Harmadik napja már, hogy elkezdtem újra dolgozni, pöfög a gyár ismét ezerrel. Új szokásom pedig, hogy az esti oolong teám után, a Mestarin Kynsi-re alszok el. Ritkán emlékszem az álmaimra, akkor is homályosan. Viszont ma hajnalban, még fogmosás közben is élesen élt bennem, valami szinte felfoghatatlanul groteszk, gömbemberek tűz körüli tánca. Még így este is, miközben próbálok vissza gondolni rá, az a szürreális érzés fog mint ami az Oranssi lemezek közben szokott. Persze többször is volt már, hogy az alváshoz hallgatott zene beszivárgott, de ennyire élesen még egy álmom sem képezte le a hozzá hallgatott zenét. Szeretném inni, hogy a lemez hatása volt, ezzel beigazolva, megállapításomat, hogy ez nem csak egy sima metal lemez, hanem egy élmény. Viszont, hogy ha nincs is egymáshoz közük, rohadt érdekes véletlen.

Tavaly a Waste of Space Orchestra, az egyik legjobb lemez volt, ami ugye az Oranssi Pazuzu és a Dark Buddha Rising kollaborációja. Az egyszeri Roadburn-ös összeállás szerencsére megszülte azt a lemezt, ami saját elmondásuk szerint is sokat hatott rájuk, ami már az új lemez első hallgatásánál is egyértelmű volt. Eddig se a könnyen befogadható, lakodalmas zenéjükről voltak híresek, de most lementek a mindenség legmélyére és még tovább. Tették ezt úgy, hogy egész közbe olyan légies, hogy szinte levegőt se kapunk, olyan magasan szállunk. Black metalt most már tényleg csak nyomokban tartalmaz a dolog, legalábbis a klasszikus értelemben. Viszont annál több a 70-es évekből áthozott pszichedelikus megmenés. Én egyébként nem vagyok járatos, a Pink Floyd és társai cuccaiban, így elhiszem az okosabbaknak, honnan vannak az ötletek. Az egyébként rohadt jó, hogy az ilyen újra hasznosítások miatt közvetve, azok is megismerik az ilyen dolgokat, akik egyébként sosem kerülnének oda, mint például én.

A sokszor használt szólásom, miszerint hangulat képeket festenek, talán eddig itt igaz a legjobban. Monoton, repetitív hullámokban csap le ránk, ez a modernizált sámánisztikus rítus. Képesek egy sima búgással és néhány prüttyögéssel olyan hanghurrikánt gerjeszteni, hogy már zsibogó fejjel folyik szét előttem a világ, mint azon a bizonyos Dahli képen. Még sem tudom ki kapcsolni, visz magával mint egy erős hullám és csak a levegőt kapkodni van érkezése az embernek. Az ének meg csak egy idegen létforma agonizáló üvöltése, a haláltorkában állva, fajtársai a porban pedig éppen kifakult emlékek. Zsongás, búgás, elszállás a fellegekbe majd zuhanás a mélybe, miközben az egész végig kibaszott noir, bár lehet ez csak a zseni klippnek a hozadéka.

Mikor elkezdtem a blogot megfogadtam, hogy nem írok olyanról amiről amúgy is sokan írnak, felesleges. Nagy valószínűséggel, úgy is leírja más is amit én is gondolok, lehet még jobban is. Eddig tartott, végül is valamilyen szinten ez egy személyes blog is, kalandozásaim a zenék között, ez a lemez pedig lehet egy rohadt személyes élmény, ha hagyjuk neki.