A helyzet az, hogy annyira megszaporodtak Izland-on a zenekarok, hogy már számon se lehet tartani őket. Körülbelül 357 000 ember él jelenleg Izland-on, igazából ha eldobunk egy hógolyót tuti eltalálunk vele valamilyen zenekar tagját, amiknek nagy része a black metal különböző válfajain belül alkot. A mennyiség pedig nem mindig egyenlő a minőséggel, rendszeresen bukkannak fel a középszerű zenekarok is, már egy ideje. Mondjuk nekem továbbra is a Zhrine és a Mispyrming a kedvencem erről a színtérről, amik közül a Zhrine már négy éve nem adott ki semmit, viszont a Mispyrming tavaly egy több mint kiváló karikával jelentkezett. Most pedig itt a Season of Mist újabb üdvöskéje, szintén Izland-ról.

A Helfró első megosztott dalainál már sejthető volt, hogy egyfajta olvasztótégely akar lenne a francia kaotika és az északi jeges katlanok között. Ez nagyrészt sikerült is neki. Az egész lemezen főként a gyorsaságon van hangsúly, mégis az egyébként ötletes váltásokkal együtt is sikerült, egy dinamikus összképet összehozniuk. Símon gitárjátéka úgy visz dallamokat a disszonáns témákba, hogy ez a két iskola szinte tökéletesen egybeolvad. Ez inkább a lemez második felétől vehető jobban észre, ami szerintem minden tekintetben sokkal jobban sikerült. Ami mondjuk nem egy olyan jó arány, egy 36 perces lemeznél, de mivel debüt anyagról van szó elnézhető nekik. Maga a hangulat fagyos, szinte érezni a fülünkbe süvítő hideg szél hangját, le se tagadhatnák a nyers északi mivoltukat. Aminek az élét a hangzás veszi el és teszi kicsit hallgatóbarátabbá. Mindent összevetve egy rövidke lemezzel van dolgunk aminek nagy része nem fog meglepetést okozni, mégis a második felében vannak olyan részletek ami miatt érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben és ennek ellenére ilyen esős időben kellemes hallgatnivaló lehet a stílus szerelmeseinek. 

Ismét franciák és ismét, egy nem szokványos lemez van terítéken. A brest-i duo márciusban dobta ki debüt albumát, amit ők synth-doom-ként címkéztek fel. Ami nem is akkora hülyeség, mint ahogy elsőre hangzik. A csupán dob és szintetizátorból álló zenéjüket tökéletesen leírja. A kimért ritmusok, a hosszú elnyújtott dallamok és a lomha tempó, gitárok nélkül is tökéletesen vissza adja, a doom metal zenék esszenciáját. A lassú, ének nélküli témák komótosan bontakoznak ki, mint éppen egy csillagköd közepén születő csillag. A horrorisztikus és sci-fi dallamok tökéletesen megidézik a 80-as éveket, akár a Stranger Things és hozzá hasonló filmek, sorozatok zenéjeként is megállná a helyét. A villogó képcsöves TV-re kötött lejátszóba helyezett sercegő VHS kazetta, egyenesen a hideg űr legmélyéről manifesztálódott, intelligens és felfoghatatlan formákban létező idegen kreatúrák tákolmánya, melynek egyetlen célja az, hogy ismét a francia színteret emeljem piedesztálra. 

A legutóbbi Brutus-os posztom után, még szembe jött egy pár koncert lemez és videó. A tehetetlenség idején, zenekarok és fesztiválok is sorra dobolják ki, az eddig ki nem adott koncert felvételeket, a frusztráció csökkentése érdekében. Amiknek bevétele nagyrészt jótékonyságra megy. Mivel, gondolom másoknak is hiányoznak már a  élő megmozdulások, gondoltam csokorba szedek egy párat a nagy live album kiadás hullámában, hogy utána el is lehessen engedni ezt a témát.

Az Inter Arma jelenleg az egyik legsúlyosabb és legkreatívabb extrém zenei formáció. Szinte tökéletes érzékkel keverik a black, death és doom metal elemeit egy mérgezően tömény élménnyé. Tavalyi Sulphur English lemezükkel pedig, ismét egy magasabb szintre emelték magukat. Mint dal írás mint hangzás tekintetében. Pár napja pedig kijöttek ezzel a rövidke live albummal, amit 2017-ben vettek fel Tucsonban.

A Full of Hell-t párszor már dicsértem és még fogom is. Az egyik személyes kedvencem, attitűdben és produkcióban is, az amerikai színtér zászlóshajója a kísérleti extrém zenék tengerén. Zajos és eszeveszett, mocsaras és intenzív, súlyos és éles, ezek mind ők akár csak egy dalon belül is. Ez a lemez már mondjuk kint van pár éve, de aktualitását most az adja, hogy felkerült több streaming szolgáltatásra is.

Ez ismét egy tavalyi Roadburn-ös felvétel. Most majd lehet kinyílnak a bicskák néhány zsebben, de kapásból három sokkal izgalmasabb lengyel black metal zenekart is tudnék mondani, mint a szét hype-olt Mgla. Ezek közül az egyik pedig a Mord ' A' Stigmata. Hangulat teremtésük és dallamérzékük magasan az átlag fölé emeli őket, ami csak jobb és jobb lett az új lemezekkel. Nem is beszélve a szokatlan, de mégis ötletes és megjegyezhető megoldásaikról. Ez a lemez pedig egy tökéletes kiindulópont az ismerkedéshez.

Az utóbbi időben eléggé megkedveltem ezt az új vonalas, modern metal-os hardcore vonalat. Igaz, rengeteg középszerű zenekar van akik csak keménykednek, de a Knocked Loose pont nem ilyen. A nagyoktól tanult alapokat tökéletesen vegyítik a modern kor elvárásainak megfelelően, a súlyos death metal és beatdown-os zúzásokkal. Mind ezt teszik úgy, hogy az ultra súlyos keménykedés mellet nem felejtettek el dalokat sem írni. Felturbózott pincsi kutya vokállal köpik és ütik arcunkba dühüket és frusztrációjukat. Amit az alábbi video a kedvenc hardcore csatornánkról, jól be is mutat. Mondjuk ez a kordonos klub nem a legmegfelelőbb ehhez a zenéhez, de abból élünk ami van.

Elnézve a zenei oldalakat, nem én vagyok az egyetlen, akinek hiányoznak a koncertek. Szerencsére a zenekarok, akik studió koncerteket csinálnak és a szervezők is, akik sorra töltik fel a jobbnál jobb bulikat, próbálnak tenni ellene. Így került fel pár órája a Brutus tavalyi Hellfest-es koncertje. Nekem nagyon szívem csücske a zenekar, tavalyi Nest című lemezük fel is került az év végi listámra. Pos-punk, rock, hardcore zenéjük, szóval körülbelül minden ami post, eléggé sajátos. Hol légies maszatolás, hol agresszív menetelés. Én reflexből térdre borulok minden dobos előtt, aki közben énekel is, de amit Stefanie művel az még túl megy ennek a határán is. Érzelmek vihara csap le ránk azon nyomban, ahogy megszólal, miközben berzerker amazon módjára, veri a bőröket. Ez a videó pedig tökéletes példa arra, miért akarom őket látni élőben, mindenképpen. Ahol itthon, a székben ülve így jönnek az energiák az már egy teljesen más szint. A végére még ide dobok egy új dalt és egy tavalyit is, az ismerkedőknek.

Nem akartam külön írni az összes új Nagaarum dalról, de ahogy jönnek kis sorban, egyre jobban tetszenek a megoldások és ezek a szürreális hangulatképek amiket felfest. Az I Am Special pedig eddig a legjobb. Biztos hozzá tartozik az is, hogy ez az elszállós metal hullámzás nagyon megy mostanában nálam. Viszont ettől függetlenül olyan, hullámzó, egy haldokló kígyó módjára vonagló gitárfutamok vannak itt, hogy a 70-es évek köszönőlevelet ír a múltból. Naga sokszor elmondta, hogy nagy hatással vannak rá a 70-es évek prog-rock bandái, amit valamiért ennél a dalnál kifejezetten érzek, noha nem vagyok jártas az akkori zenei világban. Lehet, hogy csak én képzelem oda, hogy megtöltsem azt a légüres tátongó űrt amibe sétára visz a dal. Miközben olvasom Brendon Hackett Xeno-ját tökéletesen vissza adja a Migrátorok ember által felfoghatatlan istenbirodalmát és az emberi gondolkodásnak teljesen idegen logikát. Simán oda teszem az Oransi Pazuzu új lemeze mellé, mint az utóbbi idők legjobb zenei űrsétája.

A 9 Lies Records kihozta az idei első lemezét, ami a Contra 2018-as LP-jének folytatása. Úgy veszem észre egyre jobban oda kell figyelni a kiadó munkásságára, ugyanis tavaly Decemberben az év hardcore lemezével jelentkeztek, a Touch tolmácsolásában. Most pedig ismét itt vannak egy nagyon erős 8 perccel. Megmondom őszintén a Contra előző lemeze nem hagyott bennem mély nyomot, de a Collective Unconscious energiától feszülő pár perce, így a délelőtti napsütésben eléggé elvitt. Az első dal szólós menetelése már sejteti, hogy nem lötyögésben lesz részünk. A tempó süvít és csak néha lassít, egy kis punkos táncóra kedvéért. Köpködés van de érzéssel, a 80-as évek az ablakban kukkol és elismerően bólogat. Ezek után újra elő kell vennem az előző karikát is.

Hét éve jelentkezett utoljára hangzóanyaggal,a Rise and Fall, Inhume, Reproach és Lifespite tagokat is tömörítő Blind to Faith. Nagy szerencsénkre, vették a fáradtságot és felbüfögtek nekünk kilenc dalt, 24 percben. Ott folytatják ahol abbahagyták, viszont annak ellenére, hogy az előző cucc se volt szar az Unstoppable War már egy teljesen más szint, mint eddig. A kihagyott hét év alatt úgy néz ki mindent ki szívtak az Integrity és Celtic Frost tápláló emlőiből, mert ez egy olyan mocskos, holy terror ámokfutás lett, hogy azonnal zuhanyozhatnékom támad a hallgatása után. Ezek a jó emberek nagyon érzik, azt a bizonyos kilencvenes éveket, végig dorombol az útszéli repedtsarkú láncfűrész. Miközben olyan riffeket és szólókat tolnak, hogy átok és gyalázat lesz osztályrészünk. A középtempó ledöngöl a gyors meg bedarál menekvés nincs. Pudvás metal/punk gyöngyszem.

Két éve a Lesser Glow debüt Ep-je elég sokszor pörgött, noha azóta nem sokszor vettem elő, most újra hallgatva továbbra is egy szinte kiváló debütálás. Azt a modern, súlyos doom hangzást képviselik amit egyébként is nagyon szeretek, amit megfejelnek egy kevéske post hatással is. Viszont ami miatt ki emelkedett számomra, az a változatos ének volt, ami volt is annyira profi, hogy páran csak sokadik lemezre érnek el erre a szintre. Két hete jött ki egy új dal, The Great Imitator címmel. Fejlődést egyelőre nem nagyon vettem észre, maradt az átlagon felüli dallamérzék és ének, ennek ellenére kíváncsian várom mit hoznak össze egy hosszabb lemezen. Az EP legjobb számának live videóját is itt hagyom.