A Lazarvs leánykori nevén Apey and The Pea egyike azon zenekaroknak, amit már az első nagylemez óta követek. Még a Fémfogács-on olvastam róla egy cikket és rendesen berántott, annak ellenére, hogy akkoriban még nem sok ilyen fajta zenét hallgattam. Mondhatjuk, hogy ők egyfajta kapudrogként funkcionáltak, mert ez után kezdtem magam jobban bele ásni ezekbe a dolgokba. Emlékszem egy időben, mikor bringával jártam az akkori melómba, mindig a Devil's Nectart hallgattam, egyik felét oda, másik felét meg a hazaúton. Nyolc óra hossza maszkban lévő szennyvíz tisztítás meg sósavval való buzerálás után, a Judas egy igen felemelő soundtrack volt a nap további részéhez. Közben eltelt a megalakulásuk óta 10 év, a szakadt, DIY sludge bandából, kemény munkával és oda adással egy szakadt, mainstream sludge banda lett. A tavalyi névváltoztatás után pedig itt a negyedik/bemutatkozó lemez, kinek hogy tetszik.

Előzetesen kaptunk ígéretek újdonságokra, na meg, hogy olyan gonosz és kemény lesz, hogy csak na. Ezt mondjuk már a Hex-nél is eljátszották, akkor még elhittem most már azért szkeptikusan álltam ehhez a kijelentéshez. Elöljáróban maradjunk annyiban, hogy aki hallott már egy Eyehategod esetleg Crowbar dalt, csak hogy két ismertebbet említsek, annak nem kell gatyát cserélnie. A IV. Rebirth, Apey egy még Vörös Attilával közös projektjéből meg maradt dal, amiből sosem lett semmi, itt most elég jó introként megtalálta a létezésének értelmét. A The Order és a Reaping két elég gyors dal, ami egyből beránt, tipikus "Apey-s"dalok. A The Order második fele azért jóval izgalmasabb, egészen jó váltásokkal és málházással. Viszont nekem sokadik hallgatásra is megmaradnak korrekt iparosmunkáknak, egyelőre. Viszont ezután jönnek az igazi nyalánkságok, a Pit., Lazarvs, Solar King hármasa vitathatatlanul a lemez csúcspontjai. A Pit. rozsdás parasztlengő alap riffje már sejtett valamit, viszont amikor bejön Apey, Prepitos-al közös éneke már biztos, hogy ez valami mocskosul aljas bőr alá kúszás lesz. Apey félelmei a fogyasztói társadalom sötét kis zugairól, nem is kaphatott volna jobb megzenésítést. Itt már tetten is érhető a legszembetűnőbb változás vagy is inkább a fejlődés, ami az ének terén mutatkozik meg. Ötletesebbnél ötletesebb hangszínváltások és izgalmas hajlítások váltogatják egymást végig. Többször a Mastodon is szembe jutott ilyen tekintetben, ami csak jó dolog lehet. A Több mint 7 perces Lazarvs egyértelműen az Abraham, Judas vonalon mozgó doom mókázás. Itt nem csak énekben, de a háttérben megbújva a riff-ben jelen is van egy kis újkori Mastodon. Az ének pedig itt a legváltozatosabb, a hajlítások, váltások és a hangszínek is mind mesteriek, az ismerős megoldások és témák mellet. A lezárás pedig csillagos ötös. A Solar King-en Makkos a gyomrunkba veri a dobot rendesen, ettől a rifftől pedig egyenesen a máglyára menetelünk, ha akarunk, ha nem. A dal felénél Makkos trükközget egy kicsit, amivel fel is vezeti az okádék váltást csak ,hogy a végén bevigye a kegyelemdöfést. A Godslayer volt az első publikus dal, egy perc cséphadarás, minden laca-faca nélkül. Az I,Emperor-nak egyértelműen az utolsó egy perce ami aranyat ér, mind az ének és néhol kicsit kísérletezgetős dallamok összhangja kiváló. A Valhalla egy laza stonerkedés. A vége felé van a legérdekesebb dal, a From Flesh, ami egy nyugtalanító drone futam, amitől kétszer is megnézed van-e valami a sötét szoba sarkában lefekvés előtt, ennek a hallgatásához fejhallgató mindenképpen ajánlott. Eddig a pontig egyébként tökéletes a dalok sorrendje, a gyors felvezetés, a lassú részek váltása ad egy lendületes dinamikát a lemeznek, így egy pillanatra sem ül le. Viszont a From Flesh, szerintem rossz helyen van a lemezen, így meg is akasztja ezt a lendületet.. Az anyag közepén vagy a legvégén sokkal hatásosabb lett volna. Kár volt azt a kompromisszumot megkötni miszerint, azért az utolsó előtti, hogy mindenki végig szenvedje mire a végére ér, hiszen az aki velem ellentétben nem csípi az ilyen dolgokat, úgy is átlépteti, akárhol is van. Ennek ellenére, bátor lépés volt felpakolni egy ilyet is a lemezre, főleg, hogy jó is. A legvégén pedig mocskos pofán rúgás a Warmaster személyében. A cucc fizikailag is nagyon impozáns, noha én nem vettem meg mert csóró vagyok mint a kibaszott templom egere, képen jól látható, hogy nagyon oda tették. Ez a kártyás, kirakós dalszöveges dolog pedig teli találat. A grafikák pedig első osztályúak, mondjuk Kókai Úr-tól nem is vártam kevesebbet. Egy tornazsákot azért mindenképpen befogok szerezni, hogy tudjam miben vinni a száraz kenyeret a gyárba.

Annak ellenére, hogy többnyire jó dalok alkotják a lemezt, én picit megvezetve érzem magam. Az előzetes dalok ellenére, én az utolsó percig azt gondoltam, hogy valami nagyon mást gurítanak a srácok ami majd leviszi a fejem, de az a rengeteg újdonság azért még sem olyan rengeteg. Sőt igazából negyedjére is ugyanazokat a formulákat kapjuk amit eddig is. A lemez gerincét továbbra is az apeykalipszis négy lovasa alkotja, vagyis a hosszú doomos, hullavonszoló döngölés - Lazarvs, a sabbathista stoner himnusz - Valhalla, a grunge-os éneklős - Pit. és a gyors, rövid arcon forgás - Godslayer. Persze értem, hogy ettől lesz változatos a lemez, de ha már ennyire feltűnő, hogy ugyanazok a koncepciók vannak újra írva, akkor már lehet el kell gondolkozni a váltáson. Noha jól láthatóan nagyot megy a lemez, biztos másnak is feltűnt már ez. Itt most az a kérdés, hogy merre tovább? Valószínűleg a rajongók nagy része ötödjére is megkajálná ugyanezt a felállást, de én személy szerint úgy gondolom, hogy következőre valami nagyobb vérfrissítéssel kell majd előállni. Sok felé el lehet indulni, a From Flesh szerű dolgok hangsúlyosabb szereplését nagyon adnám, de egy Lazarvs-os, lassú dalokra épülő EP-t vagy akár nagylemezt is simán eltudok képzelni, vagy ahol nagyobb teret kap a grunge. Ettől függetlenül, ahogy már mondtam, ezt egy jó lemeznek tartom, dalok összeállításában talán még ez is van a legjobban az én ízlésemre kalibrálva. Ami viszont még nagyon érezhető, hogy szívüket lelküket bele tették és mainstream meg apámfaszanagyszínpad ide vagy oda, én még mindig mocskosul őszintének érzem. Ők még mindig az a három suttyó stoner gyerek, akik 10 éve egy szakadt próba teremben, betépve kezdtek el Pantera riffekkel kéjelegni. A zene pedig ugyan az, a két pofára zabálni való, underground moslék. Remélem azok is maradnak, mert tudom ez csak most jött ki, de a vegyes érzéseim ellenére is tűkön ülve várom, milyen jótékony borzalmat okádnak a fülünkbe legközelebb.

Ui: MAMUSZ!

Azt mondják a Napalm Death-nél csak a régi Napalm Death a jobb, meg azt is, hogy a NapalmDeathaviléglegjobbzenekara. Én viszont most olyat mondok, amit régóta titkolok és szerintem más is. Úgy döntöttem, hogy kiállok, én leszek az elnyomott kisebbség hangja, a hős megmondó lovag. Aki kimeri mondani az igazságot, nem félve a véres szájú old school fanok haragjától. Azt amit sokan csak a néma szoba magányának mernek elmondani, azt amit sötét mocskos sikátorok mélyén sugdolózva mernek csak megbeszélni. Leszek annak a fél százaléknak a hangja és kimondom: az újkori Napalm Death jobb mint a régi. Na miután magamra haragítottam a fél világot és pakolom a bőröndöt. nézzünk is rá az új cuccra.

Ez a 16. lemez ami elég soknak tűnik, mondjuk ha erre a majdnem negyven évre leosztjuk akkor már nem is annyira. Igazából ebből is látszik, hogy ők sosem a mennyiségre, inkább a minőségre mentek, az Apex óta is eltelt már öt év. Azok akik minden lemeznél egy újabb Scum-ot vagy valami hasonlót várnak, ismét csalódni fognak, egy gyors szarozás után mennek is várni a következőt, hátha. A Throes egyenesági folytatása az Apex-nak és az Utilitarian-nek, a hangsúly ismét a dallamok széles skáláján és a nem gyenge kísérletezgetéseken van. Mindezt persze gy, hogy egyébként rohadt nyers az egész cucc és molekuláira bontja bárki arcát. Az egész lemezt Shane írta és bizony változatosságban nincs hiány. A Napal-ban számomra mindig az volt a szép, hogy hiába keresgélnek meg trükköznek, azért alapjaiban mindig egy grindcore lemezről beszélhetünk, még ha elég csúnyán a saját képükre is formálják. Amit meg hadd tehessenek már meg, ha kb ők találták fel.

A Fuck the Factoid és a Backlash Just Because a szokásos Napalm Death recepteket követik, fel is pumpálják az adrenalint már így az elején. A Contagion-on viszont már belecsapunk a lecsóba, a kórus szerű refrén már sokkal érdekesebbé teszi a dogokat, mondjuk már nem először használják, de attól még mindig király. A noise és a mértéktelen effektek nagy szerelmeim, főleg grindcore-ban, mondjuk itt ésszel van használva, így lett egy lélek szaggató kísérleti himnusz, a Joie De Ne Pas Vivre. Középtempós menetelések az Invigorating Clutch-ban, Az Amoral meg egy kibaszott alter rock-os post-punk dal, amit még a rádióban simán lehetne játszani, mondjuk a vokált lehet nem csípnék. A noise rock-tól a post-punk-ig a Kiling Joke-tól a Swans-ig meg a Ministry-ig sok minden megtalálható itt és a legszebb az egész, hogy egy kerek egésszé áll össze. A hangszeres játékra nem lehet panasz, Barney nem véletlenül egy élő legenda, az egyik legjobb vokál a stílusban, továbbra is. A pontot az i-re viszont a A Bellyful of Salt and Spleen teszi fel. Ami a legjobb dal a lemezen, miközben ez a legkevésbé "Napalm-os" is egyben. Egy beteges, torz, noise-os industrial rock tétel, ami a Barney groteszk vonaglásával a klippen adja ki az egészet.

Szóval megint megcsinálták, vannak gyengébb lemezeik, szarok nem igen, viszont ez se nem gyenge se nem szar. Arról meg ne is beszéljük, hogy a kiégés legkisebb jelét sem mutatják. Jó néhány huszonéves örülne, ha így tudna szaggatni mint ők és így bele szarni mindenbe és mindenkibe, csak csinálni ami jól esik. Ez az igazi punk, nem a színpadra fosás.

Megint csak egy jól össze pakolt kis split, két olyan bandától amiről fogalmam sem volt eddig. Egy ilyen lemez pont tökéletes arra, hogy bele kóstoljunk abba, hogy mit is nyújthat a banda egy normálisabb hosszúságú anyagon. Mondhatjuk, hogy a stílus itt is egyforma, a megvalósítás azért mégis különböző. A To Be Gentle és a sowithout. is screamo-ban utazik. Ki gondolta volna? Screamo, ezen a blogon? Ez a montázs szerű borító, tökéletesen vissza adja, a lemez hallgatása közbeni érzéseimet. Innen-onnan összekapkodott érzések, és gondolatok, amik első ránézésre nem tűnnek össze tartozónak, de ha jobban megnézzük mind hangulatilag, mind színekben nagyon is össze passzolnak. Mindkét zenekar 2-2 dallal szerepel, a sort a To Be Gentle kezdi, egy felvezető, intro szerű dologgal. Az Ardent Light viszont már egy teljes értékű dal, amiből levághatjuk, hogy ők inkább a letisztultabb post-os irányát művelik a stílusnak. A folyton zakatoló dob, a csilingelő gitárok és a maszatolás, egy érzelmi tengeren való hullámzás érzését kelti, az enyhe monotonitás ellenére, mégis mind az öt perc szépen meg van töltve tartalommal.

A sowithout. egy sokkal matekosebb, proggosabb világba kalauzol el minket. A To Be Gentle nyugtató monotonitásával szemben, itt sokkal inkább a kapkodó, feszengő érzelmek vannak a középpontban. Nem tudom szándékos-e de a dobnak ez a "pattogós" hangzása nagyon bejött. Jól egyensúlyba van, a lemez két oldala, a két különböző vehemenciával rendelkező zenekarral. Az eleje mint valami előjáték, lassabb, megfontoltabb, építkezősebb, addig a második fele egy gyors kitörés, kapkodós, rángatózós. Ami így saját magába omolva, ér el oda ahonnan elindult.

Még egy zenekar, ami már csak a neve miatt díjakat érdemelne, ez a budapest-i Fideath. Mocskos és bűzölgő d-beat, punk a játék neve, a szó legnemesebb értelmében. Amit itt azt jelenti, hogy nyers és bűzös mint a sarki hentes, egy bizonyos Viktor, által a sikátorba kibaszott romlott hús, amin a dzsuvás utcák éhenkórász entitásai hadakoznak, vagyis mi. Itt nincsenek trükkök, nincsenek okoskodások, nincs Dead Kennedys, ami a nyugati világ közösbe berakott ópiuma, amit olyannyira szeret használni mindenki. Itt csak a kelet-európai valóság van, a lényegre törő bunkóság, a mocskos hétköznapok proletár poétikája. A gitár imádni valóan kásás annyira, hogy csoda, hogy a Koponyányi Monyók nem verte le Új Bencét, miközben ezt a csodát keverte, hogy beletudjon kóstolni. A dob állatias, ver mint a szét gyógyszerezett nyugdíjas szív, amikor meglát egy szép zsák krumplit. A szövegel pedig egyszerűek, de fájdalmasan igazak. Frusztráció, tombolás, ökölrázás, égbe kiáltás, ami nem más mint egy kiváló bemutatkozás.

Viszont, a srácok még Augusztusban zajongtak egy közöset a Disdain-el is. Aminek eredménye egy pár perces kétszer három dalos köpködés, a maga mosdatlanul gyönyörű módján. Lehet velem van a baj, de én simán meglátom a szépséget az ilyen szókimondó, ultra nyers és paraszt megmozdulásokban. Őszinte, súlyos és hiteles, ilyenből kérnék hetente egyet és nem is lenne semmi bajom.

A The Body jelenleg az egyik legérdekesebb tengerentúli zenekar. Chip King és Lee Buford duo-ja már több mint 20 éve feszegeti a határokat és gyártja futószalagon a megsebzett lelkek szimfóniáit. Amikhez előszeretettel keresnek fel hasonszőrű bandákat kollaboráció céljával. Ilyen cuccaik voltak a Full of Hell-el a Thou-vla vagy a Krieg-el is csak hogy a legismertebbeket említsem, sőt némelyikkel több lemezen is dolgoztak együtt. Jelenlegi tettestársaik a szintén duo-ban dolgozó és szintén erősen kísérleti hangvételű elektronikus "muzsikában" utazó MSC.

A The Body világában sose direkten ható témákon vagy dallamokon van a hangsúly. Csak is a legszélsőségesebb hangulat képekben és érzelmek viharos cunamijában lelték meg a számításukat. A samplerek olyan szintű ötletes használat mint amit ők művelnek elég ritka, miközben zenei is marad az egész. Már akinek, ha valaki meghallja Chip King halálsikolyát, jó eséllyel messzire elkerüli utána őket. Nem tagadom szokni kell, de ha az ember megbarátkozik vele, valószínűleg olyan zenei élményt kap ami jó ideig rabul ejti. Bár az éneket kivéve, ez egy elég befogható lemez lett szerintem, a saját mércéjükkel. A Zajok és zörejek, zúgások és búgások ellenére is vannak tisztán kivehető dallamok és hangulatfestő témák. A háttérben erőszakosan szóló dob, mint egy urbanizált, bennszülött törzs drogos rituáléinak, beteges, de mégis egyszerre nyugtató és frusztráló ütemei. Chip King vokálja pedig mint egy az emberi elmével felfoghatatlan, ősi isteni lény ódája a saját hívőihez.

A We Share Disbelief lassan vezet be minket ebbe a groteszk világba, amiben elfogunk merülni pár percig. Mondjuk csak két percig fogja a kezünket mielőtt Chip King rázendít, de már ebben a dalban és érezhetően jelen van a noise ocsmánysága, szépsége és harmóniája is egyaránt. A dalok elég rövidek, így elég gyorsan váltogatunk a kaotikus, disszonáns ipari ütemek, mint ami az Inner elején is van, meg a maszatolós, simogató minták között. A Mouth Hangs Open-ben si hallható szét effektezett kórusszerű dolgok, miatt sokszor úgy érezhetjük mintha tényleg egy Wiliam Gibson által megálmodott digitalizált vallás kicsavart zsoltárjait hallgatnánk. Ebben a sötét tónusokkal festett, enyhe templomi hangulatokban lüktető, áramlatban kell evickélnünk, ami akar lehetne az egyesekből és nullák-ból álló Sztüx-folyón lefelé csónakázgatásunk aláfestő zenéje is. Kietlenség és magány egy kopár világban, ahol már csak a halálsikoly visszhangzik az elporladt épületek romjai között. I Dont Ever Want To Be Alone, jah lehet, de én kurvára úgy éreztem magam végig. Viszont ahogy haladunk előre, úgy egyre megnyugtatóbb az érzés, hogy nincs más csak mi. Olyannyira, hogy az All See What Other Sees, akár egy post-apokaliptikus táncdal fesztivál nyertes dala is lehetne. A The Body megint megcsinálta azt, hogy  egy kiváló társat választott ahhoz, hogy egy főként zajokból és samplerekbők összepakolt, gyötrelmes utazást önkéntesen tegyünk meg újra és újra. Szélsőséges, érzelmi hullámvasút a frusztrált modern társadalom, empátia nélküli, mentális éléskamrájában.

Az utóbbi pár napban elég sok demo jött velem szembe, az év minden szakából. Viszont mivel továbbra is screamo buzulásban szenvedek azóta is, így vannak amik egy kicsit előnyt élveznek, ilyen a p.s.you'redead is. A recept azért nem ilyen egyszerű, hiszen ők azért elég meg adag mathcore-al is nyakon öntik az alapvetően screamo, emoviolance cuccukat. Annyira, hogy inkább meg is fordulnak az arányok. Rövidsége ellenére viszont, mindent tartalmaz a lemez amiért ezt a stílust szeretni lehet. A hangzás igazi DIY garázs munka, a legjobb értelemben. A témák bájosan erőszakosak, viszont már az első dalban is ott van az a játékos technikásság, ami egyébként az egész lemezt végig kíséri. Az ami viszont kifejezetten kiemeli a hasonszőrű dolgok tengeréből, az a nagyon ügyesen használt szintetizátor, ami felett mondjuk könnyen ellehet siklani, mert a legtöbb helyen eléggé elvan dugva. A néha már B kategóriás horror filmekben hallott, idegőrlő gitár témák vannak fülsimogató dallamokkal váltva, fent tartva egyfajta egyensúlyt a szürreális trippek és az andalító utazások között. Az olyan király dalcímekről nem is beszélve mint a Oh No, I'm Trapped Inside a David Lynch Directed Cologne Commercial, amit nehéz elképzelnem milyen lehet, de ez a három buffalo-i srác, meg csaj azért megpróbálja megmutatni. Egyébként most jött egy új daluk is, amit a mindössze 47 másodpercével, floppyn fognak kiadni, amit mondjuk én felesleges környezet szennyezésnek tartok, de attól a szám még jó.

A sorozat második részében, egy személyes kedvencemet hoztam el, a Tomusz személyében. Energiától kicsattanó hardcore ez, ha egyszerűsíteni akarnám. Ha nem akarom azt mondom, hogy van itt crust, post-hardcore, punk és minden egyéb jóból egy kicsi. Az utolsó lemezen pedig, már a post-metal is erőteljesen tiszteletét teszi. Viszont inkább haladjunk sorjában.

2014-ben kezdte el a dolgot Nagy Miki akkor még egyedül és három év alatt össze is pakolt három lemezt. Amiből az első volt a Vicious Circle. Amire ő azt mondta később, hogy szar, én azt mondom, hogy jó néhány jól menő zenekar örülne ha most tudna ilyen lemezt csinálni, nemhogy 16 évesen(ha jól számolom). Árad a lemezből a fiatalkori düh és frusztráltság. Ahogy a kezdő Inside elaltat és megnyugtat, hogy azt hidd biztonságban vagy, de csak azért, hogy a Chaos úgy tudjon az arcodba robbanni, hogy azt tanítani kéne. A hangzás nyers és fájdalmas, de a körülményekhez képest viszont kiváló. Természetesen nem azt mondom, hogy kapkodjuk a fejünket az újdonság erejétől, simán lehetne sorolni a hatásokat, ismerős dolgokat. Viszont az egész annyira őszintének hat, miközben tök jól vannak variálva a már ismert témák és húzások, hogy képtelenség nem elismerően bólogatni. Kiemelném ismét, hogy Miki ezt a lemezt 16(!) évesen írta, vette fel és keverte.

Ugrunk egy évet és jön az Escape. Ugyanolyan intro-s felállás, de már a számok hosszából is látszik, hogy az egész még intenzívebb mint a Vicious Circle-n. Az Elázott Város-ból nekem sokkal D-beat-esebbnek tűnik mint az előző karika. Ez az egy rövid, egy hosszabb lemez felépítés, ami hol intro-t, hol csak "nois-zolást" jelent, süvítő neo-crust dalokkal váltogatva, nem tudom, hogy tudatos-e, de számomra egyfajta előre haladó, jobb-bal láb tempózást adott, ami még jobban berántott a lemez gyors és kapkodós hangulatvilágába. A lassabb, maszatolós részek pedig nem hogy ellensúlyozzák, inkább erősítik a neurózis kivetüléseit.

Valószínűleg véletlen egybeesés, hogy pont a Tél lett az utolsó lemez. Attól függetlenül az elmúlás, a kifakulás és a halál egyfajta szimbóluma jól összecseng az utolsó lemezzel.A harmadik anyagra értünk el oda, hogy zenekar lett a Tomusz. Mindent ugyanúgy Miki írt, de már az új tagok játszották fel. A hangzás jó pár pénzzel tele tömött, napokat stúdióban töltő bandát kenterbe ver és egészen gyors metamorfózis eredményeként, itt már inkább beszélhetünk egy hardcore, crust és egyéb hatásokkal tűzdelt kifejlett post-metal lemezről. A Koncz Gábor monológjával kezdődő Tél eleve a legjobb daluk, de így a lemez vége felé eléggé feltolja az amúgy sem alacsony téteket. Az első hat dal szinte csak előjátéknak tűnik, a két utolsó monstrumhoz képest. Düh, fájdalom, frusztráltság, súlyos monológok mind zeneileg mind szövegileg. Sötét erőtől duzzadó, pattanásig feszülő erek az ember nyakán, ami ha kifakad, a megvetés óráját hozza el és az utolsó húsz percben el is hozza.

Azóta a zenekar inaktívvá vált sajnos, így a beígért új cuccokat valószínűleg már sosem fogjuk hallani. Ami így ebben a formában, a haza underground egyik szomorú történetévé teszi ezt a pár évet. Viszont cserébe itt van a meglévő három lemez, amiből kettőt egyébként a Naga féle NGC Prod ki is adott fizikai formában, igaz már csak a kaziból van kettő darab. Mondjuk az egyik szemem sír a másik meg nevet, mert a srácok az egyik legjobb hazai lélekbaszó sludge/doom cuccban fojtatják, a Boru-ban.

Nekem idén tűnt fel, hogy ezek a powerviolance meg punk bandák nagyon rá vannak pörögve az ilyen színésznevekre, mint zenekarnév. A legelső bejegyzés a Barlangban a francia Travolta volt, meg van a szintén francia Jodie Faster is, mondjuk ezt nehéz überelni. A Bruce Campbell-ről meg már ne is beszéljünk. Ezek mellé szállt még év elején a szintén franica Barbara Stridente, aminek ha megnézzük a borítóját egyből le esik kiről is van szó.

Biztos másnak is ismerős az, amikor haza ér a munkából zsong a feje az egész napos baszakodástól. Realizálja, hogy még csak a kurva keddnél járunk, de már a töke tele van mindennel, jah és talán csinálni is kéne valami produktívat, de éppen megdögleni sincs erő. Aztán hirtelen jön a vágyakozás valami iránt. Valami ami talán nem is újdonság, nem is kell, hogy eredeti legyen vagy kimunkált, csak csörömpöljön mint a sátán nyakában a kolomp. Mossa ki az agyat és minden gondolatot. Valami, amiről elhiteted magaddal, hogy egy külön neked szánt szerenád, a mások által meg nem értett kínlódásodhoz. Na ez a lemez pont ilyen.

Mert néha nem kell más, mint blastok az arcba és visítás a fülbe. Az sem baj ha már ezerszer hallottuk, mert ha őszinte az érzés úgy is beadja párszor, nekem legalábbis biztos. Ez a Demo is pont ilyen, az újdonság messzire kerül,úgy ahogy az eredetiség is, mégis érezni a lelket és azt, hogy ők is érzik néha azt amit te. Ennél több sokszor pedig nem is kell, lehet egy hét múlva nem is emlékszem rájuk, de most ebben a pillanatban, olyan jól esett mint egy falat lembas kenyér az éhezőnek.