Olyan rég volt már szó a Full Hell-ről, hogy már éppen itt volt az ideje. Mert ugye Dylan-ék nem tudnak a seggükön maradni, úgyhogy miután kidobták saját kiadású bakeliten az első két lemezüket, meg szalagon a noise cuccaikat, nem is beszélve az új dalokról, suttyomban Spencer-rel még összehozták ezt a noise demo-t is.

Bár az év lején Dlyan már kihozott egy elég jó Sightless Pit lemezt, a The Body-s Lee-vel és a Lingua Ignota-s Kristin-el, aki nem vágja csekkolja, megéri. Mégis maradt még benne kraft, hogy a saját házuk táján is összepakoljanak egyet. Noise-nak ez is noise, viszont eléggé eltérő az előbb említett kollab-tól. Amíg eleje-közepe-vége dalok szerepelnek a lemezen, itt inkább csak kiragadott, viszont cserébe nagyon erős hangulat képeket kapunk. Az effektek szinte a húsunkba vágnak, Dylan hangja a pokol legmélyebb bugyraiból jön, el se lehet dönteni, hogy az egy kín okozó démont hallunk vagy egy a kínzást elszenvedő gyámoltalan lelket. A recsegések embert próbálóak, miközben a háttérben lágy zongora is szól, de az egész inkább egy borzasztó rémálom, csapongó, minden fájdalmat és érzelmet ránk zúdító, paranoid ámokfutás. Füstöt okádó, pokoli gyáróriások, akkordokba szedett morajlása, egy olyan sötét és kilátástalan világban, ahol nem a remény hal meg utoljára. Fáj, de jó.

A Gag új lemezének címe elég találó, hiszen még mindig röhögök ezen a király borítón, akárhányszor csak meglátom. Mennyivel érdekesebb, egy ilyen prosztóian művészi kompozíció, mint egy milliomodik tökéletes precizitással megrajzolt death metal démon.Na meg figyelem felkeltőbb és marandóbb is. Mondjuk nem a külcsín a lényeg, de én azt vallom, hogy sokat hozzá ad egy lemezhez. Még ha arányaiban nézve kevesebbet is vesz el, ha mondjuk béna. Szóval 4 év után végre új Gag, az America's Greatest Hits nagy királyság volt és nem árulok el nagy titkot, hogy most sem lőttek mellé a srácok. Nálam eleve könnyebb helyzetből indulnak, az ilyen fajta hardcore zenék, de ők azok akik igazából nem szorulnak semmilyen előnyre. Mert rohadt jó dalírói érzékük van. A 80-as évek mocskolódás köszön vissza, nyekergő gitár ez a eltéveszthetetlen visszhangzós vagy milyen ének és a beleszarással keresztezett állatias vehemencia.

Azért egy enyhe csalódásom van, én titkon reménykedtem, hogy az America's Greatest Hits végi szaxofonos dolgot majd tovább viszik. Hát igen, a hegedű mellet nekem a szaxofon a másik fétisem. Ha az megszólal, nálam általában szintet lépnek a dolgok. Tök mindegy, hogy egy szépen megkomponált romantikus dallam, vagy valami free jazzes noise őrület, ez a hang olyan kaotikus éteri kapukat nyit meg, amit más nem igen tud. Viszont eltértem a lényegtől, nincs szaxofon, helyette van szinti és ilyen dark wave-es syntwave-es lötyögés. A vicc pedig az, hogy ez éppen olyan jól áll nekik és éppen annyira illik ide, mint legutóbb a szaxofon. Szóval a szinti tökéletesen bekeretezi, azt amit igazából elvárunk tőlük. A Still Laughing már egy energiától duzzadó, pofozkodós hardcore himnusz, egy rohadt jó riffel. Ahogy a Mad Dog meg egy beton fal csapkodó 50 másodperces köpködés. Nekem valahogy róluk mindig az ilyen bőrkabátos, bandanás, sikárotokban láncpörgetős bandák jutnak az eszembe, mondjuk ez meg lehet az előző lemez borítójának a hozadéka. A High og a Gun Powder-ben meg úgy sípol a gitár, hogy ha egész nap ez szólna a fejemben a veszekedő hangok helyett se lenne semmi baj. Viszont nem fogom végig ugatni a számokat 19 perc az egész, ne legyél lusta fos, hidd el, hogy jó oszt jó napot!

Engem személy szerint egy ideje sokkal jobban mozgatnak a modern black dolgok, mint az erdőben kifestve rohangászós veretések. Sokkal relevánsabbnak tartom a modern kor társadalmi problémáival és kínjaival foglalkozó anyagokat, mint a múltba révedést, nem mintha azok között nem lennének jók. Ez most egy ilyen időszakom, jövőhéttől lehet black metal-t sem hallgatok már, ki tudja. Viszont, az ilyen dolgokban a németek nagyon mennek, Downfall of Gaia, Der Weg einer Freiheit, Sun Worship csak, hogy pár kedvencemet említsem, na meg az Ultha, ha már róla szól a poszt.

Szerintem az Ultha összes anyaga elég erős, bár a The Inextricable Wandering kicsit kiemelkedik nálam, mondjuk lehet azért mert azzal ismertem meg őket. Már tavaly is kihoztak egy hosszabb EP-t, de nem szaroztak sokáig itt van még egy, még ha csak kettő "rövidebb" dallal is. A Forever Always Comes To An End a háttérben lévő sikítós, nyikorgással elég kísérteties, a váltogatott mély magas vokál pedig kellő dinamikát ad, ennek a sötét és masszív dalnak. A Dallamokkal való játék nagyon ügyes, egyszerre kellemes és zavarba ejtően idegen olykor. A To The Other Shore Of The Night egy sokkal settenkedősebb dal, a háromnegyedéig el is hiteti velünk, hogy nem lesz itt semmi, nem mintha nagyon beindulna a végére. A dob szépen, halkan adja a monoton ütemet, az ének is halk és bajjóslatú, a sztár itt most a gitár és a bitang erős dallamok. Éjszakai leplet húz az elménkre az Ultha megint, ami megy nekik 1 órában az kiderült megy 30 és 10 percben is. Már csak az a kérdés, hova tovább?

Én a Nothing-al valamikor tavaly ismerkedtem, a basszeros Aaron-on keresztül. Tudom egy előítéletes fasz vagyok, de egyébként számomra tök meglepő volt, hogy Aaron, aki tavaly ősszel félmeztelenül bontatta le a Dürert (R.I.P) a Jesus Piece mikrofonja mögött, egy ilyen bandában is játszik. Ez a shoegaze cucc elég távol áll, a Jesus Piece modern hardcore-jától, nem mintha nem érdekelnének engem is mindenféle zenék egyébként, de na.

Cipőbámulásról van szó, szóval maszatolás és az egyébként rohadt jó lebegős ének az alapja az egésznek. Viszont ez ne tévesszem meg senkit, ez ugyan úgy egy dögkút, mint amiket a legtöbb esetben megosztok. Csak ez a dögkút selymes bársonnyal van bélelve. Egy illatosan nyíló éjfekete rózsát nyújt felénk, amiből viszont toxikus miazma szivárog, ami abban a pillanatban beeszi magát testbe és lélekbe egyaránt. Az egész lemez tökéletesen hozza az egész év hangulatát, karanténostól, terrortámadásostól. Azt z érzést amikor már leszarod, már annyira el vagy telítődve, hogy nem is tudsz szörnyülködni semmin. Csak ez a tompa, őszi idő, a latyak a hulló falevelek és eső melankóliája. Néha vannak pillanatok amikor beindulnak a dolgok, de csak azért, hogy utána még mélyebbre rántsanak.

Mint mondtam, rohadt kemény release day van, Thou-tól a Nothing-ig, szóval van miből válogatni. Kezdésnek itt egy rövidke, de annál súlyosabb és izgalmasabb anyag, a francia Throane-tól. A cucc mögött egyébként Dehn Sora áll, aki méltán elismert Treha Sektori ambient projektet is ápolgatja. A Throane-nál nekem már a borítók látványa is elkezdi azt a súlyos és fojtogatós érzést adagolni, amit később a zene csak még jobban felfokoz. Tömény és megterhelő post-blackmetalra kent zajmassza. A hangzás brutális, gyomorba dübörgő rettenet, minden szól minden honnan, információ információ hátán, pont mint a korunk modern társadalma. Azt se tudod hova kapd a fejed, amikor néha megpihen olyan kísérteties, hogy inkább már várod, mikor szedi le már megint a fejed. Szúrnak, vágnak és ütnek a dallamok, az ének pedig égbekiáltó gyötrelem. Egy dal 13 percben, még sincs egy pillanat unalom sem, ebben a stílusban talán a legjobb dal idén, annyira össze van pattintva az egész. Kaotikusnak hathat, de mégis minden következik mindenből és szépen tudatosan fel van építve, ez ami másnak kínszenvedés, valakinek pedig a fájdalom koronája, mazochista mézes puszedlibe sütve.

Van az amikor nem vágyik az ember semmi okoskodásra, határfeszegető, kísérletezgető agymenésekre, pont ilyen volt a reggelem és akkor a spotify( fuj takarodj)belökte, hogy toljak egy kis Palehorse-t. Mondjuk azt sem tudtam mi ez, de tetszett a borító. Na meg az is amit hallottam, rohadt jó középtempós sludge mocskolódás, abból a fajtából ami nekem a kedvencem, miszerint a punk felé húzza a kormányt, nem a doom irányába. A cin visít, az énekes szintúgy, a gitár meg recseg és ropog, meg olyan mosdatlan mint Angel, Kecskemét hírhedt csövese. Sajnos ez a véglegesen utolsó lemezük, de szerencsére ezen kívül van még három, szóval van miből csemegézni. Mentem én is pótolgatni.

Általában a lemez megjelenéseket megelőző promo dalok annyira nem szoktak érdekelni, persze vannak kivételek, mint például a Portrayal of Guilt. Nem titkolt tény, hogy nekem jelenleg az egyik kedvenc screamo, meg úgy általánosságban is, bandám.  Meg van benne minden amit a screamo-ban szeretek, a vehemens érzelmi katarzis és vadság és emellett az a pusztulat zenei mocskosság amit meg a metalban. Számomra nem is nagyon tudtak még hibázni, sorban hozzák ki a jobbnál jobb spliteket és EP-ket. Ez a dupla dal, amire pedig egy trash filmes, sorozatgyilkosos klippet is sikerült forgatni, sem lóg ki a sorból. A középtempós blackes testrész darabolásos részeken át, a süvítő agresszorkodásig van itt minden, pedig ez még csak két dal a Januárban érkező nagylemezről. Annyi biztos várós, mint az atyaúristen magömlése.

Sokadjára kell rá jönnöm arra, hogy ennyi rohadt jó cucc van radar alatt. Amit csak akkor fedezel fel ha szerencséd van. A D4MT LABS INC NEUROSONIC RESEARCH bandcamp oldalára is csak véletlenül keveredtem, valami youtube csatornáról és nem is a Staw Man Army-t kerestem, hanem a Kaleidoscope-ot. Amúgy az is király, de ez most jobban elkapott. Az oka pedig az, hogy kibaszott laza az egész cucc. Az oda mondogatós vokál valamiért nagyon bejön itt, pedig amúgy nem egy nagy szám. Viszont a gitár, pattog pajkosan mutogat, játékosan hívogat és az egész annyira laza és flegma, hogy majd szét esik. Mint 20-as anyába a 10-es csavar, csak itt most jó értelemben. A hangzás is kiváló, minden befolyt pénz pedig jótékonyságra megy, szóval lehet csapatni.