Alex CF más néven az angol, neo-crust messiás. Volt már róla szó az oldalon és ha rajtam múlik lesz is még. Azon nyughatatlan művészek sorát erősíti, akiknek a munkásságát nagyon kedvelem. Alex pedig nagyon nyughatatlan mindig csinál valamit és itt nem csak a zenei dolgokra kell gondolni. Legyen szó könyvről, vagy valamilyen kézműves cuccról, legutóbbi munkája például egy kézzel készített Lovecraft akciófigura volt. A Fall of Efrafa és a Light Bearer után zeneileg sem tudott nyugodni, úgyhogy 2014-ben szokásához híven egy nagy kosár haverral csináltak még egy bandát, ez lett az Anopheli.

A stílus amiben alkot(nak) azért mindig, elég jól behatárolható. Szóval, többnyire valamiféle d-beat alapokon nyugvó, olykor post-metal-al, olykor vonóshangszerekkel megfűszerezett újvonalas crust-ot tolnak. Az Anopheli sem kivétel ez alól. Az anarchista d-beat ritmusok pumpálják a vért a szívbe, a tettre készségtől dagad az ér a homlokon. Viszont itt a jön a trükk, Nicole cselló dallamai és Richard akusztikus kiállásai, egy fajta borongós, szomorú szépséget visznek a zenébe, ami nem hogy el vesz a harci kedvből, hanem érdekes módon fokozza azt. Alex a szokásos narratív módszereivel meséli történetét, az ének változatossága különösen üdítő, szinte minden tag ki vette belőle a részét. Öt dal, huszonöt percben, aminek kicsúcsosodása az utolsó nyolc perces zárótétel, amiben benne van minden, amiért ezt a stílust szeretni lehet. Gyors, dühöngő tempózások ölelkeznek a cselló melankolikus világával. A reménytelenség és a harag, a kilátástalanság a frusztráció katartikus találkozása egy olyan világban ami nem miénk, viszont hasonlít annyira, hogy akár lehetne is. Az aktualitást pedig az adja, hogy most újra keverték az egész lemezt, aminek bevétele mind jótékony célra megy és ha eddig kimaradt volna a második lemez is házi feladat.