Nem sok instrumentális zenekar van amit nagyon szeretek. Ennek legfőbb oka, hogy kevesek azok akik igazán jól eltudják mondani a mondanivalójukat ének nélkül is, csak a hangszerekkel. Viszont a hazai Naqoy akiknek most jött az új EP-je pont ilyen.

Azt mondjuk nehéz lenne behatárolni mit is csinálnak, annyira összetett és annyira szerteágazó ez a zenei hullámzás, amit  kapunk tőlük. Egy biztos, hogy nagyon nyers és zajos. Szinte leráspolyozza fülünket a gitár, mintha egy ugráló képű tv-n át néznék ezt a kaotikus világot, miközben lágy és kellemes dallamok ringatnak. Viszont egy sejtés, egy megfoghatatlan érzés van a háttérben, ami nem hagy nyugodni és kelt egyfajta nyugtalan érzést az emberben.. A Draraa EP-ről vissza köszönnek a keleties tribal dallamok, mondjuk nem akkora mennyiségben, én még eltudtam volna viselni egy kicsivel több Tibetet is, mert az egyértelmű, hogy nagyon érzik a srácok ezt a dolgot. A basszus andalító dorombolása és a noise rock-os riffek áradatában simán elfér a 80-as évek éjszakáinak sötét lüktetése is. Fekte-fehér lynch-i víziók kergetőznek, a sercegő utcai lámpa fényénél. Ködben eltévedő post-punk-i útkeresés, válaszok kutatása anélkül, hogy kérdést tettünk volna fel. "Love is a fog that burns with the first daylight of reality." mondja Bukowski és akaratlanul is hátranézek a könyvel polcon pihenő Egy Vén Kujon További Feljegyzéseire, ami ár régóta elolvasásra vár.

Sötét melankolikus érzések lüktetnek ebben a noise rock-ba oltott, post-punk-i zaj balettben. Az ipari effektek aljasan settenkedő nyugtalanító érzéseket keltő foszlányi, amik talán eltűnnek az új nap első sugaraival, de most, hogy szépen megy le a nap a hatás egyre erősebb. A szürke mindennapok monoton pulzálása, a hétfői levertség által kiüresedett porhüvelyek utolsó hang nélküli kiáltása. Mindez négy dalban, a nyers és őszinte valójában.