A franciák már megint a spájzban vannak. Csak most Rouen-ből támad, ez a jól megtervezett átok. Rideg black metal és arcba mászós hardcore csak, hogy a két fő vonalat említsem. Súlyos, gonosz és erőszakos minden a szokásos francia eleganciával előadva. Én nagy filmrajongóként eleve szét adom az olyan klipeket, amiket régi mozgóképekből vágtak össze. Itthon mondjuk pont ilyen az Abraham és a Judas az Apey & The Pea-től. Meg az egész DIY hozzáállása is elég szimpatikus. Megcsinálják a zenét, aztán a legbetegebb régi filmekből összevágják a saját víziójukat, mindenféle "cameraman" és külső behatás nélkül. Csak a zene és a zenekar audiovizuális vázlatai. Na, a Pilori Que la Bête Meure című számára készült klip pont ilyen, Dylan Walker-rel karöltve a Full of Hell-ből. Mennyei manna szemnek és fülnek egyaránt, amit a pokolban érleltek. Jön az első lemez, a bandcamp szerint 30-án jelent meg, de még nincs kint valamiért.

Valamilyen oknál fogva, tavaly én lemaradtam az új Endon lemezről, de jobb későn mint soha, szokták mondani. Óramű pontossággal jelentkeznek két évente  új anyaggal, úgyhogy még éppen időben pótolok. Mert a lemezeik feldolgozásához kell idő, rendesen. Fogtak ezek a japán úriemberek minden rohadás stílust, ami mocsok zajos, mint a black metal, sludge, hardcore és természetesen a noise, majd kevertek belőle egy olyan kakofón rémálmot, amitől angyalok potyognak az égből és még a jó isten orra vére is elered. A baj csak az, hogy ebből nem lehet felkelni, mert eleve ébren vagyunk, mondjuk nem is tudnánk, olyan letaglózó és magával ragadóan kaotikus. Oda-vissza  tekerik csavarják a stílusokat, hogy felépítsenek belőle valamit, amit két pillanat múlva magába omlasztva érnek el egy érzelmi katasztrófát. A két zajvarázsló teszi a dolgát, mindig szól valami, mindig manipulálják a zajokból épített átkaikat. Az egész egyszerre felfoghatatlan és undorítóan simulékony az arra fogékonyaknak, az biztos, hogy nem ez a belépő szint az ilyen zenékhez. Azt gondolom nem is kell mondani, hogy a Thrill Jockey-nál jött ki.

Egyébként, egy koncepciós lemezről van szó. A középpontban a címben is szereplő fiú van, aki a zaj méhéből született és megismeri a világ konfliktusait, a szerelmet és mindent ami emberi. Simán elmenne valami pszichológiai horror filmzenéjének. Mondjuk ha David Lynch rendezne egy romantikus Hellraiser filmet, az lenne ennyire zaklatott és szürreálisan idegen. Vonaglik, csápol, majd a sarokban üvölt, közben meg viccből mentálisan megerőszakol, ilyen a lemez. Egyik percben Dead Kennedys a másikban Cluch, bipoláris forgószél.

Bedobok egy koncertet is, amit 4 éve vettek fel a Saint Vitus bárban. Eddig az énekesről nem volt szó, mert azt szerintem látni is kell mekkora állat. Mondjuk ez is hazugság, mert mindegyikük egy állat, az a kapucnis zajprofesszor mégis mi a jó francot csinál? Meg mivel? Ezek olyan bulit csinálnak, ahova nem szórakozni mész hanem, hogy pofán basszák még a lelked is.

Harmadik napja már, hogy elkezdtem újra dolgozni, pöfög a gyár ismét ezerrel. Új szokásom pedig, hogy az esti oolong teám után, a Mestarin Kynsi-re alszok el. Ritkán emlékszem az álmaimra, akkor is homályosan. Viszont ma hajnalban, még fogmosás közben is élesen élt bennem, valami szinte felfoghatatlanul groteszk, gömbemberek tűz körüli tánca. Még így este is, miközben próbálok vissza gondolni rá, az a szürreális érzés fog mint ami az Oranssi lemezek közben szokott. Persze többször is volt már, hogy az alváshoz hallgatott zene beszivárgott, de ennyire élesen még egy álmom sem képezte le a hozzá hallgatott zenét. Szeretném inni, hogy a lemez hatása volt, ezzel beigazolva, megállapításomat, hogy ez nem csak egy sima metal lemez, hanem egy élmény. Viszont, hogy ha nincs is egymáshoz közük, rohadt érdekes véletlen.

Tavaly a Waste of Space Orchestra, az egyik legjobb lemez volt, ami ugye az Oranssi Pazuzu és a Dark Buddha Rising kollaborációja. Az egyszeri Roadburn-ös összeállás szerencsére megszülte azt a lemezt, ami saját elmondásuk szerint is sokat hatott rájuk, ami már az új lemez első hallgatásánál is egyértelmű volt. Eddig se a könnyen befogadható, lakodalmas zenéjükről voltak híresek, de most lementek a mindenség legmélyére és még tovább. Tették ezt úgy, hogy egész közbe olyan légies, hogy szinte levegőt se kapunk, olyan magasan szállunk. Black metalt most már tényleg csak nyomokban tartalmaz a dolog, legalábbis a klasszikus értelemben. Viszont annál több a 70-es évekből áthozott pszichedelikus megmenés. Én egyébként nem vagyok járatos, a Pink Floyd és társai cuccaiban, így elhiszem az okosabbaknak, honnan vannak az ötletek. Az egyébként rohadt jó, hogy az ilyen újra hasznosítások miatt közvetve, azok is megismerik az ilyen dolgokat, akik egyébként sosem kerülnének oda, mint például én.

A sokszor használt szólásom, miszerint hangulat képeket festenek, talán eddig itt igaz a legjobban. Monoton, repetitív hullámokban csap le ránk, ez a modernizált sámánisztikus rítus. Képesek egy sima búgással és néhány prüttyögéssel olyan hanghurrikánt gerjeszteni, hogy már zsibogó fejjel folyik szét előttem a világ, mint azon a bizonyos Dahli képen. Még sem tudom ki kapcsolni, visz magával mint egy erős hullám és csak a levegőt kapkodni van érkezése az embernek. Az ének meg csak egy idegen létforma agonizáló üvöltése, a haláltorkában állva, fajtársai a porban pedig éppen kifakult emlékek. Zsongás, búgás, elszállás a fellegekbe majd zuhanás a mélybe, miközben az egész végig kibaszott noir, bár lehet ez csak a zseni klippnek a hozadéka.

Mikor elkezdtem a blogot megfogadtam, hogy nem írok olyanról amiről amúgy is sokan írnak, felesleges. Nagy valószínűséggel, úgy is leírja más is amit én is gondolok, lehet még jobban is. Eddig tartott, végül is valamilyen szinten ez egy személyes blog is, kalandozásaim a zenék között, ez a lemez pedig lehet egy rohadt személyes élmény, ha hagyjuk neki.

Azt mondják, hogy teher alatt nő a pálma. Ezért nem véletlen az sem, hogy a nem éppen ideális politikai és társadalmi berendezkedések árnyékában virulnak, a legdühösebb és legvadabb zenék. Egy ilyen virulgató banda a szingapúr-i Sial is. Kínaiak, malájok és indiaiak alkotják ennek az aprócska városállamnak a nagy részét, akik etnikai és vallási hovatartozásukhoz hűen próbálnak együtt élni, egy mondhatni rendőr államban. Noha az utóbbi pár tíz évben, nyugalom van náluk, attól függetlenül ez egy tökéletes táptalaj, a frusztrált, köpködős punk zenéknek.

Nyers, agresszív és mégis megfelelően dallamos a Sial muzsikája. Noha többnyire a szokásos zajos hardcore formulákat követik, vannak itt rendesen okosságok, szép számmal, amik ki emelik őket a tucat bandák sorából. Így nem merül ki az egész annyiban, hogy egy számunkra egzotikus országból származnak. Ahogy halad előre a lemez, jönnek be szépen, sorban a klasszikus megoldásoktól eltérő már-már törzsi lüktetések. Dobog, lélegzik és menetel az egész lemez, egy pillanatra se áll meg. A szövegek malájul vannak és körbe járnak mindent ami politika vagy történelem. Persze az egész nem érne semmit az énekes csaj nélkül. Aki egy sebzett vadkan módjára, kibaszottul vehemensen üvölti a világba minden dühét, bánatát és ennek az elbaszott világnak minden gyötrelmét. A modern korba ültetett törzsi zene ez, annak minden érzésével és primitív vadságával. Ez egyébként a harmadik lemez, de a többit is érdemes csekkolni.

"A kromatográfia, amely a görög χρώμα: khróma, szín és γραφειν: graphein írni szavak összetétele, egy keverékek elválasztására használatos laboratóriumi módszercsalád neve." Mondja ezt a Wikipedia miután rákerestem a Empirical Chemical Music debüt EP-jére. Maga a zenekar a Nadir-ból ismert Fekete Szabolcs és francia barátja, Arnaud, közös cucca, amit Svájcban hoztak össze munka mellett. A tudományos idézet sem véletlen, ugyan is instrumentális prog metal-ról van szó. Ebbena bemutatkozó öt dalban a tört ritmusokat és rideg laboratóriumi hangulatot jól kikevert dallamok tarkítják. Lehet érezni, hogy többféle stílusból is merítenek és vannak ötletek is, még ha egyelőre, nem is teljesen sikerült ki bontani őket. A hangulat és a hangszerelés a koncepciót teljesen vissza adja és az ének sem hiányzik, olyan jól tudnak mesélni a dallamokkal. Ígéretes bemutatkozás, bár sokat nem hiszem, hogy fogom hallgatni. Ennek ellenére kíváncsian várom, milyen, remélhetőleg hosszabb anyagot főznek ki következőnek a lombikokban.

2018-ban a Fukpig Bastards lemeze, ment egy szép kört nálam. Ma szólt a Bandcamp, hogy új lemez van, ami igazából két régi Disrupt feldolgozás újra kiadása volt. Viszont meglepődve konstatáltam, hogy tavaly októberben volt egy lemez, a Bastards folytatás, ami találóan a More Bastards címet viseli. A zajokat az a Paul Kenney generálja, aki amellet, hogy meg is járta az Anaal Natrakh sorait, annak tősgyökeres tagjának Mick Kenney-nek a testvére. Elég is ennyi Birmingham (By order of the peaky fookin blinders) családfájáról, az "ének" továbbra is Duncan Wilkins műve. Arról most nincs infó, hogy a szokásos három segítőjük jelen van-e a lemezen, mondjuk annyira nem is lényeges, hiszen mindent ők ketten írnak.

Az Anaal Natrakh-os összefüggés egyébként zeneileg is eléggé helytálló, számomra, hangzásra, mindig is az Anaal crust oldalhajtásának tűntek.Ehhez sokban hozzá tesz az is, hogy Paul és Mick játéka elég sok hasonlóságot mutat. Az AA-ra szokták mondani, hogy tökéletes aláfestő zene az apokalipszishez, amivel egyet is értek, akkor viszont a Fukpig a világégés utáni egymás húsát marcangoló, a társadalom romjain vegetáló, dühös és állatias embermaradványok törzsi éneke. Gyors, vad, egyszerre primitív és mégis kulturáltan dallamos.

Ha egy zenekar nevében benne van, hogy meth, jó eséllyel egy undorítóan dögletes sludge bandával van dolgunk. Nincs ez másképp a Meth Fetish esetében sem. Maga a zenekar egy svéd/amerikai duo agyszüleménye és egyébként, az angol Dry Cough Records 40-ik kiadványa. Pudvás fogú, moslékos vödör sludge, a Grief, az Eyehategod vagy éppen a Meth Drinker nyomán, ha névnél akarunk maradni. Kínjában sikít a gitár és benne van ennek a romlott, lassan döglődő világnak minden elbaszottsága. Mocskos, nyers és vad versek egy dögkút mélyéről felbüfögve. Igazából már az Incurable elviszi a hátán az egész EP-t, akkora hangulata van, de azért a maradék négy dalban és oda pakolnak olyan rohadás málházást, hogy azonnal le kell zuhanyozni utána. Már csak ezzel a paint-el összehányt borítóval kellet volna valamit csinálni és egy szavam se lenne. Mondjuk ezt a leszarom attitűdöt, ami az egészt lemezt belengi, tökéletesen vissza adja.

Idén már második, új dalát dobta ki a The Southern Oracle, most Griefeater címmel. A recept nem változott, továbbra is a Hiraeth-en szinte tökéletesre ki kevert hardcore/metal formulákat hozzák. Amíg az Abysswalker a pokol, vörösen izzó színeiben tündökölt, most a rozsdasárgáé a főszerep. Nem tudom, hogy ennek a színes koncepciónak lesz-e valami célja, vagy ki futása, de egyelőre nekem be jön. A saját készítésű klipp pedig a háború borzalmait, sőt még rosszabb-at is mutat. A sárga képivilág, mint a mustárgáz marja le az arcunkat. A bőrünk alatt topzódó démonok és fájdalom himnusza ez, ahol fegyverünk egy bontókalapács módjára romboló breakdown. Emlék az elesett testvéreknek és ének a csatákat vívóknak.