össze.

Az egész lemez akusztikus és az egészet átjárja egyfajta idős, meglett hangulat. Igazából ez nem is fejezi ki jól mert elég negatívan jön ki. Egy olyan ember érzései és gondolatai manifesztálódnak ezen a lemezen, aki már sok mindent látott, sok mindent megélt és egyfajta kórból fakadó, természetes bölcsességgel is rendelkezik. Szóval nem egy bözsiutalványra váró nyugdíjas fröcsögéseit hallhatjuk. A hangulat egyébként változó, ahogy a témák is. A klasszikus amerikai folkon át, a nyaka tekert Melvins-es agymenésig sok minden megtalálható itt, néha még egy kis akusztikus noise-olás is. A borító is már valami hasonlóan fura élményt ígér, ez a cukor túladagolás miatt létrejött komában megelevenedő szürreális Lynch-i fantazmagória, kb előre is vetíti mi várható.

Ahogy a témák változatosak, úgy a hangszerelés is. Néha olyan gitárok szólna, mintha fékezhetetlen dühvel akarná szét szaggatni a húrokat, máskor pedig egy melankólikus régi építésű, déli, ház tornácán nosztalgiáznának az unokáknak. Hogy aztán a Junkie Jesus-ban például, egy begyógyszerezett hangyafarm mozgását csodálhassuk közelebbről. A Science in Modern America pedig a gótikus Amerika megelevenedés 5 percben , Buzz kísérteties éneke a felcsendülő háttérénekekkel hátborzongató és kísérteties is egyben. A Bird Animal pedig kivisz a puszta nekem végig az volt az érzésem, hogy valami bölényekkel teli tisztáson állva énekel bele a lemenő napba, búcsúztatva ezzel a fiatalságot és az életet is. Nagyon sok mindent nem tudok és nem is akarok írni a lemezről, inkább csak hangulatok és érzések azok amik körbe lengnek, amik viszont kellően furák és összetettek, hogy nehezen tudom őket megfogalmazni. A lényeg az, hogy nem hiába vártam, egy próbát mindenkinek megér.