A hely neve Richmond, amit kapsz attól meg leolvad az arcod, ha nincs szerencséd. Hasító gitár, old school mint Isten gyermekének legszebb alkotása. Egy bekezdéses hardcore lemez, aminél nem is kell több, egy délutános műszak előtti csütörtök reggelen. Egy hosszabb és egy rövidebb karika után, ez a harmadik motyó és ebben a 10 percben úgy helyre teszik a dolgokat, hogy még a migrénem is kezd csitulni. Riffekbe rejtett szerencsesüti ami azt mondja, hogy ennél jobban nem indíthatod a napod, amikor érzed, hogy horzsol, amikor érzed, hogy a vehemencia forralja a vért, az övék majd a tiéd, akkor tudod, hogy most valami frankó cuccot pörgetsz. Na ez pontosan ilyen, pár sor tőlem, pár perc tőlük, de az igazság az, hogy nem is kell ennél több, te is tudod.

Idén már írtam Kira egyik cuccáról, alég jó kis dark ambient volt az Aura, most viszont itt az új lemez, Attack címmel. Ami amúgy nem véletlen, már a legelső hang sejteti, hogy megint valami más lesz. A gitár úgy brümmög mint a seggét vakaró sátán a pokol legmélyebb bugyrában. Aztán jön Kira és sikít, én meg állok reggel a buszmegállóban a gyár előtt várom, hogy haza takarodhassak aludni és csak annyi szalad ki a számod halkan, hogy mi a fasz??

Ilyen betegesen, faájdalmasan zseniális éneket már régen nem hallottam. Egyébként az egész lemez full sludge/doom lett nyakon öntve kínnal és szenvedéssel, ami nem meglepő hiszen Kira-ról van szó. Mondjuk sejthettem volna, hogy valami ilyesmi lesz, hiszen instán nagyon tolta, hogy már zenekar van körülötte. Viszont akkor se számítottam egy ilyen súlyos arcon rúgásra, még akkor sem ha várható volt. Az első dalok többynire rövidek és változatosak, Kira váltogatja ezt az elmebeteg sikolyt és az éteri szirén énekét ami rohadt jó dinamikát ad az egésznek. A rengeteg súly és málházás mellet viszont vannak fülbemászó kellemes dallamok is, így lesz egyszerre érzelmes, kemény de mégis ragadós a végeredmény. Ez is szerintem a művésznő személyiségét adja vissza, a látszólag aranyos törékeny nő, aki mindig is a belső démonaival küzdött és tett szert közben olyan erőre és hatalomra, amivel túléheti ezt a szart amit mi életnek hívunk. A nyugalom és a küzdelem is vissza jön a zenében. A Daylight például a nyugodt lassan telő és mégis kellemes nappalokat takarja, éteri ének, vánszorgó, kellemes dallamok. Addig az Attack gyorsabb, csatára készülő küzdelem, töredezett kapkodó, fursztrált és fájdalmas főleg az éneknek köszönhetően. A végén a Womb ami majdnem kiteszi a lemez felét, pedig egy tökéletes lezárás. Lassan építkező málházás, a gitár vág, az ének símogat. A lemezt egyénként három nap latt vették fel, éjszaka valami raktár épületben, ami mondjuk elég menő és szerintem tökéletesen hozza is a hanguatott a lemez. Három lemez eddig, ami mind más, el sem tudom dönteni, hogy melyik tetszik jobban, jó igazából eltudom, az ének miatt tuti ez. Viszont már most kíváncsi vagyok, hogy merre tovább. Mondjuk egy teljes lemez hosszúságú ugyan ilyen metal móka jöhet még.

Na ez is szembe jött valamelyik nap, mondjuk azt már nem tudom, hogy hol, de nem is érdekes. Viszont a splitek királyok, mondjuk ezt már mondtam, mondjuk fogom is még, mondjuk. Négy ország, ha jól számolom és öt badna. Maga a dolog elég színesre sikerült, vannak itt post-hardcore-os, maszatolós és matekosabb dolgok is a lényeg, hogy screamo és sírás az összes.

Talán amit elsőnek kiemelnék a román Bastos, aki ide pörkölt egy laza 9 percest. Na a dob rohadtul oda ver, eleve ahogy szól az valami emberfeletti és mellé a gitár lágy cincogása ad valami nagyon erős kontrastot az egészhez. Amit négy percnél leművelnek az nekem a magas iskola, talán csak az ének az ami gyengécske. A Children of Boredom-ban a gitár nagyon király, főleg mikor ráspollyal szedi a füled, közbe meg full emo, meg indie rock az egész. A Ria érzelmi húsdaráló, mondjuk a franc se gondolta, hogy van török scremo színtér, azt meg főleg nem, hogy jó is. Azok a retkes előítéletek ugye.A Piet Onthel meg a Scenes We Have Missed már kevésbé működött nekem, de öt-ből három egész jó arány, aztán másnak meglehet bingoja lesz.

Olyan sokszor még nem volt szó a Barlang-ban, Kátai Tamás munkásságáról, annak ellenére, hogy a Thy Catafalque egyébként nagy kedvencem. Még úgy is, hogy egy ideje nem nagyon mozgatnak meg egy ilyan folk metalos dolgok, amit fiatalon tátott szájjal hallgattam, az ma már inkább csak giccses bohóckodásnak hat nekem, például a Dalriada. Tamás művészete viszont annyira mélyen gyökerezik a hazai költészetben és irodalomban, hogy még az én egyáltalan nem nemzeti érzelmű szívemet is megdobogtatja. Közben pedig az egész ultra modern, az elektronikus, a népzene és a metal egy olyan sajátos fúziója, ami olyan egyedi ízzel rendelkezik, hogy bármikor, bárhol felismerhetővé teszi. Nem véletlenül van az egyik legnevesebb francia kiadónál Tamás, már Makó Dávid-dal egyetemben. Ami azért kicsit szomorú is, hogy egy ilyen minőségi produkciót külföldre kell vinni kiadni, még ha a lehetőségek ott egyértelműen jobbak is.

Zápor pedig új is, meg nem is. Eredetileg a Köd Utánom CD Boxset-hez volt, de mégis ki lett dobva digitális EP formájában. Magán a lemezen pedig a Tűnő Idö Tárlat öt újra kevert és újra felvett dala található. Mindig felvetül a kérdés, hogy van- e létjogisultsága az ilyen újra felvett, újra kevert dolgoknak. Szerintem egyébként a művész dönti el, hogy mit csinál a saját produktumával, az már más kérdés, hogy a közönséget érdekli-e. Mondjuk szerintem a legutóbbi újra kevert Mayhem tök fölösleges volt, de viszont fontosnak érzem azt, hogy jobb hangzással is megismerhessük ezeket a dalokat, mert hiába ez a lemez a kedvencem, hiába ezzel ismertem meg Tamás munkásságát, számomra mindig ez volt a leggyengébben szóló album. Szóval aki eddig ismerte vagy szerette a lemezt, annak nem lesz csalódás, egyébként is egy elég jó válogatás a lemezről ez az ö dal. A basszus helyre lett rakva, Horváth Martina pedig újra énekelte a női részeket és naykon öntötték az egészet még több hegedűvel, hegedűből pedig sosem elég. Gondolom így a végére sokan rájöttek, hogy túl sok infót vagy úgy akármit nem tartalmaz ez a bejegyzés, viszont én élveztem, hogy írkálhattam picit az egyik kedvenc művészemről.

Van a underground zenekaroknak egy gerilla marketing módszere, miszerint embereket követnek be instán. Közben pedig arra számítanak, hogy ha az ember nem egy több tizezer fős követő bázissal rendelkező infuenszer, valószínűleg megfogja nézni ki is kezdte el követni. Idén már nem ez az első banda amit így ismerek meg (khm, Máté, khm). A Shadow People pedig már a magára aggadott tag-ekkel is felhívta magára a figyelmemet.

Jah, egyébként egyszer már megvezettek ezzel a sludge, screamo dologgal. Amikor a Shirokuma-ra mondták, hogy mennyire fuzz, meg svéd, láncfűrész hangzású screamo és én szeményszerint nem éppen azt kaptam, amire számítottam. Ami persze lehetett az én hibám is, de ilyenek után próbálja magát az ember nem előre beleélni a dolgokba. Viszont itt a hangzás már inkább olyan mint amire számítottam, súlyos mocskos, new-orleans-i döngölések, miközben a  gitár aljasul játékos, meg skramz. Az ének meg pont annyira dinamikus, mint ahogy szeretem. A bele szerelmesedésem oka tök egyszerű, igazából mindkét stílusból a legjobb részeket építette be a fúzióba. Egyszerre mosdatlan és súlyos de nem csak érzelmileg, hanem hangzásilag is. A riffek ütnek, a dob döngöl. Viszont egy pillanat alatt váltanak át, játékos és kacérkodó dallamokba, az érzelmi és a zenei katarzis sem marad el, mivel olyan ügyesen használják az effekteket a tipikus, sludge-os nyikorgásokat, hogy gond nélkül tudnak játszani a feszültséggel. Erre talán a legjobb példa a I Always Wanted To Be A Motivational Speaker, amiben izgalmasabbnál izgamasabb váltások vannak és a végére egy tökéletes, noise-os lezáró katarzisban fut ki az egész. Egyébként ezen a három dalos cuccon kvül idén már kihoztak egy hosszabb anyagot, ami szintén kiváló.

Mostanában egyre gyakrabban pörgetek hip-hop lemezeket, amiről az esetek többségében még mindig azt mondom, hogy minéln nyersebb annál jobb. Persze vannak kivételek. Viszont ha valaki azt mondja nekem, hogy noise vagy industrial hip-hop, akkor egyből a Dalek és  a Death Grips jut eszembe, mint ahogy szerintem még sokaknak. Ez nem is véletlen, hiszen mindkét banda kiváló. Az új felfedezettem viszont egy új szint, pont azért amiről valamelyik nap beszéltem, mert itt szaxofon van, nem is kevés.

Bandcamp-e is rják, hogy tökéletes 2020 hangulata van a lemeznek és ebbe nigazat is kell adnom nekik. Maguk a beatek, a noise-os industrial-os dolgok nagyon hangosak és erőszakosak, dübörögnek, szúrnak, vágnak. Pont ahogy  Michael LaCour is a mikrofon mögött. Keserűség, harag, bánat egy csomagban. A tehetetlenség érzése, katartikus őrjöngés, az irányíthatatlan történések sűrűjében. Az amit sokan érzünk, az utőbbi pár nap történései után pedig főleg. Melette viszont ott van a szíxofon, ami háttérben, az egyértelmű megőrülései ellenére is nyugalmat és melankóliát áraszt magából. Ez a kettősség az, ami szerintem tűpontosan adja vissza ezt a szart, amit 2020-nak hívunk, egyébként elég sokan ráéreztek erre a dologra, szóval az a kevés jótékony hatás, a megjelenő zenéken egész  jól csapódott le.

Ha a Vanta és a Modef mond neked valamit, akkor jó helyen jársz. Mondjuk bevallom nekem csak a Vanta, de azt most lényegtelen, itt úgy is egy egészen más dologról van szó. A Kajgün az doomjazz, de nem is akármilyen fajta, most nem a Bohren féle, ambinentes, noir mozikat idéző doomjazz-ről van szó. Hanem a tényleges doom metal és jazz fúziójáról. Improvizáció szerű, lassan és komótosan építkező utazások ezek, az ének nélküli tisztaság felé. A hangzás kiváló, valahogy olyan "igazinak" hat az egész, sehol nincs a a hasonló tematikájú zenék steril hangjaiból. Ők őszi ganulatokról beszélnek, az én lelki szemeim előtt mégis egy szofisztikált, bőrkabátos, motoros kocsma, füstbe vesző körvonalai jelennek meg.

Egyébként akadnak hasonló cuccok, de ezt mégis kiemelkedőnek érzem. Nem azért mert hazaiak, sőt azért inkább több szigort szoktam adni, hanem azért mert a fújós hangszerek valami eszement jók. Én ilyet mostanában nem igen hallottam. Lehetne mondani, hogy nemzetközi szintű meg ilyen baromságok, de én eleve nem szeretem ezt a kifejezést. Hiszen kurvára lényegtlen, mi honnan jön, mindenhol vannak szar bandák és jó bandák és ez jó. Akkor is jó lenne ha Londonból jönne és akkor is, ha Bucsaröcsögéről.  Multkor már említettem, hogy szerintem ha jön a szaxi, akkor szintet lépünk, na itt ez megtörténik. Olyan pszichedelikus utazést kapunk, ami testet és az elmét is egy teljesen más síkra helyezi. Az instrumentális zenék nekem nehéz esetek, sokszor. Viszont itt a gitárok és a szaxofon is úgy énekel, hogy nem is hiányzik az emberi szó. A lágy basszus simogat, a szaxi az őrületbe repít, a kocsmán kívül pedig, az eső kopog a fejemen, nekem meg a Dark City című fim sötét utcái ugranak be azonnal.

Tavalyi megismerkedésünk óta a Soul Glo nagy kedvencem lett. Ennek egy egyszerű oka van az, hogy nem egyszerű. Vagyis, inkább okos és trükkös. A titok talán az, hogy sok mindenből merít amit szeretek, legyen az a 80-as évek kaotikus hardcore-ja, a 70-es évek okoskodós punkoskodása, katartikus screamo vagy éppen kísérleti noise és lüktető hip-hop. Egy olvasztótégely benne minden jóval, amiből egy energikus, arcbamászós, agysejt gyalulás lesz, ami egyszerre kaotikus de mégis okos és jól felépített.

Itt van 5 új dal, bő 12 percben. Mondjuk meglepő lett volna ha pont ők maradnak csendben ebben az évben, amikor odaát szinte minden elbaszódott, nem mintha máshol sokkal jobb lenne a helyzet. Viszont, ez az 5 dal tökéletes esszenciája annak amit az elején írtam, üresjárat nélküli agresszív csapkodás. Pierce Jordan visít és rúgkapál, egy két lábon járó szónikus ágyú a faszi, az tuti. Az első dal a legjobb a lemezről, meg a legjobban összepakolt is, szélvész gyors, frankó bólogatós kiállások, na meg rohadt izgi váltások egy kis kutya csaholás közepette. Na meg a zaj mert az, az Isten. Ez megy is tovább a 29-en is, csak éppen a gitár még jobban le dörzsöli a bőrt az arcunkról. Na viszont a 2K egy ügyes vízválasztó, vicces bevezető és szét noise-olt rap, olyan modern módra ami nem szar. Lézerpisztoly lövöldöz, a basszus megerőszakolja a dobhártyát és olyan kaotikus váltások és samplerek vannak, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Pierce-ről meg eddig is tudtuk, hogy kiváló rapper. Tök jó, hogy bepakoltak egy ilyet a közepére, nem csak azért mert amúgy nagyon jók az ilyen dalaik, hanem mert tökéletes pihenő, a galoppozások között. A Mathed Up-ban a gitár játssza szét a fejünket, ha jól figyelünk. Az utolsó két és fel perc felteszi a koronát a káosz varázsló fejére, át veszi az uralmat és a világra okádja minden frusztrációját és haragját. Az a riff a közepén, te jó Sátán, nagyon zseni, a végén meg csak beledöngöl a földbe. Oszt kezit csókolom!