Engem az esetek többségében nem zavar ha szar vagy béna az ének. Viszont, ha jó az még egy zeneileg középszerű cuccot is, a rajongás szintjére hozhat nekem. A zenekar egyébként izlandi, ahol szerintem már lassan úgy megy a banda alapítás, hogy mindenki bele dobja a nevét egy kalapba és kihúzzák kik lesznek benne. Vagy valami black metalos teszlek süveget használnak. Rengeteg zenekar jön innen és én már kezdem érezni, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, annak ellenére, hogy oda-vissza vannak egymás zenekarában ugyanazok az emberek, de lehet éppen ez a probléma gyökere.

Black metal-ról van szó, ahol a doom metal lassú zöngéit keverik a suicidal fekete fém, kínokkal teli vergődésével, amit én egyébként kifejezetten szeretek. Itt viszont sikerült egy elég ütös kis kombót összedobni, amiben meg van a doom lassú folyású melankóliája, a black metal gyötrelmes szenvedése és nem félnek egy kis post-metalos lebegést sem keverni a receptbe. Magányos hideg téli éjszakák aláfestő zenéje, amikor az egyedüllét áldás és átok is egyszerre. A gitár sokszor már nem sír, hanem egyenesen zokog a dob pedig adja a lassú tempót, hogy minden egyes pillanatát kiszenvedjük. Viszont, a legjobb az elején említett ének. A károgás csürve és csavarva van, amit sokszor halálsikoly kísér, a dallamos ének pedig öblös és tiszta és tökéletesen belolvad ebbe a zenei világba. A hangulata tényéeg gyötrelmes, tökéletes alá festő zene egy téli estéhez, a sötét szobában kínokban fetrengő laza meditációhoz.

Új év, új lemezek, most bekezdünk egy friss anyaggal pedig még van prótolni való is bőven. De ez jött először szembe idén. Eléggé fáradhatatlan banda vagy projekt? Azt nem sikerült kiderítenem ki vagy kik alkotják ezt a formációt, mondjuk nem is lényeges. Az viszont igen, hogy a tavalyi nagylemez, EP kombó után már itt is van a következő cucc, a legszebb az egészben pedig az, hogy a minőség nem nagyon kopott, a tempó ellenére sem.

A rémálom szerű borító, egy nem túl bonyolult viszont annál hangulatosabb zenét vetít előre. Mondjuk a kép alapján, meglepő lehet, én valami sokkal ocsmányabbat várnék. Ez inkább az tipikus szomorkásan súlyos, bánatosan gyomron taposó málházás. Doom és sludge keveredik, a shoegaze és egy kis grunge lágyabb dallamaival. A gitár morajlik, meg igazából úgy minden. Zizeg és zezeg a bőrőd alá mászik, miközben a dallamok is a  helyén vannak, a siratós ének pedig elvisz a sötéten vonagló érzelmek , szűkös kis házába. Az utolsó dal akusztikus kezdés, majd pedig a rozsdás gitár dörmögése, tökélyre viszi azt  a kontrasztott ami az egész EP-n jelen van, a lágyság és a súlyosság kéz a kézben jár és együtt teszik fel a koronát, erre a melankólikus év indító lemezre. Ami ebben a hideg, szomorkás időben, több mint tökéletes aláfestő zene.

Emlékszem a Metz-et úgy ismertem meg, hogy a Whores. kiírta facebook-ra, hogy három bandára kell a jövőben nagyon figyelni. Ez a három banda pedig az Idles, a Daughters és a Metz, nos az első kettőt akkor már vágtam, így rá is mentem egy egyetlen ismeretlenre, aztán felrobbant az agyam. Rám noise rock ilyen hatással, a The Jesus Lizard-on kívül ül még nem volt, annak ellenére, hogy náluk általában a Shellac-al példálóznak.

2008 óta léteznek és az Atlas Vending a negyedik lemezük, ha nem számoljuk a tavalyi válogatás cuccott. És milyen négy lemez ez, el sem tudnám dönteni, hogy melyik a jobb de az biztos, hogy a fejlődés változás, még ha csak kis lépésekben is tetten érhető volt és abban biztos vagyok, hogy ez a karika eddig a főművük, nekem legalábbis tuti. A recept a szokásos egyébként, az alap, hogy a dobos veri mint a paraszt és szerintem keményebb fejeket vághat közben, mint Richard Hoak. Viszont a gitár közben baromi okos és játékos. vonaglik mint egy betépett kígyó a nyakad tekeredik és fojtogat, hogy utána szabadjára engedjen és kezdhesse előlről. Kínálgatja az redvás almát, de akkor sem fogod gyorsan megfejteni mi folyik itt. Én most sem értem még, de amúgy is hülye vagyok az ilyen okos zenékhez, szimplán csak élvezem. Alex Edkins viszont olyanokat énekel, hogy apádfaszát. Full shoegaze az egész, bár nekem egy csomószor a hazai alter zenekarok tipikus ogánuma ugrott be. Valami hihetlen fogós és simán elvisz olyan dallamokkal és hajlításokkal, hogy egy dal sokadik hallgatására vettem csak észre, hogy közbe meg olyan gitár vinnyogtatás megy, hogy a nyál összefut a számban tőle.

Egy biztos a The Mirror egy The Jesus Lizard dal, szerintem. De az is,hogy a 90-es évek óta senkinek nem sikerült elkapni, azt a hangzás világot és hangulatott, amiért én kiváltképp imádom azokat a bandákat. Idén már sokszor dobálóztam, hogy így meg úgy melankólikus hangulatok milyen jól rezonálnak 2020 hangulatával. Jah ők is, csak közben néhol teljesen hisztérikus, paranoiás és vehemensen vagdalkozó az egész. Viszont érzed, hogy ez egy küzdelem. Küzdelem a bizonytalansággal, küzdelem a tehetetlenséggel, a frusztrációval. Küzdelem mindazzal amibe belekényszerített minket ez a rohadt év. Amikben egyébként eddig is benne voltunk, de most olyan súllyal és tömeggel zúdult ránk, hogy annak is muszáj volt észre vennie, aki elakarta maga elől takarni. Így ennek az összetetségnek hála a Framed by the Comet's Tail szürreális thrillerbe illő kezdése, épp annyira hozzá tartozik ehhez, mint a lassan építkező, jól koreografált düh kitörés ami utána következik. Sokszor nyers és okaknak nehéz lesz megemészteni, a folyton kalandozó és ugató gitárt, vagy az agresszívan nyomolú dobott, de az biztos, hogy a Whores.-nak mind három bandával kapcsolatban igaza volt.

Van ez az Aram csávó, aki rengetegszer rohadt jó bandákban van, mint a Champion vagy a Betrayed, viszont egyik sem valami hosszú életű vagy sok lemezű cucc. Szóval ezért kapja be, de itt az új ami megint csak pofátlanul jó lett. Összekapart pár havert, aztán együtt összekotortak egy olyan 21 perces youth crew mókát, hogy a fal adja a másikat.

A lényeg a dallam meg, hogy úgy húz, hogy a 21. perc végére már sajgott a fülem. De egyébként nem ilyen egyszerű a recept, tele van pakolva rohadt igényes gitár virtuózgatással, persze nem kell Herman Li szintű dolgokra számítani, de az egész napos pv, grindcore maraton útán igencsak kellemes tud lenni. A jól elhelyezett és kitartott kiállásokról meg már ne is beszéljünk. A gitár pattog, a dobos meg egy állat. Viszont vannak okosságok is mint a Beyond-ban, amikor a gitár simán reggae-t tol a háttérben, meg amúgy is ez a legjobb dal a lemezen. Igazából szeretnék még írni valamit, de nem tudok, ez csak egy nagyon erős lemez, ami sok újdonságot nem fog mutatni, viszont leszedi fejed, mintha a 80-as években lennél. Néha a kevesebb duma a több.

A Fattyú-ról már volt itt szó, akkor azt mondtam, hogy ennél jobb black metal nevet nehezen lehetett volna kitalálni. Ha jobbat nem is, de ugyanolyan jót sikerült a RÉM személyében. Így mondhatjuk azt, hogy ez a szentségtelen szövetség amiről most szó lesz, már a név választáskor meglett írva a csillagokban.

Ez a szentségtelen szövetség pedig egy split anyagon öltött testett. Egyik sem új anyag, szóval aki ismeri a két résztvevőt annak sok újdonsággal nem tudok szolgálni. Mindkét oldalról egy EP került fel a CD-re, Fattyú-tól a Ritu Paganorum, a RÉM-től pedig a tavalyi debüt cucca a Poklade. A Ritu három dala, jól hallhatóan sokkal színesebb lett szerintem, eleve sokkal folkosabb a megközelítés. Ez a Monyók vokál még mindig zseni, még ha nem is túl változatos. Van doromb, hangulatos kiállások, minden ami szemszájnak ingere. Viszont a gitár az én fülemnek nagyon élesen szól és a károgás is torz kicsit, az én ízlésemnek, bár lehet ez is volt a cél. A hangulat teljesen átjön, szinte látom magam előtt, a gémeskútból merítő aljas juhászokat, akik másnak már egy ártatlan nőt fognak máglyán elégetni, boszorkányásgért. A gitárjáték elég ügyes, többször felkaptam a fejem az érdekességekre, csak az a fránya hangzás feküdt volna jobban. Az utolsó levezetés hangulatos lett, viszont szerintem kicsit hosszú, vagy több történés kellet volna bele.

A RÉM tavaly ezzel az EP-vel debütált ugye. A borító még mindig előttem van, nagyon hangulatos volt az a busós kép. Sőt az egész busós koncepció több mint korrekt. Amit a kezdésnél hallható vonulás hangok, háttérben a dobbal nagyon jól át is adnak. Szinte ott érzem magam én is a tömegben, kolomppal a kezemben. A hangzás nyers és húsba vágó, a gitár lehett volna picit tisztább, de egyébként így is szépen kivehető minden. A sátán varjú szépen énekel, tök jól kivehető szinte minden szöveg, ami hozza a szokásos black-es alapokat. A téli süvítő szél szerű gitárok, háttérben a monoton dobbal, simán alá adja azt a rituális jelleget ami ezt az egész hagyományt övezi. Bár ahogy haladunk előre a dlokban, egyre jobban vesztek ki számomra az ügyes megoldások és lett egy szimpla black metal anyag. Igazából az a baj ezzel, ami legtöbb hazai black metal anyaggal, hogy nem mernek vagy akarnak kilépni a stílus komfort zónájából. Ennek, hogy mi lehet az oka, azt nem tudom, talán itthon nem hallgatnak annyi féle stílust az emberek, hogy ez ennyire be rögzülve marad mindig. Ezzel csak az a baj, hogy így viszont a legtöbb esetben maximum egy korrekt iparos munkára futja. Mert így a szürke tömegből, nagyon nehéz kitűnni, vagy brutális dal irói készésgre van szükség, vagy ha a zónából nem is karnak kitörni valami egyediség mindenkéépen kell, például olyan ami itt is megtalálható.

A fizikai része viszont több mint tökéletes a cuccnak. Nagyon szép sötét barna, kinyitható, 6 oldalas papír tokos digipack, minimalista a zenekarokhoz tökéletesen passzoló folklore-os grafikák. Szinte érzem itt Kecskeméten is, ahogy hozza a téli hideg szél, a szegeden elégett boszorkány hamvainak szűrós szagát. Teli találat és ha jól emlékszem az egész mindössze 2000 kiváló magyar forintba kerül, szóval ennyiért ez több mint tökéletes fizikai manifesztációja, ennek az istentelen társulásnak.

Így vissza olvasva kicsit több negatív hangot vélek felfedezni mint amit érzek a kiadvány kapcsán. Egyaltalán nem kesrűszáj ízzel keltem fel mellőle, noha nem is voltam teljesen elégedett. A szokásos hazai gyermek betegségek itt is megtalálhatóak, viszont az egész egy nagyon hangulatos és egyedi világgal párosul. Nem véletlenül talált egymásra a két Úriember is, hiszen jól láthatóan nagyon egy hullámhosszon vannak. Olyan ez mint egy jó vasárnap délutáni. unaloműző orál party, jó ez bele kötni annyira nem akarok, de azért egy brüsszeli, ekis orgia csak jobb lenne, ha nők is vannak meg főleg. A stílus rajongóinak mindenképpen megér egy próbát. A mellet viszont nem tudok elmenni szó nélkül, hogy a hozzá állásuk és a tenni akarásuk példa értekű. Nem a hiszti megy, hogy köcsög underground nem adja a cuccom, mint amit egyesek hangoztatnak állandóan. Hanem mennek és csinálják, sorba hozzák ki az anyagokat, ha majd később vissza nézve lesz egy fejlődési ív, akkor meg okunk sem lesz panaszra. Szóval hallgassátok, vegyétek meg ha tehetitek, support the underground meg minden ilyen lófasz, de úgy is tudjátok.

A CD-t ITT tudod rendelni.

Az utóbbi évek egyik legjobb lemeze számomra egyértelműen, az a bizonyos Waste of Space Orchesta anyag, ami egyébként egy különleges live kollaboráció eredménye, az Oranssi Pazuzu és a Dark Buddha Rising között. Amit aztán lemezre is feldobtak. Az Oranssi-t már éltettem a barlangban, új lemezük magasan a legjobb volt idén, számomra.

Noha a két zenekar eléggé különböző, azt kijelenthetjük, hogy azért egy tőröl fakadnak. A lebegős, éteri trippek megzenésítésének a mesterei. Akiknél az, hogy pszichedelikus nem csak egy oda rakott tag, hanem tényleg azt a hatást is keltik. Az Oranssi új lemezén, nagyon tetten érhető volt a közös munka hatása, ilyen szét effektezett űrutazást nem igen hallhattunk még eddig, legalábbis én biztos nem. Igazából ami a Waste-ben kidomborodott meg az új Oranssi-ban a Dark Buddha Rising-ban már a kezdetek óta ott volt, csak más arányokban. Náluk a szinti és az effekt csak színesítés volt, a sludge, drone és doom szentháromságában fogant málházáshoz. És ez az új lemezen sincs másként. 2007 óta alkotnat, ha jól számolom ez a hetedik lemez és szépen lassan bejártak egy utat amin a hosszú drone bizsergések egy sokkal letisztultabb, rövidebb és könnyebben befogadhatóbb formát öltöttek. Céjuk továbbra is a hangulat teremtés és az van dögivel, már az első hangok megszólalása után úgy beránt ha valaki fogékony erre, hogy nem is ereszt a végéig. Amikor kezdésnél szívják a bongot már véged is van, hiába nincsen benned cucc, vagy ki tudja, de szállsz is. Lassú térdig érő riffek dölgölnek a földbe, majd repítenek ki a csillagok közé. Sok féle vokált próbáltak már eddig, most egy ilyen rituálisabb, tiszta dallamokat felvonultatóra esett a választás, de lesz itt más is. Egyébként szerintem simán észre vehető a hasomlóság az Oranssi-val, csak éppen ők egy teljesen más oldalról közeltik meg az egészet. A lényeg a ritmuson van, ahogy az istenek járnak beléd sztepptáncolni 43 percig, az agyad lüktet, a hátadon feláll a szőr, mert már rég az űrben lebegsz. De mégis kapsz levegőt? Mi a fasz? Mi történik? Egy ősi dzsungel közepén állsz, zeng a föld mert rég kihalt őslények vágtájának morajlásától bizsereg a lét. Mi a fasz? Az a helyzet, hogy cucc nélkül tripplesz. Megnyaltál egy békát amikor a play gombra nyomtál, vagy ráraktad a tűt. Ez a lemez egy állapot, pont mint a Mestarin Kynsi. Vedd a hónod alá mind a kettőt és irány az elvonó. Vagy tedd azt amit én tervezek, hogy addig hallgatom őket amíg már okádhatnékom lesz tőlük.

Azt mondják, amikor Abbath előjön a barlangjából és nem ijed meg a sajét véralkoholszintjétől, akkor jött el a tél. A mai egy-két fogokban pedig már érezhető is ez. Ami számomra csak annyit jelent, hogy megszaporodnak a black metal lemezek a lejátszómban. Most hirtelen lett is pár igazán kiváló, viszont elsőnek egy hazai finomságot akartam megosztani, ami az Avaron debüt lemeze, az NGC Prod-tól.

Kint tök fagyasztó hideg, bent a Snails of Suzhou zöld tea melege a gyulladt toroknak. De a lelkem mégis másra vágyik, egy fagyos ölelésre, egy pofátlanul hideg lélek pacsira. A  kása kellemes csordogálásra a fülemben. Amúgy sokszor szidom a szar hangzású trve cult black anyagokat, védelmemre szóljon, hogy sok esetben jogosan. Viszont ilyenkor télvíz idején csak rájövök mindig, hogy jó ez. No nem azért mert egy hazug fasz vagyok, vagyis nem csak azért. Hanem mert ez egy hangulati dolog, legalábbis nálam biztos. Általában nyáron eszembe se jut ilyen zenéket hallgatni, vagy ha igen gyorsan elválnak útjaink, de mikor már csapkodnak a mínuszok jön el a kása black metalok ideje. Naga-ék kiadvánaiba mindig bele fülelek és általában úgy vagyok vele mint a lemezeivel, van ami nagyon bejön, van ami kevésbé és van ami egyáltalán nem. Az Avaron bemutatkozó lemeze eddig nagyon is bejön. Ez a talán olaj festmény borító nagyon szép, ésa  logo is szép kacskaringós betűkkel van írva, ami már előrevetített egy fajta sejtést, hogy itt nem valami ordenáré kecskebaszás lesz ami elvárható.

Az egyetlen mindenes Ahazu, kinek célja a 90-es évek második hullámos black dolgainak felidézése. Ez már a leírásból is kiderül, hogy a támpont a Darkthrone, Burzum és az Emperor volt. Ezekből én főleg az Emperor éreztem, a szinti témák, a dallam vezetések mind Ihsahn-ék munkáját idézték. Viszont a lassú, ambientes részek pedig a korai Burzum, sejtető és mégis nyers, okkult de mégis varázslatos hangulatképeit idézték. A természet és istenek lágy simogatása, az avar és fák illata lengi be ilyenkor a teret. A billenytű kísérteties, a dob lassú és monoton, a gitár nyers és a dallamok szépek. Én nincsenek trükkök és nincsenek okoskodások sem, itt csak klaszikus corpsepaiint-be öltöztett áhitat van. Ami egyértelmű, hogy nem a trveskodás a célja ennek a hangzásnak, az jól hallatszik, hogy átgondolt az egész. Minden kellően a helyén szól, a dob dübörgése valami eszement jó, mint az erdőmélyi orkok harci dobjainak morajlása. Miközben a gitár a kása ellenére is tiszta dallamokat közvetít, ami hol hangos, hol pedig halk, a dal helyzetétől függően. A dalok hosszúak, de mégis a ambientes betétekkel a hangulat teremtéssel tökéletesen fent tudják tartani a figyelmet, bár volt ahol már néha megfáradtnak éreztem a dalokat. Újdonságot nem itt kell keresni, ez egy teljesen nosztalgikus lemez, ami elvezet minket a kilencvenes évek sötét és dohos erdeibe, a szállingózó hó az arcunkat csiklandozza, a kísérteties hangoktól pedig a hideg futkos a hátunkon. Egy fagyos ölelés a szoba melegében, a kinti fagytól menekülvén, hülyeség szerintem is, de működik.

Amikor beközönt a zajnak hava, pofán basz az őrület. Harsh noise és szaxofon mételyes házassága, az erdők mélyen sktó boszorkány vészterhes agóniája. Akkor a legjobb mikor nyikorog egyébként, mint a szíved köré tekert rozsdás lánc. Körülbelül ezt nyújtja a Gom Jabbar, mondjuk ki is van többet egy ilyen nevű bandától, hiszen már az eleve úgy hangzik, mint egy gonosz, sötét varázslat. Sokszor nem vágom mi is folyik itt csak, hogy a takaró alatt elbújni mert valami geci gonosz dolog folyik.Jackie vokálja egyszerre undorító és jatékosan hátborzongató. jah meg van szaxofon, amit mondtam már, de mondok megint, az egy másik világ, egy másik szint, ha jól van használva. És itt, több mint jól van. Rövid mint egy jól bevitt ütés, egy bekezdéses noise pv, mocskos, undorító és félelmetes, nyekereg, nyikorog és a szaxofon az isten.Jó étvágyat!

Ezt az új Oily Boys cuccot hallgatva jutott eszembe a Geld akik idén szintén eléggé a seggem alá pírítottak, meg az, hogy egyébként beszélhetünk-e már olyanról, hogy ausztrál pszychedelic hardcore szcéna? Vagy ez most eddig is volt, csak én nem vágom? Mindegy is, azért eléggé feltűnően egy irányba menetelnek az ottani dolgok. Azok a dolgok pedig, az LSD-be mártogatott zaj trippek.

Azok a mosdatlan hangzások, az 51-es körzetett idéző nyekergések és nyikorgások, az effektek az Isten és Isten az apró részletekben rejtőzik. Itt se lenne más egy szimpla jól össze pakolt üvöltözésnél, a 80-s évek jegyében, ha nem lennének azok az apróságok a háttérben, bepakolt kis hangok és dallamok, amik megnyitják azokat a bizonyos kapukat, amik szivárványszínben tűntetik fel a moslékot is. Gyors és rövid dalok, Dead Kennedys keresztapaság kebelezi be lassan az elménket. A Lizard Scheme törzsi vonaglása és lüktetése pedig maga a kígyós, pókos, kengurus, ausztrál őserő, törzsi harcosok csatakiáltása. A Heat Harmony meg a nagváros lüktetése, eszeveszett dallamok, és neonfények villogása. Modern és ősi egyszerre minden, van amikor a törzsi szertartáson beléd adagolt szentvíztől trippelsz, máskor pedig a mocskos város, zajos, fényes bűzétől kapsz rohamot. A Stick Him lassú, hömpölygése a katarzis felé, a háttérben szaxofon vagy csak képzelem, tököm tudja, de hatásos. Ezek a lézerpisztoly effektek nagyon zsenik, tényleg mintha valami gagyi VHS korszakos sci-fi hangjait hallanánk vissza. Emellett az egész húz magával, pörög végig amikor nem tempóban akkor hangulatban visz olyan helyekre, hogy csak a fejed kapkodod. Már csak a dalcímeket végig olvasva is olyan mintha egy nagyon komoly gombázás történetét olvasnánk, tőmondatokban.