Ha egy mexikói zenekar agresszív zenét játszik, akkor én azt alapból még durvábbnak gondolom. Ez valószínűleg a Narcos, Breaking Bad meg ezekhez hasonló filmek és sorozatok hozománya. Ezekben elég brutális módon van bemutatva a mexikói alvilág, fejlevágások, bérgyilkos osztagok, drog kartelek ilyesmik. Szóval ha szembe jön mondjuk egy mexikói hardcore zenekar,én azonnal a repkedő buksikra és kivégzésekre asszociálok. Előítéletes vagyok, nem tagadom. Na ilyen előítéleteskedés közben jött ki a Xibalba új lemeze, akik mondjuk pont kaliforniaiak, de a tagok mexikóiak és a zene is többnyire spanyol nyelven szól. Meg azért az a név, hogy Xibalba már eleve úgy hangzik, mint egy maja átok.

Ők is azon fiatal zenekarok táborát erősítik, akik a hardcore-t olyan módon keverik metal-al, itt főleg death metal-ról van szó, hogy az minél keményebben és minél brutálisabban szóljon. Viszont a zenekarok többsége eközben el felejt dalokat írni, így nem marad más mint egy üres keménykedés, amiből nem is emlékszünk semmire még a sokadik hallgatásra sem. A Xibalba kicsit más tészta, ők az arányokat másképp kezelik, tehát inkább egy old school, 90-es évekből táplálkozó death metal cuccról van szó, amibe enyhén hardcore elemeket kevertek, ezzel növelve az arcul baszás erejét. Nyers, rozsdás hangzás ami egyből a húsig vág, onnan pedig nincs vissza út mert a fertőzés azonnal terjed.  Le ver a víz mert tudod, itt bizony egy fél órás súlyemelés jön, még hozzá a jobbik fajtából. Kompromisszumot nem ismerő, enyhén doomos menetelésekkel megspékelt, masszív death metal sortűz. A cél az, hogy a legmérgezőbb arányban legyen kikeverve ez a metalcore/death metal/doom metal főzet és az esetek többségében ez jól is sikerült nekik. Noha továbbra sem tudták elérni a debüt lemez, ultra súlyos, bontókalapáccsal agysejteket romboló hangzását, de azért szégyenkezésre nincsen okuk. A jól elhelyezett dallamok és breakdown-ok kellően változatossá teszik.

A meglepetés viszont az utolsó két dalban van. Az El Abismo Pt 1 és Pt 2 kettő már-már finom és lágy death/doom nóta. A Pt 1 súlyos dobbal vezet fel egy egyébként elég érzelmes légiesen könnyű témát, amibe még tiszta ének is kapott helyet. Amit jól elhelyezett döngölésekkel dob fel. A Pt 2-őn már visszatér a jól ismert húsdarálós, majd a lemezt egy romantikus dallamos rész zárja. Hát érdekes választás volt ez így a lemez végére, az biztos, hogy engem személy szerint megleptek. Azt már viszont nem tudom eldönti, hogy ez most jó volt vagy nem. Majd talán több hallgatás után kikristályosodik.

Egyébként, nem csak szar dolgok történnek 2020-ban. Jah persze, lehet jönni az ilyen álfilozófikus okoskodásokkal, hogy de hát lelassult egy picit a világ, magába fordultak az emberek, (Amerikában főleg) Földanya gyógyult egy picit blablabla. Én viszont a tényleg a lényeges dolgokról beszélek, mégpedig, hogy az Infant Island két lemezt is kidobott már, holnap pedig jön a harmadik. 2016 óta aktív a zenekar, eddig kidobtak kettő split-et, kettő nagylemezt, egy EP-t és még jön egy válogatás is. Szóval nem szaroznak a virginia-i gyerekek, ontják a cuccokat és a legjobb az egészben, hogy jó is amit csinálnak. Attitűdben hasonlít a nagy kedvencemre, a Portrayal of Guilt-re. Igazából a hangzásuk is hasonlít valamennyire, mind két zenekar eléggé bemocskolta metallal a screamo-t, de az Infant Island sokkal jobban merít a kétezres évek eleji Pg.99 világból, amíg a Portayal pedig, egyre mélyebbre merül a black metal mocskában.

A Sepulcher 19 percben prezentálva, hogy a zenekar bizony ért a cséphadarós arcrángatáshoz és a post-rock-os elszálláshoz is egyaránt, az át menet pedig olyan sima a kettő között, hogy azt iskolában kéne tanítani. A Burrow megszaggat, összekarmol és letépi a füled, nem rossz kezdés. Az Unspoken már kicsit megfontoltabb, itt már fel van vezetve az erőszak és az effektekkel is ügyesen játszanak, dinamikában sincs hiány. A Phanton Whines az ami, kis ambientes átkötéssel felkonferálja azt, amiért érdemes volt a hangfalak köré gyűlni. Ami pedig az Awoken, egy tíz perces screamo monstrum, ami emlékművet állít mindennek ami ebben a stílusban jó és ahogy játszani érdemes. Izgalmas tempóváltások, megnyugtató elszállások karöltve érzelemmel túl fűtött csapkodással, mindez kiváló dalírói érzékkel előadva és enyhe black metalos ízekkel díszítve.

Ahhoz képest, hogy a Sepulcher EP a Beneath pedig LP, mindösszesen 7 perc különbség van játékidőben. Itt a Here We Are-ban már sokkal kidomborodik a black metal. Rohadt jó, kivehető egyébként a hangzás, de közben mégis iszonyat nyers maradt az egész. Egy majd három perces noise intermezzo, amiket kiváltképpen szeretek, készíti elő a Content-et. Úgy látszik a srácok nagyon ráálltak, az ilyen előkészítős album szerkezetekre, ami nem baj, mert nagyon érzik, hogyan kell használni ezeket a megfelelő feszültség keltés érdekében. A lassú és gyors részek hipnotikus váltogatása közben, véres foggal szaggatják az érzelmek húsát, töredezett karmaikkal pedig le rántanak a mélybe. Kegyelem az nincs, itt te is azt fogod át élni amit ők. Reménytelen kilátástalanság a frusztráció üstjében főzve, de főzheted nap estig ez akkor is nyers marad és rágódás közben várhatod, hogy elvigyen a kegyetlen ár. A metal nyers élét és a post-rock simogatását sikerült egy ötletes szerkezetű lemezben manifesztálni. Egyébként Tukker Úr őket is elhozta volna idén csak, hogy legyen sírni valónk rendesen. Holnap pedig itt a Collection 1, rajta demok, remix-ek és ki nem adott dalok.

Kevés jobb dolgot tudok jelenleg elképzelni, mint egy jó neo-crust lemez. Mondjuk egy jó neo-crust lemez, vonós hangszerekkel pont ilyen. Ezekből mondjuk nincs is sok, ha szembe jön egy azonnal rá szoktam repülni és most lehet a stílus iránti elfogultságom miatt, de nagyon szar lemezzel nem nagyon szoktam találkozni. Persze számomra továbbra is Alex CF és barátai, különböző reinkarnációi a földi helytartói, ennek a neo-crust/post-metal dolognak. Így amíg várom a Morrow trilógia befejező részét, valamivel tompítani kell az éhséget és erre pont tökéletes, az ukrán René Maheu új karikája.

Az ilyen 20 perc körüli anyagoknak van egy nagy előnye, még pedig, hogy ha az első szám nem is adja be, én úgy vagyok vele általában, már mindegy, úgy is csak egy negyed óra van hátra, lepörgetem az egészet. Na ugyan ez, egy másfél órás doom lemezzel már nem így van, azt nyomom ki mintha nem lenne holnap. Mondjuk így lehet olyan lemezeket offolok amik egyébként jók lennének, de annyi jó cucc van, hogy egyszerűen nincs idő mindent "jóra hallgatni" Vissza térve a Mor-ra ha az első szám után nyomon ki, itt is rosszul jártam volna. Mert bizony a Carnivores a leggyengébb dal a lemezen és elsőre elég tucat cuccnak tünteti fel, pedig közel sem az. A Flowerviolance már eleve egy király szójáték, de itt már a vokál is kicsit helyre van pofozva. A lemez további részében pedig jönnek a trükkök és okosságok sorban. Legyen szó egy jó váltásról, belassult, hegedűvel megtámogatott kiállásról vagy egy enyhén matekos dob virgáról, a háttérben. Kihasználják a screamo és neo-crust eszköztárát teljesen és jól eltalált arányokkal és jó helyekre elhelyezett melankolikus pengetésekkel és vonós dallamokkal, a végére egy egészen jó lemez kerekedik ki, ebben a 22 percben. A stílus szerelmeseinek mint én, kiváló cucc.

A legelső posztok között volt, még áprilisban a Lesser Glow új dala, most pedig itt a teljes lemez. Egy csomó helyen olvastam, hogy ajnározzák őket, hogy teljesen más hogy közelítik meg ezt a sludge/doom dolgot, mint mások. Ahelyett, hogy a posványban kotorásznának az ultra súlyos témákat képesek szépséggel és éteriséggel tálalni. Ez mondjuk így is van, de kicsit túlzásnak érzem, hogy úgy van beállítva mintha ők lennének az egyetlenek akik ezt az utat járják. Hiszen pont nemrég itt a Barlangban is szó volt a Forming The Void új anyagáról, ami eléggé hasonló cipőben jár.

Na de vissza térve a Nullity-re. A lemez központi témája, hogy az emberiség egy parazita ami a földön élősködik, eredetinek nem eredeti, viszont mindig aktuális . Akik pörgették már a bemutatkozó lemezüket, azoknak sok meglepetésben nem lesz részük. A megoldások ugyanazok, csak mindenre rátettek még egy lapáttal. Ahol súlyos volt, ott most még súlyosabb, ahol jó volt az ének, ott most még jobb. Továbbra is ez a kettősséggel átitatott változatosság jellemzi a zenéjüket. Mintha a pokol és a menny egy közös gyarmatán tennénk sétát. Egyszer reménytelen és szinte a föld alá ránt a súlyossága, míg a következő szegmensben mint egy oázis a reménytelenség tengerén jön, az éteri felemelkedés, az elengedés és a belenyugvás.  A kőkemény és irgalmatlan ridegség és a lágy már-már simogató melankólia érdekes egyvelege ez, ahol az érzelmek hasonlóak, mégis egyfajta hullámvasút érzetet tudnak kelteni. Az egész lemez nincs negyven perc, szóval a dinamikusságra nem lehet panasz, ez nem egy órás reménytelen pokoljárásra invitál, inkább egy szomorkás utazásra, ami minden súlyossága ellenére is tud egy kis reneszánszi szépséget is mutatni a hallgatónak.

Urunk és parancsolónk, Patton a fényes tekintetű, szólott hozzánk elefántcsonttornyából, melynek neve Ipecac, mágiától és hatalomtól átitatott hangján pedig csak annyit parancsolt, hogy szórakozzatok!. Majd feltette youtube-ra a Fantomas 2008-as, újévi koncertjét. Mike Patton az, az ember akinek van annyi bandája, hogy majdnem biztos, hogy van egy mindenkinek ami tetszik. Ha más nem a Faith No More, amit én mondjuk pont nem szeretek annyira. Na mindegy, a Fantomas az egyik legelvetemültebb projektje, olyan felállással, hogy akarva se lehetne komolyabb arcokat a hangszerek mögé pakolni. Minden riffek istene Buzz Osoborne, minden bőrök királya Dave Lombardo és Trevor Dunn akinek még titulus se kell. Baszki, ennél szuperebb szuper group-ot nehéz lenne összerakni. Jah meg itt van az akire te lehet azt mondod, hogy ripacs, de én azt, hogy meg nem értett zseni. Te azt ,hogy egy érthetetlen, kaotikus, őrült, én azt, hogy jah tényleg őrült. Viszont a lényegen nem változtat, hogy megkaptuk  a San Fransisco-ban felvett és teljes egészében eljátszott Director's Cut felvételét. Szeretnék én is egyszer, egy ilyen szilveszteri bulit. Szóval ha valaki le maradt erről annak idején mint én, éppen nem értem rá ki menni, mert azzal voltam elfoglalva szakközépben, hogy rájöjjek, hogy kurvára nem akarok programozó lenni, gondolom sokan voltak még így, annak itt a lehetőség. Egy óra tömör avantgarde gyönyör, korunk egyik zseni bandájától.

Melóba pörgettem a szociális pöcegödröt és szembe jött egy friss lemez, méghozzá dr. Slayer ajánlásában. Most itt tisztázzunk valamit, én egyébként úgy másfél, két éve merültem el úgy igazán a hardcore-ban és annak permutációiban. Szóval lehet, hogy itt okoskodok meg magyarázok mint aki ért hozzá, de nem vagyok több mint egy lelkes laikus, aki az idejét bassza el. Ha ezer évig élek sem fogok fele annyira se érteni ehhez a stílushoz, meg úgy a zenéhez sem mint dr. Slayer. Azt mondják, hogy amire ő azt mondja jó az jó, amire azt, hogy szar az szar, ez lehet kicsit nagyképűnek hangzik, mondjuk attól még így van. A kibaszott Human Error, az azért csak a kibaszott Human Error. Az említett lemez pedig a Graveolution, Grevolutiuon című lemeze, a mágikus húsz perc jegyében.

Az érdekes a lemezben egyébként az, hogy tele van olyan cuccokkal amiket egyébként már nem is nagyon hallgatok, mert untatnak. Van thrash dögivel, na meg Bolt Thrower is rendesen. Éppenséggel nekem a borító is kultikus angol bandát juttatja az eszembe, még ha nem is warhammeres. Viszont ezek mellet d-beat és crust is járja a saját kis táncát, piszok jó okádás hangzással nyugtázva a napot. Szóval éppen ennyire reszelő metal, mint amennyire kukatúró mosómedve crust, már-már mérnöki precizitással összerakva. Bogival meg feltették az i-re a pontot. Ahogy pár napja az északi fenegyerekek kerülgettek, most úgy látszik, hogy a banshee lányok jegyében telik a napom. Másodállásban biztos kardnyelő, mert olyan penge hanggal tolja végig ezt a húsz percet, mint akinek a szíve is D-ritmusban ver. A Fire & Rain-ben pedig be jön az amire nem számítottam és tiszta énekkel ver falhoz. Ki gondolta volna? Én biztos nem és működik. Szóval, egy szó mint száz, dr. Slayer azt mondta, hogy jó, úgyhogy jó is. A srácok egyébként kiadót keresnek, szóval aki tud nekik segíteni ebben ne legyen rest, mert kéne bakeliten sürgősen.

Az Iron Lung Records a barátunk, minden cuccok rohadt mocskos és jó, legalábbis amiket én hallottam. Na a C.H.E.W-t is az ő Badncamp-jükről ismertem meg. A C.H.E.W receptje pedig egyszerű, végy egy tálat, basszál bele egy kis anarcho punkot, egy kis kaliforniai hardcore-t, fűszerezd meg egy csipet Dead Kennedys-es okossággal, majd a turmix gépet kapcsold olyan gyorsra, amilyenre csak tudod. Szóval zeneileg rohadt gyors, mocskos és nyers egyszerre idézi a múltat, miközben frissnek is hat. Pattogós gitár, bunkó dob és persze nem érne semmit az egész Doris nélkül. Vannak azok az énekesek, mondjuk szerintem a legjobbak mind ilyenek, akiket testileg-lelkileg megerőszakolt az élet. Kukából zabálták tele magukat gyűlölettel, egy tű hegyével lőtték be a frusztrációt, vagy csak olyan szar lapokat osztott a világmindenség, hogy nem maradt más mint az üvöltés. Doris hadar és kibaszott vehemens, eddig se volt semmi, de most nagyon kiszabadult az állat a ketrecéből. Szinte alig érteni mit mond, de nem is az a lényeg, hogy a szavakat értsed hanem, hogy érezd, miközben ő teli torokból köpi a mérget. Ez a méreg pedig még a betont is átmarja. Nincs tíz perc, mondjuk senki nem állta utam, hogy ne hallgassam egymás után négyszer. Eddig a legjobb 7"-es idén, nekem legalábbis tuti. Ha viszont be adta ez a pár perc, kötelező az előző pár karika is.

A mai Drapsnatt maraton útán fel megyek youtube-ra, piff anyukám három napja új Enslaved szám. Ezek az északi fenegyerekek ma nagyon akarnak valamit, tőlem. Az Enslaved azon kevés zenekarok egyike akiket annak ellenére is komolyan tudok venni még mindig, hogy nagyon elkanyarodtam ezektől a vikinges dolgoktól, az utóbbi években. Az Axioma Ethica Odini, a Riitiir és az In Times hármassal olyat alkottak, amit valószínűleg már ők sem fognak megugrani. Ezért is volt kicsit csalódás nekem az E, annak ellenére, hogy így is magasan átlagon felüli volt. Most pedig itt egy új klippes dal, a címe Homebound és a varázslat még mindig működik, hanem is olyan fokon mint régen. Nem is tudom, hogy lehet-e még black metal-nak nevezni őket, amúgy. Hiszen olyan mélyen vannak már a 70-es évek prog zenéiben, hogy a fejük búbja is alig látszik ki. A szám különlegessége pedig, hogy a dallamos éneket Iver intézi a dobok mögül, meg egyébként is, maximális tisztelet minden dobos/énekesnek.