Emlékszem a Metz-et úgy ismertem meg, hogy a Whores. kiírta facebook-ra, hogy három bandára kell a jövőben nagyon figyelni. Ez a három banda pedig az Idles, a Daughters és a Metz, nos az első kettőt akkor már vágtam, így rá is mentem egy egyetlen ismeretlenre, aztán felrobbant az agyam. Rám noise rock ilyen hatással, a The Jesus Lizard-on kívül ül még nem volt, annak ellenére, hogy náluk általában a Shellac-al példálóznak.

2008 óta léteznek és az Atlas Vending a negyedik lemezük, ha nem számoljuk a tavalyi válogatás cuccott. És milyen négy lemez ez, el sem tudnám dönteni, hogy melyik a jobb de az biztos, hogy a fejlődés változás, még ha csak kis lépésekben is tetten érhető volt és abban biztos vagyok, hogy ez a karika eddig a főművük, nekem legalábbis tuti. A recept a szokásos egyébként, az alap, hogy a dobos veri mint a paraszt és szerintem keményebb fejeket vághat közben, mint Richard Hoak. Viszont a gitár közben baromi okos és játékos. vonaglik mint egy betépett kígyó a nyakad tekeredik és fojtogat, hogy utána szabadjára engedjen és kezdhesse előlről. Kínálgatja az redvás almát, de akkor sem fogod gyorsan megfejteni mi folyik itt. Én most sem értem még, de amúgy is hülye vagyok az ilyen okos zenékhez, szimplán csak élvezem. Alex Edkins viszont olyanokat énekel, hogy apádfaszát. Full shoegaze az egész, bár nekem egy csomószor a hazai alter zenekarok tipikus ogánuma ugrott be. Valami hihetlen fogós és simán elvisz olyan dallamokkal és hajlításokkal, hogy egy dal sokadik hallgatására vettem csak észre, hogy közbe meg olyan gitár vinnyogtatás megy, hogy a nyál összefut a számban tőle.

Egy biztos a The Mirror egy The Jesus Lizard dal, szerintem. De az is,hogy a 90-es évek óta senkinek nem sikerült elkapni, azt a hangzás világot és hangulatott, amiért én kiváltképp imádom azokat a bandákat. Idén már sokszor dobálóztam, hogy így meg úgy melankólikus hangulatok milyen jól rezonálnak 2020 hangulatával. Jah ők is, csak közben néhol teljesen hisztérikus, paranoiás és vehemensen vagdalkozó az egész. Viszont érzed, hogy ez egy küzdelem. Küzdelem a bizonytalansággal, küzdelem a tehetetlenséggel, a frusztrációval. Küzdelem mindazzal amibe belekényszerített minket ez a rohadt év. Amikben egyébként eddig is benne voltunk, de most olyan súllyal és tömeggel zúdult ránk, hogy annak is muszáj volt észre vennie, aki elakarta maga elől takarni. Így ennek az összetetségnek hála a Framed by the Comet's Tail szürreális thrillerbe illő kezdése, épp annyira hozzá tartozik ehhez, mint a lassan építkező, jól koreografált düh kitörés ami utána következik. Sokszor nyers és okaknak nehéz lesz megemészteni, a folyton kalandozó és ugató gitárt, vagy az agresszívan nyomolú dobott, de az biztos, hogy a Whores.-nak mind három bandával kapcsolatban igaza volt.