Év végére nagyon beindultak itthon a dolgok. Nemrég a MassReaction meg a Tomusz dobott ki anyagot, most meg a nemecsek jelentkezett az első nagylemezével. Talán ez a dallamosabb hardcore az ami ezek közül a dolgok közül a legtávolabb áll tőlem, ennek ellenére a hazai színteret próbálom nyomon követni, mert vannak baromi jó cuccok, mondjuk az egyik pont a nemecsek.

A hely neve Eger. Tango, Cannonball, Tisztán, Téveszme biztos meg van a hely, jah meg a kiváló Kadarka. Szóval innen indult 2016-ban az egész, egy demo-val. Dallamos, pörgős, energikus, érzelmes és értelmes szövegek, na meg kiváló koncertek. A legszarabb évünk végén pedig itt az első nagylemez, a csupa kis betűvel. Ebbe a 18 percbe igazából bele sűrítenek mindent amihez értenek, ami a lényege ennek az egésznek. A Téveszme-s Nagy Viktor és a Hanoi-os Szabó Peti is tiszteletét teszi pár sor erejéig. Egy lassabb, középtempósabb gitározgatással indítunk, intro-nak kiváló. Aztán jön is a Nagy Viktoros, Egységben, kétségben, kissebségben, ez a szám kicsit karcosabb lett zeneileg, ami nekem eléggé bejött, miközben a reférén meg szép dallamos. Itt észre is vehető, hogy dallamos ének terén elég sokat fejlődtek a srácok az évek alatt. Nem mintha a Pavarotti lenne az elvárt ettől a stílustól, de azért jó látni, hogy a fejlődésre törekednek az egri úriemberek. Az Omerta-n megint csak a vokál a nagyon király, csorda, extrém, tiszta, mind. Főleg ezekkel a zakatolós témákkal alatta. Szabó Peti meg hozza azt, amit elvárunk tőle. A Megrezzen az erdő, mikor nekem kevésbé jött be, de a Dózsa viszont nagyon baszó lett. Főleg a fődallam, az enyhe kis sunyi, tompa blastokkal a hátttérben a végén. Az utolsó három számból egyet már halottunk tavaly, de ugya núgy hozzák azt mint az előzőek. Vannak jól sikerült és kevésbé jól sikerültek is a lemezen, de összeségében egy egészen jó első lemez lett. Csak komcerten lehetne már hallani.

"Nem halott az, mi fekszik örökkön,
A halál sem ér át végtelen időkön."

Én a Tomusz-t már megsírattam annak idején. Mondjuk tény, az a bejegyzés valahogy úgy szólt, hogy jelenlegi formájában szűnik meg a dolog, szóval akár történhetett volna az is, hogy Miki megint egyedül csinálja és szerencsére történt is. Szóval négy évvel az egyik legjobb hazai hardcore lemez, a Tél után itt a Culter, ami kicsit más, de azért mégis a jól ismert Tomusz minőség és világ továbbra is.

Az tény, hogy eléggé a semmiből jött a lemez, nézett is az asszony, hogy mit lesem a telefont lemeredve, levegő tuán kapkodva. Hát mondom a Tomusz, Miki, lemez. Jól van na, senkit se igyál egy teat és nyugodjál meg.. Hát jah, lelkesedésem az volt, lassan is teltek a napok mire lett időm leülni normálisan végighallgatni, de úgy gondolom megérte. Amit kapunk ebben a négy számban bő tíz percben az a Tomusz esszenciája. Hardcore, black metal, post metal egy kis crust, miközben olyan sötét és kilátástalan minden mint az Ördög öregannyának segglyuka. Mondjuk ami először szembetűnt, hogy a borító az tiszta Thou. Ami nem baj, sőt. A hangzás nekem nagyon bejön, valahogy olyan tompa és ködös az egész, mégis tökéletesen kivehető minden. Olyan mintha egy homályos, fáklyákkal bevilágított, dohos labirintusban menkülnénk, teljes erőnkből, ki tudja milyen szörnyűség elől. Néha meg-meg állva levegőért kapkodni és a hátunk mögé sandítani, hogy mi üldöz. Nem látsz semmit, de tudod, hogy ott van, a fekete métely ami az életedre tőr, ami elől csak menekülni lehet, mert az esélyed ellene semmi. A Culter-ben én már nem csak külföldi bandák, hanem hazaiakét is simán felfedezem, mint például a Wasted Struggle. A feedback-es játék rohadt izgalmas benne, jól feldobja a dalt, a basszus meg úgy rörödg, hogy azt tanítani kéne. A Pulex egy gyorsabb neo-crust-os dal. Az utolsó kettő meg már csak hab a tortán, hibátlan Tomusz hangzás. A lelkesedésem tagadhatatlan, úgy ahogy Miki tehetsége is. Lemezre, vagy szalagra vele!

Na, kint van az új Liturgy. Mindenek előtt azt tudni kell, hogy meghallgattam az összes Liturgy lemezt eddig. Hunter munkája az, amit nekem nagyon kéne szeretnem, papíron, de eddig akárhogy próbálkoztam nem adta meg magát. Tartott ez a Leya-val közös, idei cuccig, amiről a Barlang-ban is szó volt. Részleteiben mindig is zseniálisnak találtam a Liturgy dolgait, viszont mikor egyben kéne értékelni, vagy megérteni mindig falakba ütköztem. Egy dologban viszont mindig biztos voltam, hogy Hunter viziója nagyon erős, csak éppen nem egyhullámhosszon vagyunk. Eddig!

A hangulatos borító egy operát tartalmaz, amit Hunter még tavaly beígért és elég gyorsan itt is lett. Avantgarde black metal ez, őrült kesze-kusza jazz és Lovecraft fantazmagóriáinak kapujának döngetése. Rohadt nehéz befogadni, de már az elején vannak olyan pillanatok, amik az eddigiekkel ellentétben egyből berántottak. Például a legelső dal kicsavart és megőrített klasszikus zenei megmenései. Meg a hegedű, a hegedű jó, ha van hegedű minden jó. Egyébként nehéz szavakba önteni azt, ami itt végbe megy. Annyira egyedi, ennyire embertelen, szinte kézzel foghatóak azok a víziók, amik egy nem egyszerű elme és jellem kivetüléseiből manifesztálódtak, hang formájában. Ami sokaknak csak zaj lesz, vagy csak egy flepnis majom agymenései. Az OIOION's Birth meg egy Hitchcock filmbe oltott lovecraft-i rémálom, ahol Brown Jenkins futkos az agytekervényeinken. Egészen a Lonely OIOION-ig kell várni, hogy kapjunk egy kis black metal, de itt is a háttérben kattog a jazz zongora és az őrült effektek, hogy véletlenül se tudjuk, hol áll a fejünk. Az Operaház Fantomja lehet hasonló, ha egy rakás skizofrén játsza a szerepeket benne.

Egyébként simán mondom, hogy New York már nem csak a hip-hop meg a hardcore hazája, hanem a avantgarde black metal-é is. A jazz-ben és LSD-ben pácolt fekete fém falatok legjobb fellelhetőségi helye jelenleg. Szóval ez most beadta, aminek valószínűleg az lesz a hatása, hogy elbaszok egy csomó időt arra, hogy akkor ezek után újra nyomom a régebbieket megint, hátha működnek most már.

Hölgyeim és Uraim úünnepnap a mai, vagyis nem, hazudok, 27.-e volt ünnapnap, ugyan is akkor jelent meg a MassReaction első nagylemeze. Nekem minden hazai, underground megjelenés ünnapnap egyébként, ha meg még jó is a cucc, meg főleg. A MassReaction meg baromi jó.

Crust-al járja táncát a d-ütem, a kompromisszumot pedig hírből sem ismerik. Mocsokban turkál a mosómedve punk, bűzlik, de mégis finom. Szerintem akkor a legjobb crust, ha tapló és mosdatlan, a pofádba okádja amit akar, kertelés nélkü, Viszont nem árt ha van néha egy kis trükk, hiszen attól, hogy tapló vagy még lehetsz okos is. Itt meg vannak okosságok dögivel. Baromi jók a kiállások, vagy például a Nowhere elején szét veri a fejed a dob, a srácok mégis bedobnák utána egy akkora király riffet, hogy még a lábujjunkat is megnyaljuk utána. A hangzás meg szinte zseniális, az egyik felét Dexter csinálta a SuperSize-ban, a mésikat Toto a Raw-ban. A gitár mint a rozsdás penge hasít, a dob pedig dübörög, az ének pedig leolvasztja az arcodat. A legjobban viszont, egyértelműen, a magyar nyelvű dalok. A Vírus, a Fulladás, az a szöveg pimaszul mocskos, na meg a 2019 is beadja a témát rendesen. Mocsok-ba áztatott pofán rúgás. Egy bekezdéses crust lemez, amit hallgatni kell, nem pedig magyarázni róla.

Tavaly volt egy elég király Mizmor lemez, nem hallgatom eleget, de egyébként szeretem. Nehéz, drone-ba és doom/black-be oltott víziói-ban az a legjobb, hogy képes olyan hangulatokat lefesteni amit csak kevesen. Az érzés mindig megával ragad, dallamokkal teremt sivatagokat, a túlvilág zörejeiből pedig monolitokat épít. Az eddigi albumai számomra mindig valami kietlen, sivatagos hangulat képeket festettek le, ahol a kép közepén álló épület volt mindig más és más. Most is valamit hasonlót érzek, de mégis más. A másság oka pedig valószínűleg, Andrew Black.

Ő egyébként eg portland-i több hangszeres zeneszerző, aki főleg ambient és drone kísérleteivel lehet ismerős a publikumnak, de nem szégyen ha nem, eddig én sem tudtam ki az. Emellet pedig A.L.N-t segíti ki a Mizmor koncerteken. Szóval az ismertség adott volt, jött a covid-fos és elkezdtek írni egy közös lemezt. Idén már jöttek ki elég király kollaborációs dolgok és ezt is mellé lehet rakni a dolgoknak. A Mizmor-tól egyébként sem ál meszze a drone meg az ambient, de így Andrew belefolyásával elég szép nagy teret kap a dolog. A két dalból az első, rá is fekszik a témára. A borítót Emma Ruth Rundle készítette és nagyon jól sikerült ekapnia azt a hangulatot, amiről már az elején is beszéltem. A háttérben az elmosódott, üres sivatag. A fókusz pedig ezen az ablakon és a falon van. Egy régi épület, utolsó megmaradt nyoma. Egy emlék a semmi közepén, egy ablak amivel beláthatunk a homályos rég múlt idők tárházába. A lassú, lágy zongora a nyugatató soundscape-ek pedig tökéletesen rezonálnak ezzel a képpel. Minimalista hangszerelés, amiben a csönd sokszor többet mond mint a hang.

A lemez második fele azonnal gitárral kezd. Nekem az az érzésem, hogy a két dal, a két művész világa. Amíg az elsőben Andrew van az előtérben és A.L.N támogatja a háttérből, addig a másodiknál pont fordítva. Elnyomásról viszont szó sincs, inkább csak a dominancia más a daloknál. Mély morajlások, amik lassan de biztosan kavarják fel az emékeket. Nosztalgikus visszatekintés a múltra, amiből viszont konklúzió nincs levonva, így marad a keserű emlékezés. Meditatív és hipnotikus utazás, egy olyan világban ahol a társadalmunk csak egy kísérlet, de ebben a kísérletben az alany és a kísérletettvégző is mi vagyunk.