A grindpunk meg a powerviolance olyan nekem, mint a szex és pizza. A szar is jó, ha meg véletlen tényleg fasza akkor még az  istenek is manifesztálódnak, egy gyomron rúgásra. A Jack meg valljuk be, alapból kurva jó. Aki járatosabb az ilyen zenékben az már biztos hallott róluk, szóval annyira nem kell őket magyarázni. A lényeg, hogy számomra kb akkora underground hősök, mint a Nadir. Kitartásból és minőségből ötös. Én jobban a Neurózis lemezük után merültem el a dolgaikban, azóta is az a kedvencem tőlük és mindig tűkön ülve várom, hogy mikor rukkolnak elő valamivel. Amit szerencsére elég gyakran megtesznek.

Ide cuccuk pedig egy split, a szerb Niyazov zenekarral. Az ilyen lemezek azért rohadt jók, mert például a Niyazov valószínűleg kimaradt volna, ha nem a Jack-el szerepel együtt. Magáról a lemezről már meghallgatás előtt jó érzéseim voltak, nekem  már az Oroszlánkirály-ban is a hiénák voltak a kedvenceim, kaptam is érte eleget. Ez az öltönyös, ügyvéd hiéna pedig elég jól ráhangolt, erre a kis marék csörömpölésre ami itt várható. A Jakc-ről mit lehetne mondani? Hozza azt amit el lehet várni tőle, mocskos atom gyors szájon baszás, kompromisszumok és megállás nélkül. A Jack-ben mondjuk mindig is azt szerettem, hogy a csörömpölés és a gyorsaság ellenére, tele van verve lendületes és bólogatós témákkal is rendesen és valahogy ezt a két dolgot olyan patikusi pontossággal rakják össze, hogy a végeredmény mindig egy országúti hajszához hasonló élmény. A Niyazov is valami hasonlóan a földre okádott koktél, csak náluk nagy szerep jut a mosómedve crust-os témáknak. Mosdatlan, csöves paraszt hangzás és témák az egész baromi fogós dallamokkal nyakon öntve. Nekem a legjobban sátánfattya dual vokál tetszett, ami mondjuk nem újdonság, sőt jobban megvalósítva és lehet hallani, mégis ehhez a mocsoksághoz amit itt hallunk több mint kellően dinamikus és vad. A Systemfuck pedig a lemez legjobb dala, az enyhén black-es dallamok és lendület, tökéletes lezárása ennek a split-nek, ami a Boffuot/Season of Mists mellet eddig a kedvencem idén.

Elmegy az ember egy hétre szabadságra és mire haza ér annyi hallgatni való lesz, hogy azt se tudom hogy fogom utolérni magam. Kezdjük az elején, erre mondjuk nem számítottam, hogy egy hűvös, egri pincében fetrengve azért jelez a telefon mert a Buffout meg a Season of Mists kihozott egy közös split-et. Mondjuk ez az összefogás eléggé adja magát, instán lehetett is látni, hogy mozgolódnak a srácok, de engem azért meglepett. Mondjuk már csak az lenne a vicc, ha ez be lett volna jelentve és én meg csak elsiklottam felettem, magamat ismerve simán lehetséges.

Viszont lássuk mi van itt, 2-2 dal összesen 8 percben. Acsarkodó screamo, két azért közel sem egyforma megvalósításban. A Buffout a Season-nal ellentétben sokkal inkább ezt a nyersebb, powerviolaneszosabb vonalat képviselte, ez most sincs másképp, bár azért nem érzem annyira vadnak mint például a demokat. Ami elsőre szembetűnt, hogy mindkét  dal két perc felett van, ami tőlük nem megszokott. Azt nem tudom, hogy ez tudatos lépés volt-e, a saját dalírói határaik feszegetése vagy csak így jött ki a lépés véletlenül. Az viszont biztos, hogy simán jól működött így is, miközben ugyanolyan mosdatlan és mocskos ahogy eddig. Egy retkes kurva csápolása, egy pislákoló  lámpafénnyel megvilágított, elhagyatott országúton. Season-éknál is van egy kis meglepetés, Máté úgy döntött mind két dal szövegét, szép anyanyelvünkön írja meg és milyen jól tette! Én eleve szét adok jó pár hazai hiszti hardcore bandát, amiknek túlművészkedett, túlírt szövegeiket is imádom. Itt is hasonló a helyzet, annyi különbséggel, hogy Máté megérezte a határt az elegáns szenvedés és a hisztizés között, amit a hangszeres szekció is kiválóan megtámogat. Így az eredménye, az eddigi két legjobb daluk lett.

Ha a Markov Soroka név nem mond semmit, akkor azt javaslom azonnal keres rá a dolgaira. Szinte biztos, hogy pár év múlva már alapként fogják őt kezelni és akkor menőzhetsz, hogy te már ismerted. Egyébként egy multihangszeres úriemberről van szó, akinek eddig négy saját zenekara van, négy eléggé más felfogásban. Én anno a Tchornobog-gal ismertem, amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki egy nem minden napi black metal élményre vágyik. Legújabb matériája pedig a Drown második lemeze, ahol egy funeral doomba oltott vízalatti utazást kapunk.

Maga a projekt még Slow néven indult, de egy újra kiadást követően Drown-ra lett keresztelve, ami valljuk be jobban is passzolva hozzá. Én nagyon válogatós vagyok a funeral doom-ok terén, nem sok tetszik, nem is minden jó tetszik és nem is mindig tetszik. Ez a Drown-ra fokozottan igaz, kell hozzá egy hangulat, különben csak kínszenvedés lesz. 42 perc a víz alatt, levegő nélkül elég megterhelő lehet, de ha ráérzünk bizony gyorsan eltelik és még túl is élhetjük. Sötét és nyomasztó az utazás, kapaszkodók nincsenek csak egy nagy áramlás, ami visz magával előrébb és előrébb az éjfekete mélybe. Valahogy mégis megnyugtató a monoton, mély hörgés és a lassú kitartott dallamok, ahogy a lélegzés hangjaival vegyülnek és amint hozzászokik a szemünk a sötéthez, megláthatja a mélyben rejlő szépséget és csodákat. A természet teremtette színes szilákat és a vízi lények kavalkádját, ahogy a halott társaikat gyászolják, de mindeközben lassan mozgó élettel teli az egész világ. A mellkasunkra nehezedő nyomás, a hatalmas, emberi ésszel alig felfogható ősi tömeg tisztelete és egyben rettegése is áramlik ebből a két dalból. Nem egy sima délutáni hallgatni való, de ha az ember elkapja a pillanatot, egy egyszerre kellemes mégis nyomasztó utazásban lehet része.

Érdekes, hogy amennyire hagyományőrző, öncélú majomkodás tud lenni a black metal, épp ugyanannyi kísérletező, határokat feszegető zenekar is van. Így jöhetett létre a Mesarthim is ami stílusát tekintve, ezt space,cosmic black metal vonalat erősíti. Azok közül is a jobbak közül való, bár könnyen rá lehet sütni az egészre hogy parasztvakítás meg kamu, hiszen nagyrészt maszatolás teszi ki a jó részét, de ha figyel az ember akkor össze állhat a kép, egy kellemes utazásra.

A recept lényege egyértelműen a billentyűvel való maszatolás és a hosszan kitartott utaztató dallamok. Amiket most ezen a lemezen azért sokszor sikerült megtörni, elég erős sátánvarjú és gitárkombinációval. Még a Destiny Parameteren emlékszem, hogy az volt az érdekes, hogy a szintetizátor volt a főhangszer. nem a gitár. Ezzel egy nagyon érdekes hangzást teremtettek, az egész éteri és megfoghatatlan volt. Most kicsit arányosabb lett a végeredmény, minden tekinteteben. Igazából a csodaszép borító is azt mutatja, hogy most jelenleg a földön járunk és csak próbálunk törni, az égi fekete lyuk felé. Így igazából, ha erről van szó a koncepcióba bele illik. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének éterien simogató szintetizátor futamok, csak éppen a gitárnak érzésem szerint most nagyobb szerep jutott picit, mint eddig. Ami mondjuk nem baj, ha van változatosság, hiszen ismeretlen művészeink évente ontjuk magukból az anyagokat. Ihlet pedig van még rendesen elég csak a Degenerate Era közepén lévő atom témát meghallgatni, amit aztán úgy korcsosítanak szinte diszkóba, hogy öröm hallgatni. Fenriz ettől tuti kitépné, az összes haját. A Time Domain is tele van olyan megoldásokkal és dallamokkal, hogy egyre kevésbé érzem kamunak az egészet, noha valamennyire én is igazat adtam a fröcsögőknek, de engem a hangulat mindig elvitt. Most is elvisz, csak vannak még mellé olyan érdekességek is, hogy csak kapkodom a fejem. Azt ezt eddig is tudtam, hogy kreativitásban nem szenvednek hiányt. Az egyik lemez végén például egy morse kód van az utolsó pár másodpercben, amit ha az ember megfejtett akkor titkos album bandcamp oldalának a linkjét kapta meg. Mekkora királyság már ez? Ez egyébként pont akkor volt, amikor Nergal-ék azzal a sátánista, keresztes kutyatáppal bohóckodtak, de attól még a Mesarthim vitte a prímet.

Az album témájának alapja a The Five Ages of the Universe könyv. Azon belül is ez a "Degenerate Era", amikor barna és fehér törpék, neutron csillagok és fekete lyukak születtek. Úgy érzem ezen a lemezen is született valami, mert sikerült nekik egy szinttel feljebb lépniük, dal írás tekintetében mindenképpen, a hangulat eddig is elsőosztályú volt. Az ismeretlen, hideg űr. Az emberi elmével felfoghatatlan végtelenség és üresség, amiben mi csak porszemek vagyunk, vagy még annyi sem. Van értelme egyáltalán az életnek, egy olyan világban amiben jelentéktelenek vagyunk? Ülök a sötét szobában mert nem tudok aludni, délutános műszakban egy paraszt a bioritmusom. Írok és ezt hallgatom közbe. Hátamat fújja a szorgos kínai kezek által összetákolt, tescos ventilátor és hideg dinnyét zabálok. Van annál nihilistább mint hajnalban, lefekvés előtt dinnyét enni, hátha behugyozok? Szerintem sincs.

Sose szerettem ezt a szupergroup kifejezést, mert annak ellenére, hogy ismert zenekarok tagjai teszik össze azt amijük van, az még nem garantálja a sikert. Ennek ellenére én is használom, hiszen én is emberből vagyok, ha meglátom, hogy két nagy kedvencem, két tagja áll össze akaratlanul is megdobban a screamo szív. Mert a Stormlight pont egy ilyen banda.

Egyik oldalról Loma Prieta, másikról Lord Snow amiket valószínűleg ismer az aki jártas ebben a stílusban. Bár én azt vallom, hogy nem szégyen nem ismerni dolgokat, hiszen annyi jó zenek régi és új is, hogy képtelenség mindent hallgatni és ismerni. Itt most annyira nem lesz róluk szó, de ha szereti valaki a stílust, de akkor is ha csak most ismerkedik vele érdemes lecsekkolni őket. Szóval Sean Leary a Loma-ból dobon kívül mindent kezel, míg Erik Anderson-nak a Lord Snow-ból maradt a dob. Zeneileg nem nagyon távolodtak el a két anyabandától, én mondjuk attól féltem valamelyiküknek nagyobb hatása lesz, de ilyenről szó sincs. Szinte tökéletesen vegyítették a Loma Prieta és a Lord Snow világát, hozzá téve a saját kis duo-juk fűszerét is. Erik keveri magából a bánatot, de csak azért, hogy a te lelkedbe verje bele ütvefúró módjára. Okos, matekos ütemei után csak kapkodja a fejét, az ember, első hallásra. Tökéletesen felvezeti a feszültséget , amit ötletes és sokszor nem várt kiállásokkal oldanak fel. Hála a lágy, sokszor simogató, máskor pedig pattanásig feszülő gitárnak. A post-os maszatolások tökéletesen feloldják, a sokszor leterhelő dobot, a legjobb példa a Wires, ami talán a legjobb dal is a lemezen, az utolsó egy perc egymásnak válaszolgatós részei nálam nagyon beadták. De a Clock Drift szét tördelt, ugráló  témái a lágy gitárdallamokkal, kiváló kontrasztot alkotnak. A lágy emo témákat pedig olyan szinten beleforgatni ebbe a kaotikus, energikus egyvelegbe, hogy egy kellemes utóízt ad az egésznek. Én az ilyenekre amúgy is finnyás vagyok, nálam vékony a határ a giccses nyáladzás és az érzelmes emo zene között, nekik sikerült eltalálni az arányt. 25 perc fájdalmasan gyönyörű kínlódás, fájdalom koszorú a fejre és hajrá.

Én nem csípem az ilyen válogatás meg remix lemezeket. Legtöbb esetben nekem elég megúszósnak tűnnek (tisztelet a kivétenek), főleg ha egy nagylemez helyett jön ki, csak azért, hogy adjunk már ki valamit. A Vein sem kivétel, hiába szeretem őket, két évvel a rohadt jó Errorzone után én azért többet vártam egy remix lemeznél, de lássuk miből élünk.

Az Errorzone az egyik legjobb modern hardcore lemez számomra. Súlyos, energiától duzzadó és tle van mindenféle hatásokkal, mint a nu metal vagy az industrial és ezek szinte hibátlanul vannak beleépítve a receptbe. Ez a lemez is eléggé a hatásokból épül. A kezdő 20 seconds: 20 hours például az Errorzone-os Untitled átdolgozása. Aminek az eredménye egy eléggé érdekes, alt rock-os dolog lett, ami még így magában is eléggé kilóg az egész lemezről. Azt mondjuk csak remélhetem, hogy nem mennek el ebbe az irányba, bár arra ott van a másik bandájuk, ez ad egy kis megnyugvást. A Heretic a Ripple és a TR és átdolgozásra került, még ha nem is olyan módon mint az első dal. Számomra érdekesebbek voltak, ezek a jungle átdolgozások, ritkán szoktam hallgatni ilyet is, de most valahogy nagyon jól esett és valljuk elég jól illenek a Vein világához. A végére még felkerült három demo felvétel, amivel így  elég változatos lemezt sikerült, ebben a 20 percben. Időközben egyébként, minden magyarázat nélkül, Vein.FM-re változtatták a nevüket. Ez viszont nem változtatott azon, hogy annak ellenére, hogy ez egy érdekes lemez, én jobban örültem voltam az Errorzone folytatásának.