Régóta tervezek egy sorozatot, ami már nem működő de figyelemre érdemes bandákról szólna. Ezt anno, még a Fémforgácsra akartam kidobni, de ha már a karantén unalom alatt megcsináltam a Barlangot, úgy döntöttem minden szaromat ide fogom kirakni most már. Szóval álljon itt a Sírkövek között sorozat első része, ami remélhetőleg nem az utolsó lesz, mint emlékmű rég elfeledett himnuszoknak.

Reggel munkába ment az új LEM szólt, még késő délután is éreztem a fekete fohászok hívását, így haza felé be nyomtam a Drapsnatt-ot. Utána este felé, idén először, kimentem az erdőparkba futni a Drapsnatt maradt, a hangulat pedig fokozódott. Elsötétült az ég, arcomba süvített a hideg szél, jött a hangulat rendesen, közben károgott a sátánvarjú. Épp hogy nem kukucskáltak ki trollok a fák mögül, a szánalmas teljesítményemen vihogva. Itt jött az ihlet, ma írom meg az első cikket és mi lehetne jobb kezdés, ennél a rég ki múlt, de annál jobb bandánál. Szerintem, az egyik legalulértékeltebb svéd black metal zenekart tisztelhetjük bennük. Akik anélkül tudták, őszintén hozni ezt az erdőben kóválygó fekete fémet, hogy közben nem bohóckodtak bőrgatyában, az erdőszélén a semmibe révedve. Az északi erdők árnyékában született sötét, melankolikus mesék gyűjteménye mind a három lemezük. 2009-ben gyanúsan jó bemutatkozás volt az I Denna Skog, állítólag az igazából már a harmadik karika volt, de az első kettő sosem jelent meg és valószínűleg nem is fog. Így mondjuk már érthető, hogy sikerült ilyen jól eltalálni az arányokat, hangulatot, meg úgy igazából mindent. Ha valaki atmospheric black metal-ról beszél, nekem ők az elsők között vannak, azóta is. Azon zenekarok közé tartoznak, akik már az első lemezzel szinte tökéleteset alkotta, abban a kis világban amit kitaláltak maguknak, így igazából hova fejlődni nem volt a másik kettő lemezen. Csupán csak az arányokat tolták ide-oda.

Ők megint azok akik, semmi kísérletezgető vagy különleges dolgot nem csinálnak, csak rohadt jó dalokat írnak, rohadt jó hangulatot teremtenek és az egészet szinte teljesen DIY hozzáállással tolják, ami nekem mindig szimpatikus. Fagyos, északi, mennydörgésszerű kalapálást váltanak akusztikus melankolikus betétek. Sátánvarjú károgás, viking szakáll tisztaságú énekkel karöltve. Áldozat az ősöknek, áldozat az isteneknek, be fagyasztja a szívet és lelket. Három lemez, három keserédes, rideg modern kori Edda gyűjtemény. Egyébként most, hogy linkelem a bandcamp-jüket látom ,hogy újra kiadják a lemezeket, szóval akaratlanul is aktuális lett a dolog.

A francia Les Acteurs de L'Ombre Productions az egyik kedvenc kiadóm. Olyan bandák lelőhelye mint a Regarde Los Hommes Tomber első lemezei, vagy a Pensées Nocturnes, a Déluge vagy éppenséggel a személyes kedvencem a Lovecraft kultista The Great Old Ones cuccai. Rengeteg black metal alapokon nyugvó de kísérleti post black cuccot adnak ki, a klasszikusok mellet, nagyrészt Franciaország-ból. Bár a Bait most pont egy német banda, a Der Weg Einer Freiheit basszerosának, Nico-nak az új bandája. Igazából az elképzelés hasonló az anya zenekarhoz,  csak itt elég nagykanállal merítenek a hardcore-ból is.

Ami azt jelenti, hogy a modern hardcore dühe és agressziója keveredik, a black metal miazmás örvénylésével. Az első percben magával ránt és a végéig el sem enged, mint egy elkárhozott lelkekből álló forgószél. Az északi fekete fém a húsunkba mar, a modern korok utcáin elhalt kölykök rothadó keze pedig felpofoz. A középtempós kiállások mint egy támadásra készülő veszett állat szuszogásának lenyomata, csöndes de mégis hátborzongató és lehet még veszélyesebb mint a tombolás, mert ennek a végkimenetelét megjósolni nem lehet. Jah, egyébként telibe a Regarde Les Hommer Tomber első két lemezét hallom vissza, egy kicsit megvariálva, de leszarom, ők úgy elkanyarodtak egy kicsit más irányba és le is tették az eddigi legjobb lemezüket az asztalra, év elején. Rohadt jól hozzák ezt a kietlen pattanásig feszült érzést a post-os elszállásokkal, amit utána úgy szétblastolnak, hogy öröm hallani. Jah, hát ennyi, az egyik legjobb blackened hardcore lemez eddig idén, oszt nem is francia.

Van az a kiváló banda a Young Widows akik szétnoise-olják a rock-ot rendesen. Akiknek már az utolsó lemezén enyhén, de észrevehetően kacsingattak, efelé az amerikai goth-os hangzásvilág felé. Aztán gondolom Evan Peterson jobban elakart merülni ebben a dologban, ezért megcsinálta a Jay Jayle. Gyűjtött még maga mellé pár arcot és elkezdtek ilyen ultra szomorú alt countrys, indies, gothikus balladákat gyártani. Amik zeneileg kurvára nem voltak súlyosak, de annál inkább érzelmileg. Ez pedig egy zsír új fekete fehér jazzes dal, ami egyszerre hátborzongató, sötét és hipnotikusan magával ragadó.

Amennyire nem szerettem a lassú zenéket, mondjuk úgy tíz éve, jelenleg szinte nem telik el úgy hét, hogy ne menne le pár málházós lemez. Az igaz, hogy elég válogatós vagyok, így ahogy nem szeretem a klasszikus metal cuccokat, úgy a tradicionális és epikus doom-ot sem. A modern súlyemelő brigádokért viszont oda vagyok. Két ilyen nagy kedvencem a Keeper és a Body Void is. Mindkét banda a kompromisszummentes arcul baszás zászlóvivői. Az MMXIV a Keeper-től egy mestermunka, mondjuk a Body Void-nak sincs szégyenkeznivalója. Az idén elmaradt koncertekből, a Cloud Rat és Full of Hell mellet az ő bulijukat sirattam a legjobban. Év elején ki is dobtak egy splitet, ami atomjaira bontotta az elmémet a közös munka pedig úgy megtetszett a srácoknak, hogy Jacob a Keeper-ből és Will a Body Void-ból csinált is egy közös formációt, ez lett a tegnap bemutatkozott Hellish Form.

Sok meglepetésre nem kell számítani, hiszen azt kapjuk amit a két anyazenekar esetében. Ultra súlyos, nyomasztó döngölések. Lassan és megfontoltan érkeznek az érzések, a hömpölygő frusztráció utat vág sikolyok közepette, hogy egy katartikus üresség érzésében manifesztólodjon a létezés monotóniája. Saját elmondásuk szerint is áldozat ez a Monarch és a Corrupted sötét tanainak, John Carpenter plébános vezetésével. Ennél jobb támpontokat még hozzáértőbb se igen tudna mondani. Egy nagy mételyes váladékokat izzadó virág ez, ami 39 percig nyílik és nyílik a fülünk hallatára, de a végére mikor már teljes valójában van és várnánk a megváltást nem kapunk mást csak azt a hideg ürességet, amihez ezek az úriemberek a legjobban értenek.

Tegnap a Fémforgácsos Hangpróba keretein belül hallgattam a Helioss új lemezét, de minek? Rég hallottam már ennyire giccses, tisztára polírozott, hányinger keltő lemezt. Pedig jól kezdődött hiszen franciák, de nem minden arany ami francia. Szerencsére akad itt más is, amitől nem dobom ki a taccsot, például a szintén francia Pilori bemutatkozó lemeze. Róluk pont nem rég volt szó itt a Barlangban, az elég jól össze pattintott klipje kapcsán. Lassan egy hete pedig kint van ez a mágikus 23 percnyi, blackened hardcore/crust gyalázat. Na ez egyből helyre rakta a lelkivilágomat ,noha nem olyan lett teljesen mint amire számítottam. A hangzás rohadt vaskosra van hímezve és szépen ki ad mindent. Az első megosztott daltól függetlenül, meg nem tudom mondani miért, de valami ultra tömény, a franciáktól megszokott kaotikus arcon pörgést vártam. Helyette viszont, egy szépen összepakolt minden felesleges sallangtól mentes, dalokban gondolkodó és dallamokra épülő lemezt kaptam. Sehol nincs az olyan kaotikusság, mint amit például a Celeste szokott nyújtani, vagy az olyan fullasztó töménység amit meg a Regarde Les Hommes Tomber prezentál profi módon. Mintha patikamérlegen lenne kiszámolva az egész, de mégis ösztönösnek hat a mikrofonba okádástól, az agyadat széttúró dobig. Szinte az összes számba sikerült egy kis apró díszítést csempészni, ami egyébként nagyon feldobja az állandó darálást. Itt egy lélegzet vételnyi kiállás, amott meg egy kis apró effekt amire egyből felfigyel a ember. Nincs mit tenni, csak teljes hangerőn baszatni!

Fhu na erről lemaradtam, mint a borravaló. Pedig nagyon vártam a LEM debüt lemezét, eleve kevés szar dolog jön Szeged-ről, meg a korábbi dalok már bizonyították, hogy nem a szokványos, hazai, mátrix kabátban az erdőben pózolunk dologgal van dolgunk. Sőt még az is még érdekesebbé tette a dolgot, hogy egy 1728-as szegedi boszorkányégetés történettét meséli el.

A Prologue felvezeti mire is számíthatunk, megy a menetelős black/death dzsi-dzsi rendesen, dallamos kiállás, károg a sátánvarjú és a pokolból is bugyog  a vokál, mintha nem lenne holnap. A narráció pedig telitalálat a szövegek is rohadt jók hozzá, behúz rendesen a pirospaprikától szagló, régi szegedi világba. A lemez nagy erőssége, hogy miközben Márk izgalmasan váltogatja a magas és mély éneket, kiváló dallamérzékről is tesznek tanúbizonyságot. Nagyon dinamikusak a dalok de mindez úgy, hogy nem esnek szét az 5-6 percek végére is, úgy érezzük, na ez egy kerek dal volt. A mostanában divatos, atom töménységnek és kaotikusságnak, amit egyébként én is imádok ,nyoma sincs. A jól elhelyezett váltásoknak, kiállásoknak hála elég szellős lett, ez az amúgy sem túl hosszú lemez, így nekem simán lecsúszott kétszer is egymás után és jól is esett mint egy hideg sör forró nyári napon. Igazából simán lehetne mondani még itthonról is olyan bandákat amik eszembe jutottak ebben a fél órában, de felesleges, mert közben érezhető, hogy ezekkel az enyhén proggos ízekkel próbálják elvenni az élét a dolognak, még ha nem is tudatos.

Ezt a kis bájitalt a Boru-s Nagy Miklós keverte ki, még hozzá egész jól. Ennek ellenére, én eltudtam volna még viselni egy kis saras mocskot a hangzásban csak, hogy jobban illeszkedjen a koncepcióhoz. Mondjuk szerintem ez is, egyéni ízlés kérdése. Egy biztos simán elfért volna még pár dal a lemezen, én még hallgattam volna tovább. Noha az is érthető, hogy nem akarták már elsőre nagyobb fába vágni a fejszéjüket, mert ha bele törik, nem lesz mit a máglya alá pakolni. Inkább maradjon éhes a paraszt, minthogy sírjon, hogy fáj a bele. A Twelve Who Stole The Rain 31 perce több mint jó bemutatkozás, az ismerős részek ellenére is, bőven van egyéniség a srácokban, csak ki kell domborítani picit jobban. Az irány meg van, jó is,  a következő lemezre egy kicsit több bátorsággal még ennél is jobb lesz. Remélem a boszorkányos téma marad, mert talán azt sikerült a legjobban elkapni. Jah és a borító meg a logo, pedig ördögien jó.

Én eleve szétadok minden brigádot, ami dob, basszus felállásban tolja. Azért valljuk be, többször jut a rivaldafény a gitáros fitymacsattogásnak, így amikor előtérbe kerülnek, akik általában hátul vannak, akkor ketrecéből kiengedett veszett állat módjára kezdenek őrjöngeni. Elvi alapon és fejtársaik érdekében, széttépnek mindent és mindenkit, aki csak az útjukba kerül. Ez egy jó dolog, a legjobb példa mondjuk a Lightning Bolt, na amit azok leművelnek instant életfogytiglan. Meg egyébként is kutyával és macskával bármit ellehet adni, nekem legalábbis tuti.

A noise rock és a post-hardcore határain lavírozó bandának ez a bemutatkozó lemez, noha van még mellette kis millió más kiadvány is. Csapkodós, őrjöngő, neurotikus futamok vannak beoltva egy az Unsane és a Converge erőszakos szerelméből született, visító őrületbe. Most per pillanat nagyon szétcsavarta a fejem a cucc, mondjuk ma melóban lement a Cop Shoot Cop összes, egy kis The Jesus Lizzard-al, szóval eléggé megágyaztam az érzésnek. Simán oda teszem, ha már tavalyról van szó, a Coilguns cucca mellé. A basszus úgy csavarodik a nyak köré mint a fojtóhurok, a dobos meg közben egy rohadt állat és olyanokat aláver, hogy a cataflam dolo rapid se lesz elég ellene. Nagyon dal se tudok ki emelni, mert mind rohadt jó. Többnyire rövid számok, szellemi szennyeskosár 25 percben. Akit ez a pár sor nem győzött meg annak úgy is mindegy, akit meg meggyőzött, az már úgy is pörgeti ennyi után is.

15.-én vasárnap Nagaarum megosztotta új albumának 15 perces zárótételét, én viszont vártam még a bandcamp-es megjelenésre, annyira nem szívlelem a youtube-os zene hallgatást. Pénteken viszont ott is megjelent,úgyhogy rá is vetettem magam. Naga lemezeit hallgatva, egyre jobban egy ismerős érzés fogott el mostanában, amit eddig nem tudtam hova tenni. Ma, mikor verőfényes napsütésben, maszkkal a pofámon, a buszon haza felé hallgattam, ami egyébként elég szürreális élmény volt, be villant. Van az, az amerikai színtér amit igazából nem is a hasonló stílus, hanem a hasonló attitűd az ami össze fog. Gondolok itt a The Body, a Full of Hell, a Thou vagy éppen a Lingua Ignota zenekarokra. Mint ahogy ezek mindegyike, úgy Nagaarum is mindent alárendel az üzenetnek és az érzésnek. Mi sem jobb bizonyíték erre mint az, hogy idén nem is akart új lemezt csinálni, de ez a helyzet amiben voltunk, vagyunk meg ihlette. Így készült el a Covid Diaries, mint a 2014-es Rabies Lyssa egyfajta folytatása, kiegészítése.

Ha nagyon akarnánk beskatulyázhatnánk a munkásságát, valami ambient, experimental post-black/doom keretei közé, de a 19 lemez alatt eddig körbejárta és át is lépte ezeket annyira, hogy felesleges ezzel foglalkozni. Így viszont az sem meglepő, hogy számomra is van lemeze ami tetszik, van ami nem, van ami jobban, van ami kevésbé. A legutóbbi három lemezen, a Covid Diaries-t is beleértve, viszont sikerült kikeverni neki olyan arányokat ami tökéletesen illik az én ízlésvilágomba. Ez öt dal pedig tökéletes aláfestő zene ahhoz, amit az utóbbi pár hónapban átéltünk. Voltak álhírek, volt hisztéria, volt elbagatellizálás, volt egymásra mutogatás, voltak akik saját hasznukra próbálták fordítani a helyzetet. Sokan szorongtak a bezártságtól, sokan élvezték, sokan pedig köpködték a másikat, hogy miért nem lehet otthon maradni. Egy olyan helyzetben voltunk. amire nem voltunk felkészülve és hozzászokva sem. Egy pillanat alatt leállt a világ, be lassult minden. Azt mindenki maga döntse el, hogy ez jó volt vagy nem. Én személy szerint meg értem a frusztrációt. A mi generációnknak eddig nem volt ilyenben része, hogy nem lehet ki menni, hogy kint egy láthatatlan ellenség vár, amit ha haza hozunk akár a nagyszüleink életébe is kerülhet. Én is maximum gyerekkoromban a Rejtő Jenő regényekben olvastam karanténról, amikor Piszkos Fred-ék mindig kiszöktek a lezárt kikötőből. Ez akkor még tök normális volt, most inkább ijesztő, hiszen azzal kellet szembesülnünk, hogy egy pillanat alatt vége lehet mindennek. Eddig biztonságban érezhettük magunkat, most meg bent bujkáltunk, mint az ősemberek a barlangjaikban. Az, hogy sokszor túl volt reagálva, vagy az, hogy mi viszonylag megúsztuk most lényegtelen, a lényeg az, hogy ezen a lemezen ez az összes érzés össze van sűrítve, valamilyen szinten.

Már a kezdő, megnyugtató ambient dallamok és monoton ritmusok vissza adják a karanténban töltött mindennapok vibrálását. A The First Ingredient-en éreztem a legjobban azt a kettősséget ami jellemzi az egész lemezt. A megnyugtató, minimalista monotonitást és a zaklatott frusztráltságot. Itt is lágy simogató dallamokon lebegünk, de mégis a háttérben ott van végig ez a kísérteties recsegő hang, ami nem hagy nyugodni, amitől mindig a háta mögé néz az ember, amitől azt érzi mintha valami figyelné hátulról. A Superstitious Remedy monoton dob ritmusa, mint az óra ketyegése, már a sokadik napon, de nem is lehet tudni melyiken annyira egybefolynak már. A váltott vokálok pedig csak rá tesznek az érzésre, hogy akkor mikor is vagyunk, meg hol. Ami egyébként a lemez legnagyobb erőssége volt nekem. A Betty éneke egyenesen hidegrázós, Naga extrém vokálja, Roland narrációival pedig szinte tökéletes kontrasztot alkot. Mint a hisztérikus belsőhang vitatkozása az objektív, tényekben gondolkodó narrátorral. A Competitors csak azt a szürreális érzést erősíti, mintha egy sci-fi filmben szerepelnénk. Az Iam Special az csak szimplán a legjobban összerakott post-metal dal, amit mostanában hallgattam, a lemez legjobb ének témáival nyakon öntve. A 15 perces Liquid Tomorrow, pedig tökéletes összegzése az egész lemeznek, aminek elején a vers, az album legerősebb pillanata, ahol nem csak a szöveg, de a felmondása is nagyon erős. Ahol mindent bevetnek, a változatos egymásnak válaszolgatós énekeken át, a monotonitás labirintusából ki utat mutató arany fonalgombolyag módjára, csavarodó, gömbölyödő gitárdallamokon át. Én legalábbis ezeket éreztem az, hogy Naga-nak ez volt-e a célja meg már teljesen más tészta. Mondjuk őt ismerve, úgyis ránk hagyja  a döntést.