Nemrég amikor a Season of Mists-ről írtam, azt mondtam, hogy nem igazán vannak itthon screamo zenekarok. Szerencsére, egy kedves kommentelő kijavított, hogy hülyeséget beszélek és felsorolt egy marék bandát. Kellemetlen. Mondjuk az kellemetlenebb, hogy azok közül csak egyet nem hallgattam ezidáig. (Ezúton is köszi) Szóval ezek után jobb lesz megfogadnom a kung-fu mester tanácsát, a klasszikus Wutang dal-ból miszerint, "You must think first, before you move". Viszont, ok-okozat, így megismertem a Buffout-ot, akiket egyébként nagy valószínűséggel elkerültem volna, ugyanis semmilyen közösségi média platformon nincsenek fent, a Bandcamp-et kivéve.

Ők egyébként sokkal inkább, a powerviolance irányából közelítenek a dolgokhoz. Az egész cucc kurva erőszakos, amire rátesz még egy lapáttal a hangzás. Vannak a trve blackkerek, akik turmixgéppel veszik fel a lemezeiket és közben fél milliós Iphone-ról napi szinten posztolgatnak, két erdei szelfi között, hogy a dekadens digitalizált világból ki veszett az üzenet. Azt nem tudom, hogy a három pesti srác direkt csinálták ilyenre, vagy ennyire futja az erőforrásaikból, de azt biztos, hogy mindenképpen jól jöttek ki belőle. Ha nem direkt ilyen, akkor igazából előnyt kovácsoltak a hátrányból, ha pedig szándékos, elérték a céljukat, mert veszettül horzsol a cucc. Mondjuk mind két esetben, már ennyiből hitelesebbnek gondolom őket, mint az előbb tárgyalt emberkék nagy részét.

Év elején jöttek ki két új dallal, azon kívül pedig tavaly kettő demo-val és van egy két számos feldolgozás EP is. A két választott dal, egy Jeromes Dream és egy Orchid, le is írja merre akarnak tapogatózni zeneileg. Szerintem a Seeing Means More Than Safety ultra erőszakos érzelmi cunamiját próbálják megidézni, mint oly sokan mások, inkább kevesebb mint több sikerrel. Itt ha csak egy kicsit megy mellé valami, abból már csak egy komolyan vehetetlen hisztizés marad. Szerencsére ez a Buffout esetében nem áll fent, még ha nem is ereszkednek olyan mélységekbe mint az említett klasszikus, úgy gondolom az irány jó és elkötelezettség is van. Így a lehetőség adott, hogy a jövőben valami igazán nagyot dobjanak. Én már várom.

A Forming the Void zenekar egy tökéletes példa arra, hogy egy rohadt jó borító simán berántja az embert egy olyan lemezre, ami mellett egyébként nagy valószínűséggel elmenne. Így jártam a két évvel ezelőtti lemezükkel a Rift-el. A gyönyörű borító mamutsonka nagyságú riffeket és olyan ősember barlangból visszhangzó éneket takart, amit egyébként nagyon csípek. Hét alatt ez már a negyedik nagylemezük, ami nem kis teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy egyik anyaguk jobb mint a másik. A játék neve egyébként, enyhén proggos stoner/sludge/doom, kis Mastodon, kis Baroness is érezhető, de dalírás tekintetében sokkal inkább a pszichedelikus doom zenék felől közelítik meg a dolgokat.

Ami legelsőnek fülbetűnt, hogy James hangja két év alatt rengeteget fejlődött. Sokkal technikásabb, érdekesebb hajlításokkal operál, egyértelműen az eddigi legjobb teljesítménye. Sőt mondhatjuk, hogy az egész zenéjük törzse. Az olyan dolgokat amik jól működtek, mindig magukkal hozták a következőre. Most ott tartunk, hogy van a lemezen hét dal, mind körülbelül öt perces és egyikben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem, miközben nincsen túl nyújtva sem, mint a rétestészta. Tökéletes egyensúly van az éteri kalandozás és a koponyarepesztő súlyos témák között. Olyan melengető mint egy lassan égő tűz, hol lassú, hol gyorsabb, de mindig simogató marad. Hála a kiváló daloknak és felépítésüknek, szinte fel se tűnik és már másodjára megy. Igazából nincs is rajta mit beszélni, semmi különleges nincs ebben a bandában azon kívül, hogy rohadt jó a dallam érzékük , rohadt jó  dalokat is írnak, mind ezt rohadt jó énekkel. Aki szeretne egy sokszor hallgatós, mamut háton lovaglós kozmikus utazásban részt venni az ne habozzon, a stílus szerelmesei biztos nem fognak csalódni.

Na, van az a hazai cammogó szörnyeteg amit Grizzly-nek hívnak. A medve gyerekek gondoltak egyet,mi lenne ha ugyan ezt csinálnák, csak kicsit bluesosabban és egy dögös hangú nőstény medvével a mikrofon mögött. Ez lett a Woodstock Barbie. Tavaly jött ki a bemutatkozó EP, ami egy igazi füstös, whisky szagú cuccos,a 70-es évek modern köntösbe öltöztetése. A mai nap pedig feldobtak egy zsír új dalt, live session-ben. Dögös blues és lomha favágás, így estére tökéletes.

1988-ban virágkorát élte a straight edge hardcore. Az olyan bandák mint a Gorilla Biscuits, a Slapshot vagy a Judge pörögtek ezerrel. Na meg persze a Youth of Today, akik ekkor dobták ki a No More klipjét. Most attól függetlenül, hogy egyetért vagy követi-e valaki ezt az ideológiát, az megkerülhetetlen, hogy a stílus történetének egy nagyon fontos pillanata volt. Most pedig a kedvenc hardcore csatornánk hála, szuper minőségben digitalizálva lett VHS-ről. Ami egy újabb bizonyíték arra, hogy a Hate5six egy aranybánya, régi veteránoknak és a stílussal most ismerkedőknek egyaránt.

Az a helyzet, hogy itthon nincs sok valamire való screamo banda. Mondjuk semmire való sincs több. Most így elgondolkozva, azon az egy kiváló Black Hourglass lemezen kívül, nem is jut eszembe más. Tavaly egyébként amúgy is jobban rácsavarodtam a stílusra, noha sosem voltam közömbös felé. Aztán szembe jött a Season of Mists új Ep-je, hazai és screamo, ment is a hallgatandó zenék könyvtárába és ott is pihent egészen mostanáig. Kár volt elfelejtkezni róla, mert baszki ez rohadt jó. Ebben a szűk 5 percben olyan katartikus skramz dalcsokrot kaptam, hogy ha már tavalyról van szó, simán oda rakom a Lord Snow EP mellé. Ez egyébként a második EP-jük, meg van még egy két számos Demo is. Mindegyik egy enyhén matekos, pár perces megőrülés, a Pg.99 nyomán, mondjuk nekem simán eszembe jutott még a Circles Takes the Square is. Érzelmek szaggatják a létezés kerítését, annyira hogy jöhet is egy hosszabb cucc.

Nemrég emlegettem, hogy a Mgla-nál sokkal érdekesebb black metal bandák is vannak a a lengyeleknél. Ha engem kérdezne valaki, a két legjobbnak mindenképpen az Entropia-t és az Odaraza-t mondanám. Ezek közül az Odraza, már 5 éve síri csöndben volt. Azért is volt meglepő, mikor minap felmentem youtube-ra és a Black Metal Promotion csatorna éppen az új lemezt premier stream-elte. Az Odraza esetében mindig is egyértelmű volt honnan merítenek, mégis kiválóan tudták a saját melankolikus kelet európai érzéseiket bele vinni, ez által teremteni valamit ami egyszerre volt ismerős, de mégis friss. Ez nincs másképp a Rzeczom esetében sem, az előző két lemez egyenesági folytatása, csak mindenre rá tettek még egy lapáttal.

Az új lemezt lehet egy fajta saját, zenei ars poetica-ként is felfogni. Megmutatják honnan jönnek, kik inspirálták őket és mi az örökségük és mindezt úgy, hogy közben van egy új irány amerre tartanak. A címadó dal például lehetne akár egy a Anthems to the Welkin at Dust-ról lemaradt dal is, míg a ...twoja rzecz tez pedig egy tipikus francia alapokra építkező, de mégis sajátos dal. A Dluga pedig egy sötét, dark rock-ba oltott fekete mérgezés. Oda-vissza csaponganak a black metal különböző iskolái között, miközben Stawrogin vokálja is éppen ahhoz idomul ami szól. Az egésznek az a szépsége, hogy ezek ellenére végig egy egységes, gondosan összerakott lemezt hallgathatunk, amiben nincs egy felesleges hang sem. Az északi fagyos hóviharok találkozása, az enyhén disszonáns francia eleganciával, egy búskomor, füstben pácolt sajátos áhitat az örökségük előtt. Mehet is a Jordablod és a Regarde Les Hommes Tomber mellé, mint az eddig legjobb idei black metal lemez.