Sokszor emlegetem, hogy sokkal jobban szeretem a természetes hangzást, az ilyen steril tech-deathszerű dolgok pedig általában nem tetszenek. Viszont most arcul köpöm saját magam, mert van egy irány ahol kifejezetten szeretem a steril, embertelen hangzást. Vannak ezek az új vonalas hardcore/grindcore cuccok, amiknek semmi más célja nincs csak, hogy sejtjeire bontsák az agyadat. Céljuk a legbrutálisabb, kaotikusabb mértani pontossággal kimért kalapács csapás hangzás. Ilyen banda például a Senctioned vagy a Leeched is viszont a Fawn Limbs-nek ennyi sem volt elég, úgyhogy hozzá vertek egy kis Frontierer-t is és ebből lett ez a függvénytáblázatba oltott baszomány.

Egyébként eléggé beindultak a srácok tavaly jött ki a debüt nagylemez meg egy EP, most meg már itt is a második karika. Gondolom nem okoz nagy meglepetést ha azt mondom, hogy a hangzás nem nagyon enyhült. A noise, grindcore és mathcore olyan szintű házasítása ez továbbra is aminek egyetlen célja, hogy vágjon, üssön, szeleteljen és puszta kézzel trancsírozzon emberi agyvelőket. Maga a fortyogó káosz 28 percben, amiből mondjuk ha le vágtak volna 10 percet se mondanám kevésnek. Nem is ajánlanám mindenkinek, súlyos és fárasztó, mindig történik valami, csak néhány pillanatra áll meg azért, hogy legyen egy lélegzetvételnyi pillanat amíg újra felszívjuk magunkat és önként ugrunk fejest az ősrobbanásba. Amúgy a Frontierer említése nem volt véletlen, mivel Chad és Pedram kutyulta ki a dolgokat, ami erőteljesen meg is látszik a hangzáson, épp olyan kegyetlen és kompromisszum mentes pusztítás mint a saját cuccaik. Amik ha hangzásra kiválóak is, arra amire szánták őket, zeneileg sosem lettünk barátok. A Fawn Limbs viszont még betette az egyenletbe ezt a noise dolgot és köztudottan a szívem csücske a hardcoreszerű dolgok noise-al való keverése. Igazából ez is az ami kiemeli a tömegből őket, mert miközben hangszerügyileg csak a megszokott dolgokat kapjuk, semmi kiemelkedőt, addig a noise és effektezés olyan kreatív, hogy néha már zavart, hogy gitár szól alatta inkább hallgattam volna anélkül. A megpihenő pillanatokban sikerül olyan hatásfokozást elérni, csupán néhány nyöszörgéssel, hogy a következő robbanás hatása megkétszereződik.

Recseg, ropog és visít, minden szénné van effektelve, a dob maga a Pitagorasz-tétel a gitár pedig olyan tördelt mint a kezem, mikor azon gondolkodok mi is fog kisülni ebből. Viszont nem fog semmi kisülni, mert nem is akarja, ennyi a célja, hogy pusztítson és azt el is éri, az már más dolog, hogy ez kinek jön be.

Fiatalabb koromban oda és vissza voltam minden viking témájú zenért. Amon Amarth-al keltem, Falkenbach-al feküdtem, aztán ahogy változtam és ismertem meg más dolgokat, úgy koptak ki mellől ezek is. Nem tudták már azt nyújtani amit a zenében kerestem és legtöbbször inkább kínos volt az olajozott szakállal és szekercével való flexelés, mint menő, mint ahogy régen gondoltam. Viszont ezek ellenére is maradtak olyan zenekarok, akik továbbra is igényesen, pózolás mentesen tudták az északi történeteket és gondolatokat tálalni. Az egyik a Borknagar, a másik pedig az Enslaved.

Sokan már az In Times-nál temették zenekart, mások az E-nél. Nekem az Axioma Ethica Odini, a Riitiir és az In Times hármasa szinte tökéletes. Mai napig a kedvenc modern black metal lemezeim között tartom számon őket, ezek tükrében az E nekem kevés volt. Nem azzal volt a baj, hogy olyan szörnyű lemez lett volna, de az után a három lemez után, eléggé meg fáradtnak tűnt. Persze én akaratlanul is össze kötöttem a dolgot Herbrand Larsen távozásával, azt mondjuk nem tudom mennyire vett részt a dalok írásában de az biztos, hogy a hangja azóta is hiányzik. Eltelt három év és itt az Utgard, az úton továbbra is adott. Nem is igazán tudom ,hogy lehet-e még ezt black metal-nak nevezni amúgy, bár lényegtelen is. Az Enslaved az egyik zenekar ami szinte tökéletesen modernizálta azokat a témákat és megoldásokat amiket már a veterán prog rock bandák eljátszottak, csak mondjuk úgy, hogy nem tetszik mindenkinek, például nekem sem.

Ha mondanom kéne valamit az Utgard-ról azt mondanám, hogy kísérletezősebb lett mint az E és sokszor a 80-as évek dolgai kerülnek elő. Mint például a Urjotun-k syntwave-es, menetelős témája, amit már eleve az Utgard úgy konferál fel mint egy cyberviking nótát. Persze továbbra is az északi miszticizmust kutatjuk, szóval vannak itt olyan dalok is mint a kezdő Fires in the Dark. Ami kórusával és lassan de magabiztosan építkező szerkezetével próbál elrepíteni minket a fagy honába. Vagy a Jettegryta epikus, csatába hívó harsonái A dallamos ének továbbra is első osztályú, még ha hiányzik is Herbrand hangja, a kórusok pedig jól elhelyezettek. A szépen becsempészett prog és kraut rock témákat pedig nem is nagyon kell már csempészni, hiszen jobban részeivé váltak az Enslaved világának min maga a black metal. Mégis eléggé oda kell figyelni, mert az igazi érdekességek a részletekben rejtőznek. Az aprócska kísérletezős hangokban, a dallam és tempó váltásokba, a lágy billentyű futamokban és a varázslatos csilingelésekben a háttérben.

Ez is adja a lemez erősségét, ez a az északi egyszerre fagyos és varázslatos hangulat, ami nem merül ki a skol kiáltásban és sör locsolásban, miközben zeneileg is érdekes tud maradni. Az őseik hagyományaiban, miszticizmusában és hétköznapjaiban való elmerülés mindig is hitelessé tette őket, ez továbbra is érezhető. Őszintén nem nagyon tudnék bele kötni semmiben, a dalok jók még ha nem is kiemelkedőek igazán, nagy durranás nincs rajta a Homebound-on kívül, a színvonal végig egyenletes. Több hallgatás után is maradnak felfedezendő részletek. A legnagyobb baja csak az, hogy közelében sincs a az emlegetett triumvirátus egyik tagjának sem. Sem felépítésileg, sem dalok szempontjából és valószínűleg már nem is lesznek soha, bár a remény hal meg utoljára. Ettől függetlenül ebben az újabb viking saga-ban nincs semmi szégyellnivaló, még ha nem is az első választás lenne, ha Enslaved-et akarok hallgatni.

Nem sok instrumentális zenekar van amit nagyon szeretek. Ennek legfőbb oka, hogy kevesek azok akik igazán jól eltudják mondani a mondanivalójukat ének nélkül is, csak a hangszerekkel. Viszont a hazai Naqoy akiknek most jött az új EP-je pont ilyen.

Azt mondjuk nehéz lenne behatárolni mit is csinálnak, annyira összetett és annyira szerteágazó ez a zenei hullámzás, amit  kapunk tőlük. Egy biztos, hogy nagyon nyers és zajos. Szinte leráspolyozza fülünket a gitár, mintha egy ugráló képű tv-n át néznék ezt a kaotikus világot, miközben lágy és kellemes dallamok ringatnak. Viszont egy sejtés, egy megfoghatatlan érzés van a háttérben, ami nem hagy nyugodni és kelt egyfajta nyugtalan érzést az emberben.. A Draraa EP-ről vissza köszönnek a keleties tribal dallamok, mondjuk nem akkora mennyiségben, én még eltudtam volna viselni egy kicsivel több Tibetet is, mert az egyértelmű, hogy nagyon érzik a srácok ezt a dolgot. A basszus andalító dorombolása és a noise rock-os riffek áradatában simán elfér a 80-as évek éjszakáinak sötét lüktetése is. Fekte-fehér lynch-i víziók kergetőznek, a sercegő utcai lámpa fényénél. Ködben eltévedő post-punk-i útkeresés, válaszok kutatása anélkül, hogy kérdést tettünk volna fel. "Love is a fog that burns with the first daylight of reality." mondja Bukowski és akaratlanul is hátranézek a könyvel polcon pihenő Egy Vén Kujon További Feljegyzéseire, ami ár régóta elolvasásra vár.

Sötét melankolikus érzések lüktetnek ebben a noise rock-ba oltott, post-punk-i zaj balettben. Az ipari effektek aljasan settenkedő nyugtalanító érzéseket keltő foszlányi, amik talán eltűnnek az új nap első sugaraival, de most, hogy szépen megy le a nap a hatás egyre erősebb. A szürke mindennapok monoton pulzálása, a hétfői levertség által kiüresedett porhüvelyek utolsó hang nélküli kiáltása. Mindez négy dalban, a nyers és őszinte valójában.

A Unifrom elég gyorsan a new york-i underground kis királyai lettek, mondjuk nem véletlenül.  2013-as megalakulásuk óta már ki adtak 4 nagylemezt, 3 kollaborációs lemezt a The Body-val és egy EP-t, ez még citromos nápolyiból sok lenne, nem hogy lemezekből. Én mondjuk simán oda teszem őket a The Body, Thou, Full of Hell szentháromság mellé, mind attitűdben, mind minőségben szorosan követi őket. Annak ellenére mondom ezt, hogy az első két lemezüket én személy szerint nem annyira csípem. Ennek egy nagyobb oka van, az pedig a dob. Azokon még dobgépet használtak, amivel nem is lenne baj, de olyan szinten van erőszakosan az előtérbe keverve vagy nem is tudom, hogy nekem szó szerint teljesen szét veri a zenét. Pedig a háttérben olyan finom kis noise rock- os riffek és ipari zöngések vannak, mintha csak nekem találták volna ki. Viszont a Long Walk-on már kicsit más tészta volt hangzás. Hát még az új lemezen, mert a Shame-en már Mike Sharp dobol és eddig szerintem ez a legjobb anyaguk és ez lett az a cucc aminél már nem igazán van miért fanyalognom.

Ha még is van talán az, hogy most kicsit vissza vettek az ipari zöngékből és zajos pacsmagolásból. Mindig is jól kutyulgatták az arányokat, az okos noise rock, a suttyó punk és az industrial effektezés között. Most viszont egy újabb irányt vettek, mert a cucc most nagyon metal lett. A hangzás is sokkal tisztább, de azért nem kell megijedni, van itt mocsok rendesen továbbra. Igazából a hatás ugyanaz, meg egy átlag hallgatónak ez is éppen elég zajos, de valahogy mégis sokkal elegánsabban csap arcon a noise. Ami már csak azért is hangzik viccesen mert itt olyan bunkó klasszikus metal témák van újrafeldolgozva úgy, hogy szinte rájuk sem ismerünk. A lassan építkező Delco csak felkészít, a The Shadows of God's Hand aljasul közelítő elmúlást pöfögő sludge szörnyére. A Life in Remission ördögi vokálja van, az északi vidékek szelét hozó black metal riffekkel nyakon öntve. Szinte pofán csap a 90-es évek, majd az egész egy kakofonikus zaj himnuszba csap át. Ez az idei év egyik legjobb black metal dala úgy, hogy nem is egy black metal lemezen van. A Shame-re eszükbe jut, hogy bizony az industrial is kurva jó dolog ám, kezdődik is a kalapács ütés szerű ritmus. Michael Berdans acsarog, ugat és köp, ha csak sejted, hogy szar valami, ezek után biztos leszel benne.

Oltár a metal-nak, oltár az extrémitásnak, ez a Shame. Minden ami mosdatlan, aljas és szentségtelenül suttyó az teret kap. Sludge, black metal és thrash metal van úgy csokorba szedve, mintha egy idegen faj jött volna a földre, aminek küldetése, hogy Fenriz agyának szkennelése után manifesztálják a legaljasabb noise rock-ot, amit az elméje csak el tud képzelni. Mert ez akkora piszok Darkthrone áhítat, hogy ha Fenriz nem tartana alapból fosnak minden új dolgot, biztos elismerően csettintene, két korsó norvég kőbambi között. Nyekergő, sípoló négy percesek és lendületesen csoszogó trampli átkok után, a végén pedig egy szinte nyolc perces, csapkodós thrash őrület, black metalból kivonatolt, keserűségtől csöpögő ipari gyalázat, ami arcon csap, fejbe rúg és a nyakadba önt egy vödör dögkútlevet.

Ahogy a Dropdead úgy az Idles is, témáit tekintve egy kellemesen ihlet dús időszakban adta ki az új lemezét. Ezek a bristol-i punkok az előző lemez óta amúgy is egy látványos felívelésben vannak, ami most ki is csúcsosodott, hiszen a brit zenei listák élén vannak, jelenleg. Pedig aztán se zeneileg, se szövegileg nincs sok közük az olyan dolgokhoz amik itt szoktak tanyázni ahol most ők vannak, mondjuk egy Green Day-hez. Tőlük megszokott módon a témák lefednek sok mindent, a Brexit-en át az emberi jogokig. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a 42 perc a világ, az ő szemüvegükkel, ami vagy tetszik vagy nem. Egy valami viszont biztos, hogy őket nem érdekli ki mit gondol, attól függetlenül ők továbbra is ezt fogják csinálni. Mérges, trükkös és szép is egyben a lemez, a kutya ugatás szerű düh rohamoktól, a rekedt romantikáig van minden, miközben szarkazmusból és humorból is van bőven.

A War egy energikus, háborús dal, a háború ellen. Ahol a jó pofa dalszövegek miatt szinte el is felejtjük, hogy ez egy post-hardcore-ba oltott antiháborús himnusz. A Grounds lassabb menetelése az emberi jogokért, egyszerű de annál fogósabb refrénnel. A hangzás erősen zajos, eleve szerintem az egész lemez sokkal többet merít a noise rock-ból mint eddig. A klippes Mr Motivator egy táncos, ököl rázós, cipőt az arcba energia bomba. Mondhatjuk minden kicsit keményebb, minden kicsit vadabb, annak ellenére, hogy most is vannak lassabb, érzelmesebb számok.Mégis a gitárok ugyanolyan őrültek, a basszus és a dob a koponyánkban dorombol, miközben semmi sincs túl bonyolítva. A dal szövegek is egyszerűek mégis van bennük annyi játékosság, hogy ne csak elmenjünk mellettük és felcsapjuk a dalszöveget, hogy jól hallottuk-e, én legalábbis így tettem. I am I, And I intend to go, go, go ,Like Conor McGregor with a samurai sword,On roller blades szól a Mr Motivator-ban, de a War-ban hallható Clack-clack, clack-a-clang clang That's the sound of the gun going bang-bang sor is meg ér egy misét és ezek csak a legalapabbak, amit valószínűleg mindenki kiemelt. A kicsit post-punkos The Lover-ben kapnak az őket kritizálók is, egy vékony sort. A Hymn-nél pedig kisírjuk a köldökünket.

Egyszerre nihilista, szarkasztikus, bohókás és kurva dühös ez a kis mikro-univerzum amit megint besűrítettek 40 percbe, csak nekünk. A turmixba megint került punk a 70-es évekből rendesen, ahogy a post-punk lüktetéséből is, na meg egy nagy adag noise rock is, mindezt Joe Talbot trükkös kis szövegeivel és az ő karizmatikus előadásában. Ezekből az remélhetőleg kiderült, hogy annak ellenére, hogy mennyire mainstream-ek lettek, ők maguk és a zenéjük továbbra is teljesen underground és szerintem maradnak is.

A Dropdead az a banda aki úgy tud rövid számokat írni, hogy egyáltalán nincs hiányérzetem. Szerintem ez egyébként egy kurva nehéz trükk és úgy általában kevés banda tudja igazán jól csinálni. Ezért is volt számomra örömünnep, hogy jön az új Dropdead, főleg az, hogy digitálisan hamarabb is jött ki. Szóval 22 év után itt a harmadik, nagylemez, ami azért nem kis idő, de lássuk mivel is szolgálnak ezek a veteránok, így 30 év után.

A 90-es években ők egy kurva mérges és vehemens banda voltak, felszóltak emberi és állati jogokért egyaránt és pofonrúgás szerűen tolták az egy perc körüli nótáikat. Eltelt 22 év, öregebbek lettek 22 évvel és a helyzet nem sokat változott. Ők is és a zenéjük is bölcsebb lett, az energia és a frusztráció viszont pont olyan mint 22 éve. Egyébként is elég nagy faszságok mennek a tengerentúlon, a Covid-on kívül is, szóval ennél jobb visszatérést nem is találhattak volna. Kiemelkedtek a homályból, mint a Balrog, hogy ki osszanak egy-két verbális pofont azoknak, akik nem tetszenek nekik és belőlük van tengernyi. A hangzás zseniálisan mocskos és arcbamászós miközben tökéletes az egyensúly mind hangerőben, mind a hangszerek térnyerésében. Mondjuk nagyon nem kell meglepődni, hiszen Kurt Ballou kutyulta ki a cuccot. Bob Otis-nak szerencsére sikerült felépülnie a motorbalesetéből és köpköd, acsarog és kezeit lóbálva vezeti hadba az embereit. Mert itt bizony annyi energia van, még ennyi idősen is, hogy elég lenne egy hadseregnek is. Egyébként a basszerost kivéve, 91 óta ugyanaz a felállás, ami a mai világban nagy szó.

23 dal 24 perc alatt, ami bizony a saját határain belül nagyon változatosra sikeredett. Kapunk kegyetlen kalapálásokat mint a Bodies vagy az Only Victims de klasszikus hardcore témákat is, mint a Before the Fall. Szóval van itt hardcore, powerviolance egy kis thrashcore is, minden ami gyors és erőszakos. Mondjuk nekem a két személyes kedvencem, ami a többi dallal ellentétben több mint két percesek, a Dead Kennedys kikacsintással kezdődő Book of Hate és az azonnal utána következő Flesh and Bone. Az ereikben forrongó vér, amit egy pillanat alatt át is tudnak adni a hallgatónak. A tény, hogy érezhetően rohadt hiteles, pózolás és divat mentes az egész. Színtiszta érzések áramlása, düh, frusztráció, tettvágy minden egy perces kis csomagokba pakolva, be injekciózásra készen. Ezen nincs mit beszélni, ezt hallgatni kell, ez a Dropdead már 30 éve és nagyon remélem, hogy lesz is még legalább eddig. Az új anyag mellé pedig kiadják a régieket is, újra.

Lehet a Covid Diares-nél már elmondom, nem emlékszem, vissza keresni meg lusta vagyok, így inkább elmondom kétszer mint egyszer sem. Nagaarum a hazai underground egyik legérdekesebb alakja. Itt most nem is kifejezetten a kiadós dolgai gondolok, ahol olyan, a moslékos vödrök legaljáról előásott finom falatokat kínál, ami még a harcedzettek gyomrát is simán megüli, mindezt elég sok esetben kézzel készített tokos kazettán. Hanem azokra miben művészként vesz részt. nála általában nem merül ki az underground annyiban, hogy kemény zene ezért kevesen hallgatják, mint a legtöbb esetben. Általában valami szokatlanra törekszik, valamire ami nem evidens megoldás. Mondjuk pont e miatt a kísérletezgetés miatt, nekem sem jön be minden cucca, mondjuk az In Vacuo pont az a projektje, aminek az eddig megjelent minden anyaga tetszett. Ehhez egy eléggé hasonló hozzáállású társat talált, Emp (Szabó Péter) személyében.

E két eme találkozásából pedig black metal született, abból is a mocskosabb fajta. Az olyan ami a bőröd alá kúszik és olyan víziókkal traktál, hogy inkább lennél holt, mint eleven. Inkább lennél egy kihűlt kandalló, fojtogató hamuval teli gyomrában az ivadék, ami vágyja születést de mikor megkapja, dobná menten a katlanba. A Timetraveller azonnal nyakon önt a mocsokkal. A hangzás nyers, viszont minden hang, minden mozzanat tisztán kivehető, az egész élőnek és igazinak hat. Mint egy húsba maró rozsdás konyhakés vág, de közben mégis a dallamok valahogy szépek és letisztultak, pedig az biztos, hogy semmi jót nem akar. A basszus meg, úgy dorombol, hogy arra szavak nincsenek. Sokszor mondom, hogy a basszus egy kihasználatlan dolog az esetek 90%-ban, na itt kivan használva. Olyan gyönyörű mélységet, morajlást ás zúgást ad, amit utoljára talán az Entropia lemezein hallottam, még ha az valamennyire más játék is. A lezárás pedig egy bajjóslatú dörmögés az örökké valóságnak. fekete-fehér hangulat képek elevenednek meg a Selfmade God-ban. Érzelmek és emlékek szaggatják a tudat vaskapuit, a pattogós gitár útjelzőt játszik és sokszor azt is elfelejti, hogy black metal. A hisztérikus vokál pedig istent kiált, ami saját magából lett. Az ének változatos, egyszer csapongó, egyszer acsarkodó, egyszer együtt üvölt a hangszerekkel, máskor szinte leugrik a szalagról, annyira meg akarja mondani. Ösztönös, heves és szentimentalista. Az Urban Noir egy tökéletes cím, hiszen végig egy fakó, mocskos, bűzölgő szeméttel és magányos, bűzölgő szemét emberekkel teli, de mégis üres város látképe tárul elénk. Az Obscure Mind pedig egy igazi aljas mocsok, a háttérben maszatoló gitár egy ködfátylas, narkós víziót mutat, ahol a híg fost kapjunk egyenesen a vénánkba. A Sin City és a Dark City című film is eszembe jutott, nem egyszer. A kapálózás, a valóság utáni sóvárgás és a felismerés, hogy ez a valóság ez a szar ami körül vesz. A Fragments eleje a lágy felismerés, a melankólikus tudatra ébredés, majd végül a beletörődésbe torkolló, dühös kétségbe esés. A váltások nagyon hatásosak, a lágy dallamokból esünk a sikítós, menetelős The Well-be. Az egész lemeznek, ezek a jól beiktatott váltások adnak egy lendületet. Ami lehúz a mélybe a saját kis, modern poklunk bugyraiba, hogy aztán tovább rugdosson jelezve, hogy van még hová süllyedni. Az egészet egy sajátosan punkos, ösztönös attitűd jellemzi. Például a The Well eleji sikoly is egy poén kedvéért lett felvéve, de benne lett hagyva, mert miért ne. Nincsen semmi lepolírozva, vagy a gépen helyre húzgálva. Az egész kurvára nyers és őszinte. Az Empty Room a személyes kedvencem, pedig rohadtul intim és érzelmes. Kezdésnek Emp kislányának zenedoboza, ad egy kísérteties felhangot. A vokál kimunkálatlansága és haragos hőbörgése, szinte tökéletes ellentétben van a lágy gitárfutamokkal és a basszus nyugtató dörmögésével. Pislákoló utcalámpák fényének erőszakos tánca, az én lázadása a sötét éjszakában. Fekete alakok groteszk ujjainak goromba kutakodása, lelkeket zabáló nyálkás férgek lüktető teteme. Asszociációk, asszociációk hátán. Csapongó, hosszú, ömlesztett és így hajnalban vissza olvasva néhol értelmetlen is, de berántott ez a mosdatlan gyönyörűség és ezt hozta ki belőlem és a lemezhez igazodva, így is hagyom. Hangulatképek és apró mozzanatok tömkelege van itt, ami sokadik hallgatásra is adni fog még valamit, ennek a szürke metropolisznak a látképéhez.