Kis tacskó koromban csak a bőgatyás odaugatás ment. Aztán jött egy új társaság engem meg berántott a mikrofonba okádás. Évekig rímek környékére se mentem, amíg nem jött a Luke Cage című sorozatban egy bizonyos jelenet. Amikor Cage betolja a fülest, a kapucnit meg fel és a Wu-tang-re szét veri a Siklószájú rejtekhelyét. Na ott éreztem, hogy erre megint szükségem van. Úgyhogy azóta, ha csak immel-ámmal de pörögtek a klasszikusok megint, most meg már nyitok néha-néha újdonságok felé is. Így álljon itt 4 lemez ami nekem mostanában beadta, hátha beadja másnak is.

Hermit and the Recluse - Orpheus vs. The Sirens (2018)

A Hermit and the Recluse Ka és Animoss közös projektje, amiben Ka görög mitológia rajongását éli ki. Ka egyébként is jelenleg az egyik legizgalmasabb rapper szerintem, jobb jobb projektek okosabbnál okosabb témák vegyítve a sajátos stílusával, ami már inkább slam poetry mint rap, de ez a lényegen nem változtat. Az egész lemez, nagyon lágy és simogató mintha egy fekete fehér néma film feliratait olvasnánk. Teljesen átadja Orpheus utazásait és az egész mese melankolikus hangulatát.

R.A The Rugged Man - All My Heroes Are Dead (2020)

The Rugged Man nekem az egyik legszimpatikusabb arc a szakmában. Sose a mennyiségre, inkább a minőségre ment és nem üzletként fogja fel az egészet, mint sokan mások. Ezért is nem meglepő, hogy idén jött ki a harmadik lemeze, miközben már a kilencvenes évek óta űzi az ipart. Van, hogy a gyereke született és azért szünetelt volt, hogy nem volt mit mondania, vagy épp tehetségkutató versenyt szervezett, de most itt van az új lemez. A másik dolog amit szeretek vele kapcsolatban, hogy jah nem jön be minden száma ezen a lemezen se tetszik mind, de annyira pozitív az egész csávó hozzáállása. Mint például a Legendary Looser aminek ha megnézzük a klippjét egyértelmű lesz, hogy a mostanában divatos "emorappereknek" szól, de úgy oltja le őket, hogy közben semmi fröccsögés, hanem a saját szemszögéből meséli el a saját történetét. Mindezt olyan vendégekkel mint Masta Ace, Ghostface Killah vagy Vinnie Paz.

"And after all the motherfucking bullshit I've been through
If a loser like me can do it, then so could you"

Funktasztikus -  Rezonancia, avagy a próféta alvilági zarándoklata (A titkos krónika) (2019)

Érdekes belegondolni, hogy Funk annak idején még Mr. Busta-val nyomult és mennyire külön utakon mentek tovább. Az egyik egy vicc lett a másik meg talán a legjobb hazai MC. Nyers, szókimondó, megalkuvást nem ismerő röviden és tömören talán gy lehetne leírni. Full DIY az egész továbbra is, amiért jár a tisztelet. Ő lent jár a mocsokban, a kiábrándítóan dögletes magyar valóságban. Egyetlen bajom a lemez második fele, sose szerettem az ilyen nyílt oda oltogatós dolgokat, értem én, hogy a stílus velejárója, sőt az oka is megvolt hozzá de nekem ez akkor sem adja.

A-F-R-O A-F-R-O POLO (2016)

A-F-R-O-t én úgy ismertem meg, hog állandóan azt láttam, hogy a The Rugged Man szinte szerelmes valami fiatal gyerekbe, de annyira, hogy nyomja befele mindenhova. Aztán kiderült, hogy ő a nyertese a freestyle tehetség kutató dolgának és hát baszki nem véletlen. Gyereknek olyan szövege van, hogy nem véletlen néz ki úgy mint az afro Einstein. Zsebre tesz egy pillanat alatt és ezen a lemezen talán még húsz éves se volt, de Marco Polo olyat alápakolt, hogy csak pillázok mint hal a szatyorban. Nyers és laza, pont ahogy szeretem.

A franciák nálam általában már előnyből indulnak. Főleg az olyan bandák amik emellé back metal tolnak, és a külföldi oldalak elég sokszor "weird" jelzővel illetik. Olyan ez mint a japánoknál, ha ők általában is furák az európai fülnek, de ha még mellé ki is emelik, hogy kísérletezős vagy fura, elvont ott valami nagyon elvetemült dologra kell számítani. Noha a franciák azért nem annyira elszálltak mint a japánok mégis meg van egy sajátos, fura és kicsit beteges zenei világuk amivel kilógnak az európai színtérről. Pont ilyen a Esoctrilihum is, ami egy Asthâghul nevű francia úriember agyszüleménye.

Asthâghul elég termékenynek mondható 2017 óta évente ad ki egy lemezt, most a abba, hogy mennyit változott meg ilyenek nem fogok bele menni, mert egyelőre csak az Eternity of Shaog csúszott le és még ebben is érzek felfedezni valót. Alapjaiban egy black/death metal dologról van szó, amiben a mérleg hol egyik hol másik irányba csúszik. A felvezető akár intro-ként is felfogható Orthal, azonnal be is vezet minket ebbe az egyelőre kellemes dallamokkal operáló világba, menetelős dob téma és a pincéből hörgő goblin, ami nem hiányozhat. A Exh-Enî Söph (1st Passage: Exiled from Sanity) címéből adódóan is az első dalnak tekinthető. Itt már felüti fejét az album igazi íze, a belépő hegedű, amivel engem egyébként bármikor meglehet venni. A klasszikus metal részek továbbra is dallamosak, a háttérben a szintetizátor kellemesen prüttyög és az egészre mint valami idegen textúra kúszik rá a disszonáns hegedű. Ami sokszor olyan oda nem illőnek hangzik, hogy szinte leakar ugrani a zenéről, de valahogy mégis sikerül úgy egyben tartani az egészet, hogy egy idő után teljesen össze áll az egész. A megzabolázott káosz adja a lemez esszenciáját, a józan ész és az őrület határán lavírozó istenek szimfóniáját.

Minden egyes dal ennek a kaotikus utazásnak egy állomása, egy állomás ami változásokon megy át. A dallamok egy számon belül is variálva vannak, mintha sosem állna meg a vonaglásban, vergődésben, mintha keresné a tökéletes formát amit felölthet. A Thritônh (2nd Passage: The Colour of Death) még mélyebbre ránt ebbe a az őrületbe. A hozzáadott szimfonikus elemek se azt szolgálják amit egyébként egy hasonló zenében, itt nincs harmónia, minden egyes hang és mozdulat az eszét vesztett káosz szolgálatában áll. Minden egyes dal megállja a helyét önmagában is, annyira dinamikus és változatosak, hogy hosszúságuk ellenére sem fulladnak unalomba. Sőt annyira tekergeti variálja és építgeti a témákat, hogy csak várjuk mi fog ebből kisülni. A Aylowenn Aela (3rd Passage: The Undying Citadel) még több szerephez jut a hegedű és az egész olyan, mintha egy szét drogozott őrült tudós venne kezelésbe pár klasszikus folk black-es témát. A Shtg (4th Passage – Frozen Soul) személyében még egy pihentető dal is bekerült a lemez közepére, aminek akusztikus dallamai, levezetik és egyben fel is vezetik azt ami volt és ami még lesz.

Fejezetek az megőrülő istenek naplójából. Keresés a csillagok között az elménk mélyén. Nekem több banda is eszembe jutott közben mint például a Blut Aus Nord, a Deathspell Omega, a Howl of Ebb vagy még az Oranssi Pazuzu. Ezek nem tényleges hatások, inkább csak a hangulat és a hasonló felépítés az közös bennük. A lemez erőssége tényleg az, hogy amennyire kaotikus tele fura témákkal és megoldásokkal, közben változatos is és az egész, a dallamokkal és a klasszikus témákkal összeáll egy kerek egésszé, ami nem csap át öncélú művészkedésbe. Felfedezni valóval teli egy óra hossza, ami végig leköti a figyelmet, néhol groteszk és néhol szürreális utazás egy francia elme legmélyén. Megyek pótolom a többi lemezt.

Múlthónapban írtam, hogy a Full Hell nem tud leállni. Nem is lehetne jobb bizonyíték erre, hogy már megint itt van mégy új dal tőlük. Ismét egy kollaboráció, most a Health-el, ami egy los angeles-i, industrial nois rock cucc. A da meg olyan ami egy egész lemez után kiált. Zajos, sötét egyszerre kellemes és felkavaró. Lüktető sötétség, a mocskos sikátor mélyén futkosó patkányok a hírnökei annak, hogy a Full of Hell továbbra a is az egyik legkirályabb és legizgalmasabb banda jelenleg. A Health-et eddig csak névről ismertem, de ezek után kezdem is a pótolást azonnal.

Az oroszoknál sok jó zene van, mondjuk én csak a black metal körül mozgó dolgokat vágom, na meg a Little Big-et. Már nem is tudom hol jött szembe a Bagdadski Vor bemutatkozó lemeze, de abban biztos vagyok, hogy az fogott meg, hogy orosz screamo, meg a borítója.

Őszintén a borító nagyon tetszett, de az alapján valami langy meleg dologra számítottam először. Ezek a meleg színek megzavartak egy kicsit, de nincs mitől félni, csak becsapós. Papíron screamo a dolog, mathcore-al és post rock-os hatásokkal egyaránt. A hangzás nagyon jó szép tiszta és dinamikus, végig azt éreztem, hogy tudatosan meg van mindennek a helye. A technikás részről annyit, hogy szerencsére ők is megfogadták Kirk Lazarus tanácsát, szóval nem fullba nyomták a mathcore-kodást. Ebből egy inkább játékos és laza gitártémákkal operáló dolog lett amit a lengedező kiállásokkal még szellősebbé tettek.  Tudom, hogy hangzásra nem hasonlít de nekem a The Saddest Landscape az ami hasonlóan lágy és simogató eredményt tud elérni ebben a stílusban, miközben egy eléggé felkavaró és érzelmekkel teli stílust művelnek. Az egész lemez belenyugvást és elengedést áraszt magából, mondjuk, hogy igazából miről szól azt nem tudom, mert orosz, de biztos valami hasonló dolgokat boncolgat. Mélyen érzelmes, zeneileg viszont laza, okos és érzésem szerint tudatosan össze pakolt 25 perc. Skramz rajongóknak erősen ajánlott.

Szeretem ha egy zene átver, ha behúz a csőbe és olyat ad amire egyébként vágytam, de nem számítottam. Egy ideje nagyon rá vagyok csavarodva az ilyen 80-as években gyökerező, mocskos hangzású pusztulat hardcore zenékre, amiknél az esetek többségében a trükk a Dead Kennedys. Mint például a C.H.E.W vagy éppen a Soul Glo. A Geld-et is hasonlónak gondoltam első belefülelésre, de a  lemez végére pofán vert a felismerés, hogy ez nem teljesen olyan, de attól függetlenül eszement jó.

A recept a következő: Végy egy nagy tálat basszál bele pár ausztrál arcot, adj hozzá egy bödön zajt, futtassad hogy geci gyors legyen, de azért nem baj ha néha meg-meg áll. És miközben okádják az ótvart a mikrofonba, fűszerezd kellemesen karcos, középtempós kiállásokkal. Nem tudom elégszer leírni, hogy mennyire királyok ezek a nosztalgikus, de mégis, azért rengeteg újdonságot és okosságot rejtő bandák. Egyre többen vannak és ha az embernek van ideje, meg türelme kimazsolázni, kincseket találhat. Erre mondjuk azt mondják, hogy pszichedelikus hardcore, amit én azt túlzásnak érzek. Az Oranssi Pazuzu, na az pszichedelikus, ez maximum narkós kiállásokkal és elszállásokkal tarkított hardcore csörömpölés. Mindezt teljesen pozitív értelemben értem. A dalok rövidek és célra törőek, a hangzás hasítja a húst és a kezdeti látszat bunkóságot, már az első dal szólójával sikerül is levedleni. Tegnap mikor futottam az erdőparkban megcsípett egy pók vagy ki tudja mi, a lényeg, hogy egy pár perc alatt feldagadt az egész fejem és lüktetett az egész testem. Közben szólt a Geld és eléggé érdekes élmény volt, ahogy kb a testem lüktetésére dübörög a középtempós dob, mint valami LSD-be áztatott, belassított lódobogás. A nyakatekert vinnyogó kiállások azok amik beadják az érzést rendesen, kiváló kontrasztban van a paraszt aprítással. Létre hozva egyfajta delíriumos dinamikát, ami  rohadt izgalmassá teszi ezt a 28 percet. Hiába próbálnak meg átverni az acsargó kutyámajom vokállal és a csörömpöléssel, itt bizony elég erős trükközések mennek ahhoz, hogy ne csak egy szimpla nosztalgikus energia fröccs legyen. Ha beadta, akkor meg házi feladat az első lemez is.

A Leya-nak keresztelt new york-i duo amit Marilu Donovan hárfista és Adam Markiewicz hegedista alkot, márciusban dobták második lemezüket. Egyébként a minap ismertem meg őket, mert a Spotify feldobta a Liturgy-val közös új dalukat és bejött annyira az amit hallok, hogy azonnal csekkoltam a saját cuccukat is. Hogy mit is csinálnak, az viszont egy érdekes kérdés. Ha nagyon el kéne magyaráznom akkor azt mondanám, hogy egyfajta minimalista ambient zenét, az emlegetett vonós hangszerekkel és énekkel megtámogatva. Nekem egyből eszembe jutott a Lingua Ignota első hallgatásra, de ahogy tisztultak le a dolgok úgy veszett el a hasonlóság is. Amíg Kristin a saját, személyes poklából mutat nekünk kisebb-nagyobb szeleteket, addig a Leya hangulat világa sokkal finomabb és nyugtatóbb.

Az egész alapja a háttérben suttogó minimalista ambient soundscape, amire a két tag a maga hangszerén fűzi fel a klasszicista dallamokat, amik mint egy lassú hullám gördítik előre a lemezt. Maguk a dalok csak pár percesek, szóval semmiféle nyaka tekert avantgarde dalszerkezetekkel nem fogunk találkozni, sőt én még igazán dalt se tudnék kiemelni, számomra ez egy egybefüggő, fél órás élmény volt. Egyfajta barokk szépség és minimalista nyugalom lengi be az egész lemezt. Abban viszont tényleg hasonlít a Lingua Ignota-ra, hogy ez a templomi hangulat, magasztosság és tisztaság átjárja az egészt lemezt, még ha nem is éppen ugyanúgy. Egy hófehér porcelánnal kirakott teremben állsz, azon kívül nincs semmi csak te és a vakítóan fehér tisztaság. Minden mozdulat finom és aprólékos, gyengéd és megfontolt, ne hogy eltörjön valami. Aztán egy baldachinos ágy, a test mozdulatlan, révedünk a semmibe. Apró pókok futkosnak a meztelen testünkön a vonósok lágy dallamaira. Ez más helyzetben talán félelmetes és felzaklató lehetne, de itt még ez is a nyugalmat és a békét árasztja magából.Hangulat magával ragadó, este munka utána a sötét szobában.

Bónusznak berakom ide a végére a Liturgy-val közös dalukat, ami remélem egy közös lemez előszele. Szinte tökéletesen egyesítették a modern black metal-t, ezzel a nyugodt éteri zenével. Érdekes, hogy egyébként én a Liturgy-t nem csípem, próbálkoztam vele sokszor, érzem is, hogy jó amit halok, de eddig még sem adta be. Viszont ebbe na felállásban bármennyi jöhet.

A horizonton megjelenik a fakó lovas, feje helyén koponya, hangja távoli sóhajtás. A neve állítólag Ottlakán és elvisz egy tíz perces utazásra, ami elég meggyőzőre sikeredett. Simogató monotonitás és az apokalipszis begombázott lovasa, volt az a két dolog ami fejemben kergetőzött ebben a pár percben. Zsír új banda, undormány jó hangzással, ami kireszeli az életet is a füledből. Lassan hömpölygő pszichedelikus futamok , gerjed az indulat, de nem szabadulsz, a démoni szolgák motyogása már az elmédben visszhangzik. Ez az 1984.

Viszont a Bemutató-val kiderül, hogy kajak megvezettek, mert nem más ez mint rohadt mocskos, be lassított punk zene. Nem is kell neki sok, hogy elkenje a fejem a gyors részek pörkölnek, miközben egyébként full kiszámítható az egész, de a faszt nem érdekli, mert a hangulat elvisz de úgy, hogy sose találsz vissza az életbe. Már a legelején a fejemben volt, hogy az ének vállaltan nincs a toppon, viszont cserébe próbál az érzésekre menni. Engem elkapott. Ebben a dögmelegben, ahogy a tescos ventilátor berregésével keveredik ez a gyászos, mosdatlan lejtmenet, már harmadjára egymás után, közben már készül az új lemez, remélem minél hamarabb itt is lesz.

A Vile Creature az egyik legjobb példa, arra a jelenségre, hogy miként lép ki a doom metal is a saját környezetéből és az ódon, leomlott templomokban kódorgás helyett egy sokkal személyesebb és sokkal inkább társadalom kritikusabb hangvétel felé kezd hajlani, a black metal-hoz hasonlóan. Mondjuk bőven előttük is elkezdték már ezt, de ez a lemez pörgött sokat az elmúlt héten, így az ő hatásukra fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. A Glory, Glory! Apathy Took Helm!, az ontario-i duo papíron második nagylemeze, egyébként a 2016-os EP-jük is majd 40 perces. Még ha zeneileg hozzák is a modern doom metal-októl elvárt témákat, szövegileg inkább hajaznak egy punk vagy hardcore bandára. Hiszen erőteljesen a transz és a queer kisebbség védelmére kelnek és ennek megfelelő társadalmi témákat boncolgatnak. Amit egy figyelem felkeltően undorító és egyben gyönyörű borítóba csomagoltak.

Viszont ha hidegen is hagyják az embert az ilyen témák, akkor is kap, egy zajos és veszettül súlyos 43 percet. A kezdő We Die sikításnál már konstatálhatjuk, hogy nem nézünk valami vidám percek elé, és a kezdő riff is már előre jósol egyfajta dinamikusságot, ami az egész lemezt át fogja járni.  Már amennyire egy doom lemez az tud lenni. A Harbringer of Nothing kezd az említett már-már hipnotizáló riffel, a monotonitás kálváriája dübörög a fülünkbe, de csak öt percig, hogy egy zeneileg sokkal lágyabb, de vokálisan ugyan úgy kínzó középrészt kapjunk. Az egésznek a hangszerelése nagyon érdekes, szinte búg és zúg a egész lemez, mintha végig egy orgona szólna a háttérben. Pedig tudtommal, csak egy szimpla gitár-dob felállásban tolják. A dal vége pedig egy középtempós óda, amivel meg is vettek így az első 11 percben. A When the Path is Unclear lágyabb hangokkal építi tovább, a már rég meglévő hangulatot. Még ha a mondandó el is üt a szokványos doom témáktól, mégis tökéletesen építették bele a megszokott zenei környezetbe. A gitár recseg és dorombol egyszerre, a vokál pedig egy sikítás a ködös, temetői éjszakában. A frissítő okoskodást, szokványos málházás váltja szerencsére bizonyítva, hogy még se beszéltem akkora hülyeséget a dinamikusságról. A You Who Never Slept már-már törzsi dob témái, a szokásos lélek szaggató énekkel és fogós dallamokkal, feladja a leckét ha kedvenc dalt akarunk választani a lemezről. A Glory!Glory!-n pedig jön az amit már eddig is érezni lehetett, a szokványos metal hangszerekkel is, de a kórus és akusztikus hangszerelés az ami teljes egészében átadja ezt az áhitattal teli, templomi hangulatot. Az utolsó Apathy Took Helm! pedig összefonja a Glory!Glory! világát a lemez első felével, ezzel kikeverve egy nagyon hangulatos elegyet ami engem a Thou-ra és a Lingua Ignota-ra emlékeztetett főként. Annak idején a debüt se volt rossz, de ezzel a cuccal most egy olyan szintre léptek, hogy ezek után mindenképpen figyelni kell rájuk.

Továbbra is tartom magam, hogy rohadt jó színtér van itthon. Ami emellett diverz is, mint az állat. Csak az utóbbi egy évben jött Touch, Wasted Struggle, Contra, Hanoi csak, hogy néhányat említsek. Mind kiváló volt és mind más, szóval kicsik vagyunk, de ami van az szinte mind jó, szerintem. Egy ilyen jóság a budapest-i Norms is, akik annak idején az Orbán népe karika miatt eléggé emlegetett zenekar lett. Az Index-en át mindenki megosztotta, persze csak a témája és címe miatti kattintás potenciál miatt. Közbe pedig verték a mellüket, mint hozzáértő zene rajongók, hogy punks mégse dead, ami faszság mert eddig sem volt az, és ezután sem lesz, csak változik. Meg ők az a banda amelyik annak idején vissza mondtam az amerikai turnét és megszakított minden kapcsolatot, a külföldi kiadójukkal, mert a vezetője asszonyverő volt. Az elvek mindenek előtt, így kell ezt csinálni.

Három évvel a Hülye Hardcore után pedig itt a következő cucc, szóval a gépezett nem állt meg, sőt az energia sem csökkent. Kapunk 10 tíz perc olyan zajos és intenzív arconpörgést, hogy menten elszaladok a legközelebbi kormányablakba, idegből sorba állni. Már a Késgyilkos-ban a kopácsolás be vitt a bozótosba és nem is jöttem ki a végéig. A lehetetlenségből adódó frusztráció, a düh, a bele nem nyugodás átjárja az egész kis motyót. A dalszövegeket olvasgatva, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy sok hozzám hasonló húszas évei végén járó ember érzi ugyan ezt. A dob trükkös és szét ver, a gitár meg fojtogat, az ilyen szövegekre pedig mint ez

"Felszámolták az államot, te pedig napszámban hallgatod a komédiát És lásd, a formatervezett ideológiák, plakátként díszítik a norma szervezett utópiát"

csak szomorúan bólogatunk, hogy na jah.