Nem hiszed el, de nem tudnak nyugton maradni. Párszor már volt itt szó a Full of Hell-ről és el kell keserítsek mindenkit, hogy még ennél is többször lesz. Továbbra is az egyik leginnovatívabb és legizgalmasabb bandának tartom jelenleg, akik nem minden napi hozzáállással prezentálják az arcod leszaggatását. Pár hónappal a legutóbbi megmozdulás után, ami egy klip volt, itt egy új dal. A Language of Molting Cherubs pedig azt adja amit én elvártam tőlük. Zajos, pokolból feltörő okádás, vérző lelkek kínkeserves sikítása, a tempó váltások Mekkájába ágyazva. A szaxofon meg maga a trónjáról letaszított Isten vergődése, nagyon remélem, hogy ezzel még fognak kísérletezni a következő anyagon.

A Hail Spirit Noir azon kevés prog zenekar sorát erősíti, amiért oda-vissza rajongok. Maga a zenekar a Transcending Bizarre? parkolópályára kerülése után, annak három tagjából jött össze, noha azóta bővült a tagság. Kezdetben proggos pszichedelikus black metal volt a recept, de ahogy jöttek a lemezek, úgy tűntek el egyre jobban az amúgy sem túl fajsúlyos fekete fém hatások. Olyannyira, hogy az új lemezen ebből már csak szinte mutatóba maradt valami és az extrém éneket is teljesen elengedték.

Érdekes, hogy zeneileg oda jutottak mint az Oranssi Pazuzu, lehet van valami a levegőben vagy nem tudom. Viszont egymástól függetlenül, mind két zenekar az effektek és a billentyűk sokkal nagyobb térnyerésében látta a fejlődés útját. Negyven perc utazás ebben a sípoló, tekergő, egyszerre nyugtatóan kellemes de mégis valami motoszkáló bizalmatlansággal a háttérben. A pszichedelikus darwinizmusba oltott létkérdések csapkodnak, jobbra-balra, előre-hátra. Már a borító is ezt az örvénylő, optikai csalódásra késztető de mégis megnyugtató képet festi fel, amit az egész lemez áraszt. A hatások egyértelműek, még ha hozzá értőbbek biztos mélyebben is beletudnak menni. Annyi bizonyos, hogy a Crossroads akár egy új Borknagar szám is lehetne. A 70-es évek manifesztálódása a mai modern jelenben, a kor minden igényét kielégítve. Kiváló hangzás, okosan összerakott dalok, rengeteg ügyes trükkel és megjegyezhető témával. Ennél többet nemigen kell róla mondani. Proggerek előre!

Kevés jobb black metal banda nevet tudok elképzelni magyarul, mint a Fattyú. A néhai Kopjafa talán fel veszi a versenyt, de más nemigen jut eszembe. Egyszerű, nem elcsépelt, nem is valami erőltetett latin, hanem lényegre törő, aljas és zabolázatlan. Előre is vetít egy fajta képet a zenéről, amit tökéletesen be is igazolódik az Az Alföld Sötét Szíve végig hallgatás után.

"- Mondjátok meg: mit csinálnak egy boszorkánnyal?

- Elégetik... megégetik!

 - És mi egyebet szoktak még elégetni?

 - Több boszorkányt! "

Alapjaiban egyébként, azt a szokványos megközelítést használják többnyire, ami már úgy beleette magát a hazai színtérbe, hogy kipurgálni szinte lehetetlenség, már ha ki kell. Amit én személy szerint már jó ideje unok, itt mégis sikerült úgy tálalni, azt amit már ezerszer hallottam, hogy azon nyomban fáklyát és vasvillát ragadnék. Ugyanis a téma ugyanaz mint a legutóbbi LEM karikán vagyis a Szeged környéki boszorkány égetések. Ami azért egy kellően szórakoztató és érdekes téma ahhoz, hogy még szülessenek róla lemezek. Szóval a téma adott de máshogy van megközelítve. Itt is vannak narrációk mint a LEM-nél, csak itt olyan, mintha a Kappanyányi Monyók szolgáltatná. Ami számomra adott egy kisebb humorfaktort is a lemezhez, persze egy komoly dologról van szó, emberek haltak meg. Mégis ennyi idő távlatából, az ostobaság, a hiszékenység , az akkori tudatlanság és az egyházi hatalmak manipulációi már nevetségesnek tűnnek.

"- Engem gyíkká változtatott… 

- Gyíkká?

- De már elmúlt."

Már az intro után jön az első csavar, hiszen annak ellenére, hogy klasszikus black metal-ról van szó, a Holtak Varja-ban akkora refrén van, hogy békává változok menten. A Csendes Falu-ban felépített feszültséget tanítani kéne, ami nagyrészt a dobnak és a billentyűnek köszönhető, persze a tempó itt is megszalad néha. Az ének az megint csak kiemelendő, már ha lehet egyáltalán annak nevezni. Szerintem inkább, egyfajta narrációként lehetne felfogni, tökéletesen érthetően meséi el ezeket a történeteket, mintha csak egy tábortűz mellet hallgatnánk őket. Az Ébredés elején az a gótikus, horrorisztikus téma nagyon betalált, szinte láttam magam előtt, az erdőben fekete csuhában settenkedő alakokat. Amikor be jön a többi hangszer, egy kicsit háttérbe is szorult, ez mondjuk nem tetszett. Többnyire középtempón menetelünk az 52 perc vége felé,néha egy kis dobos okoskodás vagy akusztikus babrálás az ami színesíti az összképet, egészen jól. Az egészben van egyfajta megfoghatatlan primitív vadság. Na nem zeneileg, hiszen a stílusához mérten kellően összetett és színes, lehet a narratív vokálnak vagy esetleg a szövegeknek köszönhető, de valami ősi erő feszegeti végig a lemezt és én közbe vigyorogva hallgatom, hogy az Alföld sötét szíve újra dobban-e és dobban baszki. Az Alföld Sötét Szíve mint egy nagy varangyos béka csücsül a lemez közepén, egyfajta középtáji megpihenésként, hogy aztán kettő gazdagon hangszerelt dal után kapjunk egy 14 perces levezetőt. Ezt én már soknak éreztem, tőlem így elvette a katarzist, valami epikus, hangos és aljasul sötét lezárásra számítottam. Ez mondjuk az én hibám, senkit nem érdekel én mire számítok, másnak attól még működhet, hiszen rossznak semmiképpen nem mondható és a lemezt sem teszi tönkre, csak nekem lehetett volna jobb is. Így is kaptam egy baromi jó lemezt, egy olyan stílusban amit azért szoktam szidni, de itt a bizonyíték, hogy lehet ezt is igényesen, ötletesen és komolyan vehetően csinálni. Fattyablackmetal fattyablekkereknek ősi mocsokés mágia modern kaftánba bújtatva, ezek után várom a következő megmozdulást.

Párszor már valószínűleg a számra vettem itt a technikás zenéket, vagy nem, őszintén, sokszor nem nagyon emlékszem mikről hordom itt össze a sok hülyeséget. A lényeg, hogy nem a technikás zenékkel van a bajom, hanem inkább, a sokszor ehhez társított steril hangzással. Főleg a tech/death dolgoknál vehető ez észre, persze kivételek mindig vannak. Viszont a mathcore az már egy teljesen más tészta, a We Are the Romans óta lefolyt már pár lemez a Dunán, de szerencsére sokan ragaszkodnak még az általam preferált hangzásvilághoz. Mint például, a manila-i Limbs.

Még 2016 jött ki az első EP-jük, akkoriban még ilyen cipő bámulós skramz dologban nyomultak, aztán 2018-ban volt valami törés. Megjelentek a technikás témák, bőségesen adagolt ipari baszkurálással. A tekintetüket fel emelték és most már előre, a jövőbe bámulnak mindenféle sci-fi koncepciókkal. A legszebb az egészben, hogy nincs szét effektezve az egész lemez, mégis ezek a szutykos, industrial hangulat fokozó trükkök, annyira bele ivódnak a zenébe, hogy végig átjárja az egészet. Amit már az első dal elején el is kezd, viszont van még itt rengeteg hatás, a skramz-on át, a post-hardcore-ig. A gyors részek fejszaggatóak, a kiállások pedig kellemes dinamikát adnak az egésznek. A helyzet viszont az, hogy itt most nem a dobos lett megmenve, hanem inkább a gitár de az nagyon. A dob adja a lazát, néha rápörög, de a gitár mint egy mérget köpködő áspisvipera úgy tekereg, vonaglik és sziszeg. Egy sunyi farok mozdulattal eltereli a figyelmet, hogy aztán olyat marjon, mint a Soft Narcosis közepén lévő, rohadt jó téma. Húsba vág az effekt és a végén szemen köp a méreg. Szaggat a jazz az Acidic Impostor-on, a közepén pedig földbe döngöl, a digitális sámándob. A Necro Police pedig, mintha egy páncélozott, rendőrségi rohamkocsi kerekeinek nyikorgását imitálná és ezen a számon is rohadt jól elpattog a basszus a háttérben, imádni való. Nyekeregve mászik az agyba és szét barmol mindent, de mielőtt távozik helyre is rakja. Az arányok kiválóak, a váltások már szinte zseniálisan vannak elhelyezve és úgy dinamikus az egész, hogy nem esik szét. A lelkesedésem nem véletlen, régen fogott meg ennyire mathcore lemez.

A split-eket én személy szerint a dinamikájuk miatt szeretem. Többnyire rövidségük ellenére is, simán izgalmasak a különböző zenekarok, más látásmódja vagy eltérő megoldásai miatt. Viszont most itt van egy, ami olyan hosszú mint egy nagylemez, kettő olyan  formációtól akik tudják, hogy milyen hangulattól facsarodik a szívem. Az Almyrkvi ismét egy izland-i zenekar, olyan bandák soraiból verbuválódott, mint a Wormlust és a Sinmara. Ezek a belterjes zenekari kapcsolatok már kezdenek negatív irányba menni, szóval már bőven jelennek meg ott is a tucat zenekarok, ami mondjuk várható volt, annak fényében, hogyan ontja magából a bandákat az a kis ország. Az Almyrkvi viszont még pont nem esik ezek közé. Én eddig az Umbra-t hallgattam tőlük annak idején mikor kijött és kellemes emlékeim maradtak róla. Ezen az anyagon kettő dallal szerepelnek, húsz percben és ha emlékeim nem csalnak, azt az irányvonalat viszik tovább amit anno elkezdtek. Lassabb black metal ez, nem kevés doom-os témával vegyítve, a billentyűvel pedig rohadt jó kozmikus dallamokat szólaltatnak meg. Például a Mesarthim-al ellentétben a szintetizátor itt tényleg csak kísér és kiegészít, megadja azt a plusz fuvallatot amivel a csillagok közé repülünk. Az egész nagyon ködösnek és homályosnak hat, de közben mégis tisztán kivehető minden hangszer és az ének is. Ami mondjuk nem a legjobb, ennél a minimális tisztánál simán elfért volna egy kicsit több is. Lassú megfontolt léptekkel indulunk meg, egy ismeretlen varázslat hatására, egy kozmikus utazásra. Fagyos légüres tér a gitár, a dobok pedig csillagok lüktetése, majd pulzálása. Az űrben senki nem hallja a sikolyod, viszont a hörgést és károgást úgy látszik igen. Gyötrelem és kín, harag és bánat visszhangzik az éterben, a fizika törvényeire magasról téve. Apró kozmikus csilingelések, zörejek a háttérben pedig biztosítanak arról, hogy már rég nem a földön járunk és lehet, már vissza sem térünk oda. Nolan-ek három óra hosszáig tartott a Csillagok Között, az Almyrkvi-nek elég volt húsz perc is.

 Ez után pedig jön a Ruins. Alexander von Meilenwald, maga a rituális dallamok fizikai manifesztációja. Foggal, hajjal és hat ujjal született modernkori, spirituális vezető. Egy urbanizált sámán ő, aki zenéjével segít nekünk megérteni a szellemvilágot. Monoton, rítikus dallamok vezetik fel az utazást. A törzsi ének a háttérben csak tovább növeli az érzést, hogy egy kapuban állunk, ami egy felfoghatatlan szellemvilágba vezet. A hipnotikusan pulzáló dobok bizsergetnek és elnyomnak, elnehezedő végtagokkal várjuk mit hoz a jövő, ezután a tizenhárom perc után.A Hunters már egy klasszikusabb, gitárra épülő témával indít, kicsit sietős is, mintha tényleg egy vadat üldöznénk az erdőben.Két és fél percig bírja a kalapálást itt jön be egy rohadt jó riffre felfűzött törzsi mormogás, amit aztán ismét szétkalapál, majd a váltogatás után egybefűz. A vége felé pedig olyan szólót betol, német barátunk, hogy még a szellemek is sírva fakadnak tőle. Érdekes a lemez kettőssége, noha egy tőről fakadnak, mégis egyszerre hasonló de mégis eltérő hangulatokkal operálnak. Amíg az Almyrkvi a kozmoszt járja és az űrt, a felfoghatatlan ürességet kutatja, addig a Ruins is a hasonlóképpen tesz csak a spirituális világban, törzsi dallamok és hipnotikus lüktetések segítségével próbál, abba a katartikus állapotba hozni, ahol kinyílnak a láthatatlan átjárók. Ég és föld, űr és túlvilág, ellentétek amik ebben a negyven percben mégis egymásra találtak.

Alex CF más néven az angol, neo-crust messiás. Volt már róla szó az oldalon és ha rajtam múlik lesz is még. Azon nyughatatlan művészek sorát erősíti, akiknek a munkásságát nagyon kedvelem. Alex pedig nagyon nyughatatlan mindig csinál valamit és itt nem csak a zenei dolgokra kell gondolni. Legyen szó könyvről, vagy valamilyen kézműves cuccról, legutóbbi munkája például egy kézzel készített Lovecraft akciófigura volt. A Fall of Efrafa és a Light Bearer után zeneileg sem tudott nyugodni, úgyhogy 2014-ben szokásához híven egy nagy kosár haverral csináltak még egy bandát, ez lett az Anopheli.

A stílus amiben alkot(nak) azért mindig, elég jól behatárolható. Szóval, többnyire valamiféle d-beat alapokon nyugvó, olykor post-metal-al, olykor vonóshangszerekkel megfűszerezett újvonalas crust-ot tolnak. Az Anopheli sem kivétel ez alól. Az anarchista d-beat ritmusok pumpálják a vért a szívbe, a tettre készségtől dagad az ér a homlokon. Viszont itt a jön a trükk, Nicole cselló dallamai és Richard akusztikus kiállásai, egy fajta borongós, szomorú szépséget visznek a zenébe, ami nem hogy el vesz a harci kedvből, hanem érdekes módon fokozza azt. Alex a szokásos narratív módszereivel meséli történetét, az ének változatossága különösen üdítő, szinte minden tag ki vette belőle a részét. Öt dal, huszonöt percben, aminek kicsúcsosodása az utolsó nyolc perces zárótétel, amiben benne van minden, amiért ezt a stílust szeretni lehet. Gyors, dühöngő tempózások ölelkeznek a cselló melankolikus világával. A reménytelenség és a harag, a kilátástalanság a frusztráció katartikus találkozása egy olyan világban ami nem miénk, viszont hasonlít annyira, hogy akár lehetne is. Az aktualitást pedig az adja, hogy most újra keverték az egész lemezt, aminek bevétele mind jótékony célra megy és ha eddig kimaradt volna a második lemez is házi feladat.  

A Fange idén már megajándékozott minket, egy undormány sludge karikával, de már itt is a folyatás. Annyi előnye legalább volt ennek a karantén mizériának, hogy meg dobta picit a kreatív folyamatokat. Most például egy különlegesebb anyaggal van dolgunk a Poigne képében. Ugyanis a francia úriemberek minimalizálták a gitárokat, meg úgy mindent ami természetes és egy szinte teljesen industrial/noise EP-vel álltak elő. Recseg-ropog minden, a dobgép digitális berzerker módjára ver. Viszont a háttérben megbúvó gitárdallamok, mégis tudnak egy érdekes és izgalmas ívet adni a daloknak. A hangzás mosdatlan, szinte csöpög róla, szépen lassan az elhasznált gépzsír. 15 perc a digitalizált világ elidegenedésének védjegyében, csak úgy francia módra, nyersen és könyörtelenül.

Hol kezdődik a tényleges zaj? Meddig lehet valamit zenének nevezni? Definíció szerint hangok és csend olyan elrendezése, ami érzelmeket vált ki a hallgatóból. Vagyis itt a hangsúly a tudatos elrendezésen van. Szóval, igazából ha a szomszéd hajnal hétkor, vasárnap, tudatosan, ritmusra flexel, (innen is a kurva anyád) az is lehet zene. Érdekes kérdés ez, szerintem nem is lehet pontosan megfogalmazni. Főleg addig amíg vannak olyan zenekarok mint a Gall, akik tudatosan feszegetik a határokat a kaotikus zajongás és a zene között. Mondjuk ez megint az, az eset lesz, hogy kirakom ide ezt és rajtam kívül legjobb esetben egy embernek tetszik.

A Gall egy három fős powerviolance/noise banda, Németországból. Céljuk az még kérdéses, eredményük fejfájás vagy ámulat, embere válogatja. a 17:21 MIN pedig az első teljes értékű lemezük egy rakat split és EP után. Azt nehéz körbeírni mit is csinálnak, van itt egy basszgitár egy valamiféle dobos, meg egy noise-os fickó akik kaotikusabbnál kaotikusabb dobtémákból és vinnyogásokból alkotnak, valami szinte felfoghatatlanul frusztrált és neurotikusan elrendezett hangorkánt. Ami 17 percben bekap, megrág, majd a kiköp és agyonver egy vasrúddal. A hangzás fájdalmasan nyers, mintha késekkel vagdalnának. A zajok hol visítanak, hol olyan mélyek, hogy szinte lehúznak a pokol legmélyebb bugyrába. Az énekes agonizál, épp most szüli meg az Antikrisztust a száján át. Szóval minden adott, hogy egy negyedórás okádás legyen az egész. Viszont eközben az egész rohadt dinamikus, többnyire rövid fél perc körüli számokkal, amik viszont tele vannak ötletekkel. Fel és levezetések vannak, gerjesztés és elfojtás, az emberi tűrőképesség határainak feszegetése. Kísérletezés a primitív hangzásvilág minden szegletével. Hangos és halk szegmensek párbaja a figyelemért.

Hiába nyers az egész, hihetetlenül modernnek hat. Zaj és fényszennyezett 21. századi városok, hangjegyekbe szedve. A villogó neon reklámoktól epilepsziás rohamot kapó tömegek himnusza. Vijjogó és vinnyogó, hörgő és üvöltő és szép lassan szétszakadó modern valóság, manifesztálódása a végtelen szenvedés katlanjában. Egyeseken és nullákon lakmározó patkányok, rágnak lyukat a koponyákba. Zene? Zaj? Itt már tök mindegy, mert úgy is megdöglesz.

A Sludgelord Records egyike azon kiadóknak, akik annyira az én ízlésemre vannak beállítva, hogy szinte minden cuccokat meghallgatom. A Planet Loss egy tavalyi lemez egyébként, amit hallgattam is, de akkor valahogy nem adta be. Lehet másra voltam ráállva éppen, vagy csak nem voltam ilyen hangulatban. Most viszont elkezdtek megint mozgolódni láttam, hogy a másik nagy szerelmem, a képregények környékén is  matatnak valamit. Így lepörgettem megint és letaglózó volt a felismerés, hogy mi minden mellet mehet el az ember elsőre, ami rohadt jó.

Már a borító is árulkodik a futurisztikus vonalról, a számozott dalok pedig előre vetítik, hogy valamiféle koncepcióval van dolgunk. Egy idegen bolygó lázadása a téma az elnyomó rezsim ellen, nem is lehetne aktuálisabb. A  Surya, King Goat, Prisa Mata és Aerosol Jesus tagokat tömörítő Walloving tehát egészen részletesen összerakott koncepcióval operál. Rendszerről és politikáról, kirekesztésről, homofóbiáról és rasszizmusról, a mentális betegségek társadalom általi megbélyegzéséről is van itt szó. A hangulat egészen apokaliptikus, a sci-fi-be ültetett Orwelli világkép maximum azért nem ad akkora gyomrosokat, mert ha kinézünk az ablakon, szinte ugyan ezt látjuk. 

A Prologue ügyesen felvezeti, ezt a súlyos és zaklatott fél órát. Az effektek egyszerre taszítóak és rántanak mélyre, ebbe a pusztulásra kárhoztatott világba. Lassan és monotonan ütlegeli elménket egy robotikus kar, az embertelen vokál pedig jelzi, hogy egy idegen bolygón járunk. Egy olyan bolygón ahol, a sludge a grindcore és a black metal él szinte tökéletes szimbiózisban. Az egész rohadt zajos, egyszerre nyomasztóan lassú és zaklatottan gyors, csapkod és ütlegel, próbál küzdeni valami ellen ami nagy előnyben van. Egy perc nyugtot nem hagy, mindig szól valami, minimum egy olyan síron túli zajongás, amitől a hideg futkos minden élőlény hátán. Primitive Man, Full of Hell , Thou, mind kiváló hivatkozási alap.