Change - Still (2020)

Betrayed, Champion, The First Step a közös pont bennük Aram Arslanian, aki most összepantintott még egy ütős bandát Change néven. Straight Edge hardcore energiától duzzadóan és gyorsan. Eddig három dal van tőlük 5 percben, de a többi is ilyen lesz akkor nagyon várós egy hosszabb cucc. Az ének kifejezetten tetszett, párszor a Rotting Out is eszembe jutott, ami csak jó lehet mivel számomra, idén eddig a Ronin a legjobb hardcore lemez.

Pummel - Our Power (2020)

Ez már kicsit másabb, sokkal arcba mászósabb és nyersebb. A középtempós beleállásokkal tarkított pofozkodás teszi, ezt a boston-i 8 percet, egy kellemesen erőszakos tea délutánná. A metalosan hasító gitárok és a Nail in the Tread rohadt jó feszültség fokozó  dob témái, azzal a minimalista szólóval a végén már megérte ,hogy megszülessen a lemez. A lemez január-i, azóta jött ki már több cucc is tőlük.

Year of the Knife - Premonitions of You (2020)

A Year of the Knife azon új vonalas bandák sorát erősítik, akik mindenféle súlyos metalkodást kevernek a hardcore-be, céljuk az, hogy minél keményebb és agresszívabb legyen a végeredmény. Ők azok közé tartoznak akiknek ez sikerült, noha nálam azért nem tartoznak az élvonalba, ennek ellenére szívesen pörgetem a cuccaikat és vártam is a lemezt. Mondjuk én végig azt hittem, hogy egy nagylemezről lesz szó, ennek ellenére egy mindössze négy számos 7"-es lett a végeredmény, a közelmúltban kiadott dalok egybegyűjtése. Ami ezek ellenére is hasít, nagyrészt a láncfűrész gitárnak és a földbedöngölő doboknak hála. Most nézve, úgy látom tényleg lesz egy nagylemez is holnap.

Tatabány, 7 fok, eső és arcon csap a mocsár bűze, még ha Tatabányán nincs is  mocsár, hála a Rural Pitchfork-nak. Kicsit megint átvertek, a vasvilláról a borítón megint azt gondoltam, hogy valami hazai motívumokkal tűzdelt súlyozást kapok, sajnos ez nem így lett. A Tisszaszipi-vel is így jártam anno. Ennek ellenére amit adnak a srácok arra nem lehet sok panasz, természetesen annak tekintetében, hogy ez csak egy két számos promo, demo akármi. A hangzás nyers, noha egy kis mélységet eltudtam volna még viselni, kellően hozza azt a bizonyos délies hangulatot amit gondolom a cél volt megidézni. A riffekben vannak ötletek, a dob kifejezetten jó volt. A daloknak van eleje, közepe és vége. A Human Contest 2 perce körüli melodizálás kifejezetten tetszett. A hc-s énekkel nekem nem volt bajom, a néha bedobott csorda vokál is dobott  a dolgokon picit, persze variálni még lehetne. A Betrayed Your Own igazából az eső dalhoz hasonló, csak mindenben egy picit jobb, fülbe mászó és egyszerre mocskos dallamok, lesújtó dobok, a vokál machete módjára vágja a susnyást ebben a bűzlő, de még azért nem elég bűzős és retkes mocsárban. Bemutatkozásnak kiváló két dal, az irány meg van esetleg még az arányokon kell dolgozni. Én mindenesetre kíváncsi vagyok egy hosszabb cuccra is.

Minap láttam egyet abból a jéghegy a vízben meme-ből, ami női songwriterek-ről szólt. A tetején volt Emma Ruth Rundle, utána Chelsie Wolf, imádásom Lingua Ignota majd mint a legsúlyosabb, a legalján állt a Kira McSpice. Na ha valaki mutat nekem valamit, ami súlyosabb mint a Linuga Ignota, arra reflexből rárepülök, a Caligula-ról, meg úgy Kristin-ről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, úgyhogy inkább hagyjuk is. Szóval ezek után nagy kíváncsisággal ugrottam fejest Kira McSpice világába

A név ne tévesszem meg senkit. Tudom úgy hangzik, mint egy az Oroszlánkirályhoz promozott Mcdonalds hambi, de a zene azért mást fog takarni. Az elején viszont azt leszögezem meglepő módon, hogy a meme-el nem értek egyet, számomra Kira munkássága se zeneileg, se érzelmileg meg se közelíti a Lingua Ignota-t. Ez persze teljesen szubjektív vélemény, úgy ahogy minden más is ezen az oldalon. Ez a 15 perces EP egy évvel követte az elég jól fogadott debüt lemezét. Mindkettőt végig hallgatva pedig a Kisasszony nem akarja beskatulyázni magát. Amíg a Prodrome inkább egy folkos, enyhén gothos cucc volt, addig az Aura-n erőtejesen az ambient irányába tolódott el dolog. Minimalista és kísérteties. Bársonyosan simogató fájdalom koszorú. Az éjsötét monotonitást csak Kira szirén éneke töri csak meg, lökve előre minket ebbe a homályos, dohos szobába. Vannak azok a napok amikor semmi se jó, de nem tudod miért. Nekem pont ilyen volt most a hétfő, fáj a lét és mindenki idegesít. Szar a kedved, pedig okod nincs rá. Én ilyenkor paraszt vagyok és ennek tetejére még valami lélekbaszó szart is hallgatok, mint például a The Saddest Landscape. Ezek után viszont simán válogathatok Kira McSpice cuccaiból. Puhán körbe ölel a sötétség, egyszerre szép és szívfacsaró, katarzis nincs csak a monotonitás rideg útvesztője. Van valami beteges abban, hogy egy egyértelműen sérült nő kiénekli magából minden fájdalmát, én meg örömmel hallgatom, sőt még ujjongok is neki.

A Gulch az egyik zenekar a sok közül, aminek a megismerését a Hate5six csatornának köszönhetek. Ez év elején volt, azóta szénné hallgattam. Elég volt másfél percet megnézni a videóból, hogy szerelmes egyek a zenekarba. Mert baszki ebben a másfél percben több energia van, mint a legtöbb nagy menő banda egész életművében. Most pedig mint derült égből a villámcsapás itt az első teljes értékű lemez, ami mondjuk csak 15 perc, de az senkit nem érdekel.

A recept egyszerű arcon pörgés 15 percben úgy, hogy a fal adja a másikat.Van itt minden ami szem-szájnak ingere. Alapjaiban egy grindcore lemeznek mondanám, de nyakon öntve death metal-al, d-beat-el, hardcore-al, szóval mindennel amitől a forró aszfalton akarsz félmeztelenül breakelni, addig amíg le nem kopik a bőr a hátadról. A tempó menetelős, a dobok mint egy primitív kannibál törzs harci dobjai, üres járat egy pillanatra sincs. Elliot a mikrofon mögött továbbra is egy állat. Emellett pedig minden, de nem unalmas, nem a szokásos egyazon hangszínben hörgést kapjuk végig, változatos, energiától duzzadó és a mikrofonba okádást már-már művészi szinten műveli. Ide még egy érdekesség, az összes szöveget is ő írja, nem enged a közelébe se mást, viszont soha nem használja az "I", "me" és a "you" szavakat. Nem vagyok egy szövegíráshoz értő ember, de ez attól még rohadt nehéz lehet. Röviden és tömören, ez undorító, ocsmány és gyors zene ami mögött ha figyelsz még jó kis technikás trükköket is észre lehet venni. A hangzás hasít, az energia letaglóz. Elég is ebből a 15 perc, mert többtől valószínűleg megállna a szívünk. A végére még ide teszem, az emlegetett videót, házi feladat megnézni.

Még egy lemez ami kimaradt tavalyról, reggel az instát nézegetve ajánlotta nagyon ezt a lemezt a Thou. Szép borító, black metal logo, kezdésnek nem volt rossz. A meghallgatása után pedig eléggé arcon csapott, egy kellemesen friss szellő, ami egy alapjaiban ismerős elemeket használó, mégis érdekességekkel teli post-black metal lemeztől eredt.

Az egész Nick Stanger-rel és Andy Meyers-el kezdődött, ők olyan bandákból lehetnek ismerősek mint az Ashbringer, meg a Rictus utóbbit mondjuk én sem vágom. Technikai dolgokról nem nagyon szoktam beszélni, mert nem értek hozzá, meg mert nem is érdekel, leszoktam tudni annyival, hogy tetszik-e a hangzás vagy nem. Itt viszont van egy érdekes háttere a dolgoknak. Ugyanis azon kívül, hogy a felvételek a éneket kivéve élőben, Andy házi stúdiójában készültek, még megcsavarták azzal, hogy nem használtak metronómot és érintő nélküli gitárokkal játszották fel. Meg is érezni ezt a kötetlen szabadságot, azt hogy bundok nélkül, úgy játszhatnak a hangmagasságokkal ahogy akarnak. Az egész lemeznek adnak egyfajta hullámzó, egyszerre sistergősen nyers, de mégis éterien lebegős hangzásvilágot. Mondjuk simán benne van, hogy csak én magyarázom bele miután olvastam erről.

Zeneileg mondhatnánk, hogy post-black metal, ami igaz is. Tökéletesen hozza a blackgaze jegyeit, süvítő nyers gitárok váltogatják a cipőbámulós elszállásokat. Viszont ami az egésznek azt a frissességet adja ami miatt úgy éreztem, hogy kell róla egy barlangrajz, az az, hogy kiváló adagban merít a 90-es évek alter rock-jából is. A dallamos női vokál és a sátánvarjú kontrasztjában olyan dallamok bújnak meg, amik simán elmehetnének egy rádióbarát indie rock dalban is. A jeges blastbeat-ek és a nyers hangzás viszont emlékezett arra, hogy honnan is jöttek az alkotók. Már a kezdő Something-ben olyan dallamok vannak, amik simán beleeszik magukat az agyba és a dalok közti lágy átszövések pedig teljes improvizáció hatását kelti, még ha tudjuk is, hogy biztos nem így van. Talán ez is az erőssége a lemeznek, az ami kiemeli a többi közül, hogy miközben nyers, mint a tescos csirkemell közben fogósan dallamos is, mint a tescos zacskós leves. Az ének is, az érdekes hajlításaival amik mélyen a kilencvenes években gyökereznek, vagy a gitár ami próbálja a hajításokat lekövetni ad egy olyan egyedi zenei világot, amivel nehéz is besorolni a post-black-be, de jobbat én sem tudok rá mondani. Annyi biztos, hogy nem egy egyszerű lemez, de mégis kellően friss és érdekes, hogy felkeltse a kísérletezős zenék felé nyitók érdeklődését.

Régi arcok, új zenével ez is lehetne a címe ennek az ajánlónak. Meg mondhatnám azt is, hogy yeah még egy király karantén cucc, de az kamu lenne, mert pont előtte lett fel véve. Mondjuk ez nem változtat a tényen, hogy egy rohadt jó kis zajos cuccal van itt dolgunk.

Kicsit menjünk vissza az időben, egészen pontosan 95-be New Jersey-be, ahol egy bizonyos leánykori nevén Deadguy nevezetű banda kiadta a  Fixation On A Co-Worker-t. Eléggé alap cucc, ami elég jól rányomta a bélyegét, erre a metallic hardcore játékra. 25 évvel később vagyunk Tim Singer a Deadguy frontembere pedig összehozta a Bitter Branches-t, egy rakás veterán arccal, a Cavalry-ból, meg a Walleye-ból. Szóval az alapok adottak, a recept is hasonló. Zajos horzsolás csak úgy nyersen ahogy kell. A hangzás betyárosan mocskos és kellően lelakott ahhoz, hogy átjöjjön aminek át kell. Ép annyira dühös és frusztrált hardcore, mint amennyire okos és trükkös zajrock. A már emlegetett bandák mellet az Unsane és a The Jesus Lizard is sima liba, de miközben agyban kicsinál benne is ragad és olyan dallamokat produkál ami veled marad egész napra. Hiszen a pöcegödrös megmenések mellet mint a Her Disease, simán beránt egy lassabb, elszállósabb is mint a Broiler. Mondjuk a gitár itt is visít mint a fába szorult féreg, de mégis megpihentet annyira, hogy még dinamikus is legyen ez a 20 perc. A lezárásban meg a basszus az istenek eledele, a dob meg kalapál mintha az élete múlna rajta. A 90-es évek zajában pácolt, a kiábrándultság mocskával fűszerezett veterán segélycsomag, csak itt most mi vagyunk akik a segítséget kapjuk.