Sokszor emlegetem, hogy sokkal jobban szeretem a természetes hangzást, az ilyen steril tech-deathszerű dolgok pedig általában nem tetszenek. Viszont most arcul köpöm saját magam, mert van egy irány ahol kifejezetten szeretem a steril, embertelen hangzást. Vannak ezek az új vonalas hardcore/grindcore cuccok, amiknek semmi más célja nincs csak, hogy sejtjeire bontsák az agyadat. Céljuk a legbrutálisabb, kaotikusabb mértani pontossággal kimért kalapács csapás hangzás. Ilyen banda például a Senctioned vagy a Leeched is viszont a Fawn Limbs-nek ennyi sem volt elég, úgyhogy hozzá vertek egy kis Frontierer-t is és ebből lett ez a függvénytáblázatba oltott baszomány.

Egyébként eléggé beindultak a srácok tavaly jött ki a debüt nagylemez meg egy EP, most meg már itt is a második karika. Gondolom nem okoz nagy meglepetést ha azt mondom, hogy a hangzás nem nagyon enyhült. A noise, grindcore és mathcore olyan szintű házasítása ez továbbra is aminek egyetlen célja, hogy vágjon, üssön, szeleteljen és puszta kézzel trancsírozzon emberi agyvelőket. Maga a fortyogó káosz 28 percben, amiből mondjuk ha le vágtak volna 10 percet se mondanám kevésnek. Nem is ajánlanám mindenkinek, súlyos és fárasztó, mindig történik valami, csak néhány pillanatra áll meg azért, hogy legyen egy lélegzetvételnyi pillanat amíg újra felszívjuk magunkat és önként ugrunk fejest az ősrobbanásba. Amúgy a Frontierer említése nem volt véletlen, mivel Chad és Pedram kutyulta ki a dolgokat, ami erőteljesen meg is látszik a hangzáson, épp olyan kegyetlen és kompromisszum mentes pusztítás mint a saját cuccaik. Amik ha hangzásra kiválóak is, arra amire szánták őket, zeneileg sosem lettünk barátok. A Fawn Limbs viszont még betette az egyenletbe ezt a noise dolgot és köztudottan a szívem csücske a hardcoreszerű dolgok noise-al való keverése. Igazából ez is az ami kiemeli a tömegből őket, mert miközben hangszerügyileg csak a megszokott dolgokat kapjuk, semmi kiemelkedőt, addig a noise és effektezés olyan kreatív, hogy néha már zavart, hogy gitár szól alatta inkább hallgattam volna anélkül. A megpihenő pillanatokban sikerül olyan hatásfokozást elérni, csupán néhány nyöszörgéssel, hogy a következő robbanás hatása megkétszereződik.

Recseg, ropog és visít, minden szénné van effektelve, a dob maga a Pitagorasz-tétel a gitár pedig olyan tördelt mint a kezem, mikor azon gondolkodok mi is fog kisülni ebből. Viszont nem fog semmi kisülni, mert nem is akarja, ennyi a célja, hogy pusztítson és azt el is éri, az már más dolog, hogy ez kinek jön be.