A Chepang tavaly betolta a legjobb grind lemezt, szerintem. Mondjuk nem volt nehéz, a Full of Hell és a Cloud Rat se jelentkezett hosszabb anyaggal. Viszont itt is van a folytatás, egy split formájában, a tettestárs pedig a Yautja. Ők azok akik amúgy elég jó cuccokat csinálnak, bár még nem igazán merültem el bennük. Most szerződtek a Relapse-hez, szóval biztos beindul nekik a szekér, hamarosan.

A tavalyi Chepang karika, rohadtul kisérletezős volt, minden volt rajta ami szem-szájnak ingere, még az elektronikus dolgok is királyak voltak. A Yautja felfogása viszont sokkal inkább döngölősebb, death metal közelibb dolog. A Chepang pedig inkább hozzájuk idomult, ezért vissza tért az első lemezük bunkóságaihoz. Így mindkét oldalról egy olyan brutál death/grind döngölést kapunk, hogy a bokalefosás ehhez képest egy úri program. A hangzás öblösen arcbemászó, a tempó a lesújtó keménység és a szélvész gyorsaság között lavírozik egész jól. Azt nem tudom, hogy a srácok összebeszéltek-e, de nagyon jól eltalálták azt, hogy mit csinál a másik. Olyan jól rezonál ez a négy dal, mintha egy banda csinálta volna. Az sem felejtik ám el, hogy nem csak zúzásból áll a világ a The Kindling végén is, olyan kis apró mókák vannak, hogy menten vissza tekertem vagy kétszer. A két Chepang meg egyszerűen olyan suttyó, hogy nem tudom nem szeretni. Pedig elsőre nem tetszett, hiányzott valami trükk, valami oda nem illő, valami olyan mint a Chattta. Viszont most nincs ilyen, de cserébe ez is szét vissz.

Naga nem szarozik, öt nap telt el és itt is van az Értéktelen kazi B oldala, Elégtelen címmel. A szabályok adottak még az első feléből és tartva is vannak. Az Ostoba elszállós post-black-je tökéletes indítás (folytatás). Az valami igazán különleges éleményt ad, hogy olyan az egész mintha mindenhonnan szólna valami, mint egy sötét világ születésének morajlása. Le sem tagadhatná egyébként, hogy szereti, érti és még jól is csinálja az ambientet. Mert itt azért ezek a dolgok amik a Zanzás-on is vannak szerintem ezért működhetnek ilyen jól. Ismeri a határokat és a hangokat, hogy meddig van az amíg hozzá ad a zenéhez és nem elvesz, vagy éppen elnyomja valami céltalan szüttyögéssel.

A Barlang is kapott ám egy dalt, ami egyébként kibaszott megtisztelő, bár egy húsz ezresnek jobban örültem volna, de talán majd legközelebb. Ez is lett a leghosszabb dal, amit főként a nyakad köré tekeredő dallamok visznek el, ebbe a Lynch-i álom képbe, amiben a Radírfej a Csok kampányvideója. Az egész projectnek a szépséges, hogy amellet, hogy drogos, beteges és sötét hangulat lengi át az egészet. Mégis van egy fajta lazaság, és pimasz beleszaromság az egészben. Azt meg nem tudom, hogy Naga mit eszik vagy iszik mostanában, de az ambient cuccain kiívűl, az utóbbi egy évben nekem minden betalált. Szóval remélem nem változtat az ét rendjén. Az anyag sokszínűségét dícséri az is, hogy egyszerre egy nagyon sötét meditatív utazás és egy improzatív, flegma másnapos okádás. Lakkozott, kézzel készített fatokos kazettán fog megjelenni nem soká, meglepő módon az NGC Prod-nál.

Az utóbbi időben elég sok screamo-t hallgatok. Nagy kedvencem, mint gondolom sok mindenkinek a Pg.99 vagy éppen a City of Caterpillar. Na nekik jó hírem van, ugyanis a Terminal Bliss pont ezeket a jóra való fickókat gyűjti egybe, egyetlen célból, hogy tarkon basszon ezzel a rugdalózó káosszal.

A nagy nevek sorolása itt nem ér véget, ugyanis a lemezt pedig maga Matt Michel kotyvasztotta, az a kis senki a Majority Rule-ból, tudjátok az a semmire való zenekar ami a Pg.99-al karöltve kiadta, az egyik legjobb screamo split-et valaha. Most amúgy a dolog annyira nem underground meg DIY, mert leszerződtek a Relapse-hez. Január elején megejtették az első próbát, pár alkalommal később meg már fel is vették ezt a debüt EP-t. 10 perc kaotikus arcon prögés, főleg a 90-es évek nyomában. Van itt minden ami szem-szájnak ingere. A Disrupt, a Crass vagy a Negative Approach saját elmondásuk szerint hatással volt rájuk és igazából le se tagadhatnák őket. Néha be-be figyel azért a régi bandákból is egy két pillanat, de ebben a fejkapkodós zajongásban, a fasznak sincs kedve gondolkodni. Az a lényeg vigyen az érzés meg a lendület, érezd a karodban, hogy most valakit nagyon pofán kéne baszni és az se baj, ha a szomszéd, terhes asszony az, a sátán ivadékával a bendőjében. Olvastam itt-ott, hogysokan csalódtak, mert ilyen legendás nevk hallatán, már látatlanban is nagy elvárásokkal ültek neki. Az érdekes az, hogy én bele se gondoltam, pedig én is a nevek miatt repültem rá és simán beadta. Bár azt nem vitatom, hogy a katarzis elmaradt és jobban belegondolva itt valami brutál sose látott, lórugás szerű baszkodásnak kéne lennie, de én ezzel is kiegyezek. Gyors, intenzív és kibaszott zajos. Recseg, ropog a témák tekeregnek a dob galoppol, a rozsdás bökő meg döfködi a füled minden kiállásnál, amik amúgy zsír faszák.

Nagaarum szétosztódott, mint az amőba. Hogy ez mit is jelent pontosan? Azt, hogy a Nagaarum név alatt többet nem lesznek ambient zenék, hanem mivel továbbra is Aesthetic Death-el akar együtt dolgozni, átalakulnak kicsit a dolgok és ennek eredményeként, a különböző stílusok amik eddig együtt alkották a Nagaarum zenei világát, különböző projectekben manifesztálódtak. Az ambient cuccokat most már a  STAR SHAPED CHIMNEY név alatt kell keresni, amivel egyébként pár hónap alatt, már hat lemezt össze is rántott. Viszont ami engem jobban érdekel, mert sokkal közelebb áll hozzám, az a tegnapi nap folyamán debütált Értéktelen. Ami minden, csak nem értéktelen.

A szabályok a következőek: nincs metronome, a dobot élőben vették fel, egy iphone-al, magyarul van az egész és minden hiba benne maradt. Igazából aki valamennyire ismeri Naga-t, az tudja, hogy egyébként is mindig azt magyarázza, hogy számára ez az ösztönösség és nyers, kompromisszum nélküli attitűd a metal szíve és lelke. Az Értéktelen pedig ennek a hozzáállásnak a mosdatlan és rideg megvalósulása. Pszichedelikus blackened sludge, az Ő elmondása szerint, és igazából ebbe nem is tudok belekötni. Lassú középtempős futamok, Naga bugyborog mint a kén köves pokol legkikúrtabb poétája, de közben az egész morog és búg megállás nélkül, ami már magaában simán levisz alfába. A gitár viszont itt most az isten, azok a sunyi és flegma dallamok, amiket csak így bele pengett az éterbe, elsz ami lesz alapon. Na azok adják ennek az egésznek a ocsmány szépségét. Bár, eddig minden hallgatásra más volt ami az előtérbe került. Az Agresszívan Szív behozza a tempót, LSD-ben áztatott lódobogás adja az ütemet, a gitár meg már az űrben és észre se veszed. Naga humorára vall, hogy a Néha történnek dolgok pont az a dal, amiben kevesebb történik mint a többiben. Színek és formák vonaglanak, a háttérben az effektek pedig őrülten vigyorognak és hiába tűnik úgy, hogy a mozdulatlan semmit tevés az Úr, de ha jól figyelsz hallahatod ahogy a fejére teszi a koronát és eltávozik a semmibe. 20 perc ebben a iszapos és sötét mocsárban, ahol a pöffetegek dalonként robannak az arcodba, és minden egyes robbanás egy újabb utazás, a recept ugyanaz de a variálás már más. Bőröd alá kúszik a túlvilági búgás, de vége. Te meg állsz és a az üres levegőbe kapkodsz mint Sickboy, egy újabb adag után.

Ezt a lemezt is csak most vettem észre. A Dog Breath 2019-es Enemy karikáját eléggé szerettem anno, igazából, most újra hallgatva még most is. Tipikusan az a zenekar, ami azért jó mert kurva szarul szól. New york-i zajos pacsmagolás, tuskó témák amiket már simán hallottunk, mégis tudják úgy tálalni, hogy azonnal bekajálom.

Ez a 17 perces szösszenet is, ezen a vonalon halad tovább. Zajos és mocskos, áldozat a mosdatlanság oltárán, addig ímg nem jönnek az átvezetők. Soul-os, hip-hop-os rádiós dumák, amik simán alá adják azt a hangulatott ami végig visz. A 20-25 évvel ezelőtti hip-hop lemezek felépítését idézte nekem, akkor volt divat ez, ami sokadjára már rohadt unalmas volt, most mégis jól esett. Azért, persze egy Deltron 3030 még a mai napig király cucc. Persze ez nem meglepő, hiszen Corpus-osok a srácok, ami az Istencsászárzseniálisapádfaszátnincsnálajobb Show Me The Body kollektívája, ahol rapper és punk kéz a kézben jár és együtt bontja le az ellenállás falát. Nagy megfejtésekre nem kell számítani, gyors, paraszt nyhc, ami nem is a jó dalokkal, hanem inkább at érdekes hangulatával és felépítésvel lóg ki a sorból. Az Enemy dalokban sokkal erősebb volt, gondoltam ezt első hallgatásra. A Float/Kanye West Dropped Out már elsőre elvitte a hátán a lemezt, simán idézte egy kicsit a Judgment Night legendás zenéjét. Többszöri hallgatásra, viszont teljesen elkap, és rácsavarodtam mint az üzemi balesetett okozó, munkáskesztyű a csavarozóra. Kutya lehellet az arcba, aztán vigyorogva vágd be ezt a kellemes 17 percet a tarsolyodba, ezen a kurva hideg kedd reggelen.

Ahhoz képest, hogy se vegán, se straight edge nem vagyok, a Spotify összesítőm azt hozta ki, hogy a straight edge ott van a leghallgatottabb stílusaim között. Jó, az más tészta, hogy milyen stílus megjelölések van Spotify-on, azóta se tudom például, hogy mit takarhat a Void Gaze. A lényeg az, hogy eléggé rácsavarodtam tavaly az ilyen youth crew meg krisnacore cuccokra. Most meg látom, hogy szenteste előtt egy nappal hamarabb jött a Jézi, csak eddig nem vettem észre. Ez a Jézi viszont nem változtatja borrá a vizet, hanem meghagyja artézinek, de helyette elég keményen, pörgőrugással úgy tarkón rúg, hogy maximum gombapörköltet zabálsz egy hétig. A Jézi neve pedig Escalate.

Az intro-n kívűl három elég pörgős és rövid dalocska, nincs mellébeszélés, egyből az arcba másznak, hogy mi fasz van. Ami egyből feltűnt és azonnal imádás lett, hogy tele van nyomva már az intro is beatdown dolgokkal, olyan szinten, hogy az egyetlen szerencsém, hogy nincs itthon bontókalapács, mert a ház már utit nem állna. Szóval az irány egyértelműen az, amit a Bulldoze kezdett el annak idején, jah meg persze az egyértelmű Knocked Loose, ebben a stílusban azt hallgattam a legtöbbet, szóval könnyen eszembe jut. Bár hozzá teszem, hogy pozitívabb értelemben mint a legutóbbi Stubborn dal-nál, ahol már inkább kínos volt a majmolás. Súlyos döngölések, nyers baszó riffek, az üzenet az sejthető, az ének acsargó, én meg várom a folytatást.

Elmúlt az év, elég gyorsan és szerintem tele volt király lemezekkel. Lista a Barlang-on nem lesz, mert Forgács-ra már csináltam egyet és nincs hozzá kedvem. Viszont még az év utolsó heteiben belefutottam olyan dolgokba amik rohadt jók és teljesen kimaradtak, következzen ezekből három röviden.

Mil- Spec - World House (2020)

A toronto-i banda debüt anyaga az egyik legjobb dallamos hardcore cucc volt, tavaly, szerintem. Egyszerre tudnak mocskosul dallamosak lenni, azzal érzelmes dallam világgal ami egyből a lelkedig hatol. Az egész a 80-as években meg a 90-es évek elejében gyökerezik. Sokszor lágy és finom, tudnak olyan arcbamászó riffet, hogy csak lesel mint hal a szatyorban. Az énekes hozza amit kell, komoly screamek semmi meglepő, de az őszinteség és az energia csak úgy áramlik belőle. Szóval alpjában old school cucc, mégis tudnak frissnek hatni, főleg amikor trükköznek picit és simán emo meg post hardcore dolgokat adagolnak a füledbe, persze csak nagyon enyhén. Így azért maradnak annak ami, egy bitang erős melodic hardcore bemutatkozás.

Scalp - Domestic Extremity (2020)

Időközben rájöttem, hogy mind három anyag egy debütálás, na mindegy. Metallic hardcore, az új fajta modernebb fajtából. Súlyos és agresszív arcul baszás. Megerőszakolt tetemeket rugdosó, dühös és frusztrált megnyilvánulás. Full of Hell, Nails, Jesus Piece, Kruelty meg minden hasonló, modern durvulás eszünkbe juthat közben. Az arányok nagyon faszák, jók a váltások az abálások és a mamut sonka súlyú döngölések között.

Burning Strong - The Fire Rages On (2020)

A végére pedig kicsit vissza kanyarodunk a Mil-Spec világába, hiszen a Burning Strong is hasonló vizeken evez. Ami itt van az színtiszta örömzenélés, a tagok régről ismerik egymást, voltak is már közös bandákban és ez meg is látszik. Elmondásuk szerint nincs is más céljuk, minthogy a kedvenc hardcore stílusukat játszák közösen. Nincs semmi újdonság vagy olyasmi amit még ne hallottunk volna, ez egy egyszerű örömzenélés, erőlködés és bizonyítási vágy nélkül. Rohadt jó dalok végig, amikben szinte tökéletesen keverik a 90-es évek dolgait egy kis agresszióval, amitől lesz egyszerre húzós de mégis dallamos az egész.