Na bumm, arcon pörgés, föld indulás, kint az új The Body, elme és lélek nem marad épen, ahogy a fülünk se. Azt se tudom már, hogy hányszor mondtam, hogy a The Body, a Full of Hell meg a Thou a jelenlegi amerikai underground császárai. Tömeges kollaborációk, a határok rugdosása távolabb és távolabb, már-már olyan területekre, ami inkább közelebb állnak egyfajta előadáshoz mint normális módon élvezhető, "bonyomom, hogy kikapcsoljak" zenéhez. Ezt még el is fogom mondani sokszor, szóval előre is bocs. Fél év alatt ők is kiadnak három lemezt, ebből kettő kollab, A Manslaughter 777-el elkövetett hanggyalázásra még várni kell egy kicsit, de elfogultságból meg az eddigi munkáikból, már most jónak könyvelem el. Viszont itt van ez, csak ketten Chip és Lee, I've Seen All I Need to See, hát meglátjuk (hehe)

Van valami megfoghatatlan perverzió abban, hogy arra élvezkedünk vagy szörnyölködünk (kinek mi), hogy két pacák a legkeservesebb személyes poklok legmélyéről idézgetnek démonokat, amik úgy agyon nyomnak a súlyúkkal, hogy két hét kóma garantált. Ha Merzbow metalt játszana az ilyen lenne, alapjában még mindig egy sludge bandáról van szó, bár szerintem annál azért több, de jobbat én sem tudok rá. Viszont van itt drone, na meg zaj, rengeteg zaj. Valakit kikerget a világból, nekem meditatív, ahogy Chip pengeti ezeket a szarrá hangolt, recsegő dallamokat. Meg ahogy Lee bassza a dobot, mert erre szebb szó nincs, az épelméjűség kapuit döngetve. Egy kis narráció meg Chip kegyetlene sikítása, amire én mindig azt mondom, hogy jah szar, de én már hozzászoktam. Egyébként más szemszögből, nem is ének a funkciója, hanem ez is csak egy zaj keltési mód, egy effekt, amit nem technikával oldanak meg, hanem Chip hangjával. Nagyon érdekes gondolat, de nem az én érdemem, én nem vagyok ilyen okos. Elméletileg attól is láthattok majd írásokat itt, hamarosan, akitől ezt hallottam. Ormótlan, súlyos és nyers, meg irdatlan sötét. Hallgatás közben kifakulsz a létezésből 38 percre és olyan szürreálisan gonosz tájakon jársz, amilyeneket maximum Lovecraft álmodott. Üdvözlégy a zaj honában gyermekem, ki itt be lépsz hagyj fel minden reménnyel, mert az itt nincs. Márciusban vissza térünk. Jah meg Chip, még mindig úgy nézki mint a sógorom..

A Portrayal of Guilt új lemeze volt az egyik, amit a legjobban vártam az idén. A Let Pain Be Your Guide óta követem őket és volt mit követni. 4 éve aktívak és eddig ez a második nagylemezük, ezenkívül pedig kidobtak még kettő EP-t és három split-et. Szóval, szó szerint okádják magukból az anyagokat, emellet pedig nem nagyon lőttek még mellé. Spolier alert, most sem.

A recept továbbra is adott. Fogjuk a screamo vehemenciáját és fiatalos lendületét, meg persze a katartikus érzelmi megnyilvánulásokat és nyakon öntjük a metal mocskos és posvány szagú kipárolgásaival. Persze ezek mellet van még itt sok minden, de talán ez a legtömörebb megfogalmazás. Amíg az első lemez még csak egy enyhén black metal-os screamo anyag volt, itt sokkal jobban belementek a stílusok keverésébe és szinte hibátlanul olvasztották össze ebben a gyötrelemmel és nihilizmussal teli üstben. Matt károg mint a sátánvarjú a blast meg szaggatja a fejünket, így kezdünk be a The Second Coming-al. Ami rövidsége ellenére is jól bemutatja mire is számíthatunk, ebben a szűk 27 percben. A váltások változatosak, ahogy a tempó is. A dallamok sokszor simogatóak, de mégis az egész úszik a mocsokban. A metal és a régi hardcore zenék mosdatlansága köszön vissza a hangzásban úgy, hogy közben kellően modernül is szól. A gitárral tökéletesen keltik a feszültséget, amit többnyire mindig sikerül a tetőponton szét verni, egy blastbeat katarzisban.

A bezárt állat módjára acsargás, az egyedül lét és a kilátástalanság dinamikus harsonái vájnak lyukat az elménkbe. Az apró zajok, épp annyira megterhelőek mint maga zene, de mégis midnig adnak egy kis pihenést és megnyugvást a következő szélvész gyors adag előtt. Így a lemez végig érdekes marad, nem ég ki a saját gyorsaságában. Sötét, gyors ls dühös. Kilátástalan és depresszív, egy adag gyógyszer a magányos léleknek, ami nem biztos, hogy jót tesz, de mégis utána marék számra fogjuk bekapkodni.

Gyakorlottak erre a kiadványra egyből rávágják, hogy orosz anyag, amennyiben nem olvassák el az tageket a csapat Bandcamp oldalán alul. Nem baj, egyesek szerint Finnország Oroszország része. Donald Trump is ezt hitte.
A ruszki Septic Mind volt hasonló, ha csak az effektezést és az éneket vesszük alapul, amely csapat hasonlóan mély benyomással bírt rám, amikor először hallottam.

A funeral doom véleményem szerint nem doom. Mert mi is a doom? Egy szólamorientált, negatív hangvételű, de minimum melankolikus metal műfaj, aminek az alapjait a Black Sabbath tette le a hetvenes évek elején, majd olyan utódok csiszolták, mint a My Dying Bride vagy a Crowbar. Ez most egy ultra minimál bemutatása volt a műfajnak, és nem is a pontosság volt a célom vele, hanem, hogy némi különbséget mutassak doom metal és funeral (doom) között. Utóbbi, amennyiben a klasszikus, atmoszférikus módon művelik, sokkal közelebb áll az ambient zenéhez, csak éppen gitárokkal játsszák, és néha ráütnek a dobra.

Az orosz vonalat nagyon tudom preferálni, és bízom benne, hogy Önök is hallják azt, amiről beszélek, ha például a Nordlumo Embraced By The Eternal Night lemezébe belehallgatnak, vagy netán elborultabb elmék végig is nyomják. De nem kell határokon kívülre menni, ha brilliáns funeral doomot akarunk hallani. Hazánk egyik egyszemélyes formációja a Dreams After Death is mélyen ható depressziót tud ránk szabadítani, már amikor éppen aktív.
Jelen ismertető tárgya - amiről a legkevesebb szó esett eddig - a Kraken Duumvirate tavalyi lemeze is valahol az ambient és a fémzene között egyensúlyoz, hihetetlen térhatást felmutatva, a dimenziók kapuit nyiotogatva egymásra. Számomra a tavalyi év egyik nagy kedvence, igazi lélekzsír, fejre csapott fejhallgatóval való téli erdőjárások igazi kelléke. Kéttagú finn sötétség, nem tudni, hogy kinek mi a szerepe a zenekaron belül. A lemezt a Nordvis jelentette meg.

10/10. Tessenek figyelni:

Amíg várom a két új The Body lemez megjelenését, itt a felfogásában eléggé hasonló, de azért mégis más kollaboráció. Moor Mother, költő, zeneszerző, aktivista. Billy Woods, az egyik legizgalmasabb rapper jelenleg.Ők ketten dobták össze tavaly a Brass-t, ami nem egyszerű, de a barlangászoknak annál tökéletesebb hallgatnivaló.

Moor Mother, civil nevén Camae Ayewa, alapjáraton egyfajta absztrakt rap szerűséget csinál, amiben bőven van noise, jazz, soul, blues, spoken world, ambient meg rengeteg Sun Ra. Ebbe a világba csatlakozott be Billy és hozta a saját dolgait, ennek eredménye az lett, hogy ez lett Moor Mother legzeneibb anyaga és egyben legjobbja is, Billy cuccaiban nem merültem még el annyira, hogy ezt kimerjem jelenteni, rá is. Rengeteg helyről táplálkozik az album. Egyszerre lő ki az űrbe, miközben a  törzsi ritmusok lüktetése a szemed mögött elvisz a pusztába, ahol Camae a voodoo papnő és éppen felnyitja a mellkasod, majd még mielőtt utolsót dobbanna a szíved, egy harapásra elfogyasztja. Utána már egy füstös klubban találod magad, ahol olyan soul szól ami megeszi a lelked. Lassan és tisztán jön a hidegrázás, de ha jól figyelsz láthatod, hogy a távolból lesekszik a törzs, rajtad tartja a szemét. Camae hangja egyszerűen zseniális, ez a mély már-már férfias tónus, meg ahogy tekergeti épp a szövegnek megfelelően. Billy-nek pedig olyan flow-ja van, amire elsőre lehet nem áll rá a füle az embernek, de miután beüt nincs megállás. A lassú mély beatek beledöngölnek a földbe, miközben a fúvósok felrepítenek egyenesen a napba.

Sláger, jó eladás, kult lemez, alaplemez... Ezen négy dolog valamelyike lehet talán az, amire a legtöbb kiadó vágyik egy általa kiadott anyaggal kapcsolatban. A Burn My Eyes 1994. augusztus 9-én jelent meg a Roadrunner gondozásában, és amellett, hogy a megjelenésekor már hatalmas sikert aratott, idővel beérett alapműnek is, de ha csak a metal színteret vesszük alapul, még a sláger és a kult jelző is él a kaliforniai kvartett remekművére. Mi volt a titok? Mi az, amit Robb Flynn annyira tudott, mikor a nyakába akasztotta azt az Ibanez stratot? Megpróbálom összeszedni.

1993-at írunk, helyszín: Oakland, San Francisco, Kalifornia. Egy 25 éves hosszú hajú fiatalember egy biliárdasztalon ébred. Körülötte fénymásolt lapok a földön. Néhány arc horkol még a helyiségben szanaszét a padokon, páran ásítozva csevegnek. Az ajtó felé fordítja a fejét, és látja, hogy kel fel a Nap. Felülés közben egy papírlap a keze ügyébe akad. A Machine Head 1993-as demójának a plakátja, amit előző este ragasztgattak fel lámpaoszlopokra városszerte. Az ő zenekara, ami egy év múlva megindul a világhír felé.

Valahogy így képzelem el ennek az örökbefogadott kölyöknek Robert Conrad Flynn-nek (született: Lawrence Matthew Cardine) egy napjának kezdetét huszonhét évvel ezelőtt... Félelmetes ezt leírni...
Huszonhét éve volt, illetve a saját ide vágó emlékeim huszonnégy éve, mert amikor én megismertem a Machine Head-et, akkor már 1996-ot írtunk. Volt egy Sony kazettás walkmanem, azon hallgattam a kazettát, amit a Fotexben, vagy az MCD-ben vettem, már nem emlékszem pontosan, de a városban ezen két helyen lehetett fizikai hanghordozókat venni... Tessék? Ja, fizikai hanghordozót. Tudod, kazetta, CD vagy vinyl.

A Burn My Eyes lemez előestéjén ez a szakadt Black Sabbath rajongó srác, aki korábban a Forbiddenben és a Vio-Lence-ben fordult meg gitárosként, éppen drogdílerként kereste a kenyerét. A Vio-Lence azért érdekes, mert az a Phil Demmel volt a társa, akivel később a Machine Head soraiban is együtt fog még zenélni, miután Logan Mader, majd Arhue Luster is odébbáll.

1993-ban kvázi öngól volt metalt játszani, tekintettel arra, hogy a grunge hullám csúcsa épp elsöpört minden durva irányzatot. A fél világ Layne Staley és Eddie Vedder hangjára tombolt a bulikban, és olyan, addigra már monolittá nőtt bandák hangzásvilágát volt képes megváltoztatni az új hullám, mint például a Metallica.

Ebben a helyzetben alakult meg a Machine Head 1991-ben Flynn, Adam Duce és Logan Mader sajátjaként. Előbb Tony Costanza érkezett dobos posztra, majd '94 és '95 között az a Chris Kontos, aki véleményem szerint az akkori kor talán legnagyobb technikai tudású ütőse volt. Szinte látom magam előtt a veszprémi Enyhe Fintor klub egyik asztalát, ahogy körbeüljük az olcsó fröccsünkkel, és épp azon vitatkozunk, hogy ki a legjobb a saját hangszerén a nagyok közül. Voltak a társaságban bonyolult lelkivilágú proggerek, akik Portnoy-ra szavaztak, ott volt a helyi Fermentor gitáros, aki a Death ütőseit istenítette, volt egy Sepu fanunk, aki Cavalera törzsi ütemeire szippantott. Én meg Kontost dicsőítettem, mert olyan pofátlan megoldásokat is be mert vállalni a metalban, mint például a zárt lábcin használata. Ez nagyjából egyenértékű volt Trujillo ujjal való pengetésével.

Flynnék az első demó anyagát kazettán adták ki, aminek kevesebb, mint 1000 dollárba került a felvétele, és hat olyan dalt tartalmazott, ami később ezen lemezen tűnik fel ismét, igaz a Fuck It All át lett keresztelve Blockra. Ismerve a zenekar tagjainak életvitelét, ez az összeg is jelentős befektetésnek tűnhet, de bőven kifizetődött, hiszen ez adta az ugródeszkát a Roadrunnerhez.

A Machine Head 1993 novemberében vonult be a kaliforniai Fantasy Stúdióba, és elkezdődtek a felvételek. Robb a lemezen a saját részeit egy Fekete Ibanez straton játszotta fel, ezt a gitárt 2010-ben ellopták az otthonából. A dobos Chris alapötlete az volt, hogy funk és hip-hop ütemekkel is teletűzdeli a lemezt, hogy ne csak a szokásos thrash témák menjenek. A felvételek több, mint egy hónapig tartottak, Robb és Logan folyamatosan változtattak a témákon, Chris pedig az alájátszásokat kellett hozzájuk igazítsa.

Mi az igazi erőssége a Burn My Eyesnak? Leginkább a változatossága. A Bay Area thrash metal – csakúgy, mint egyéb műfajok – szerzőktől függően máshogy van definiálva, de véleményem szerint a Machine Head az irányzat egyik reformere. Az előbb már említett zárt lábcin csak egyike azoknak a fűszereknek, amik üdítően hatnak. A tempók is nagyon változatosak. Gondoljunk csak a Blood For Blood tika-tika thrashes részeire vagy a Death Church doomos málházására. Rob rappelős szavalására az A Thousand Lies-ban. Ezt egyébként ő maga emelte így ki, amikor a következő lemez a Burning Red negatív kritikáira reagált (miért van rappelés a From This Day-ben). Nem rossz lemez a Burning Red, idővel fel is nőttem hozzá, inkább csak másnak nevezném az addigiaknál. További érdekessége a Burn My Eyesnek az ajtónyikorgó gitárhangok. Ezt a hasonlatot a Without face Roomy-ja lőtte el egyszer, mikor Veszprém utcáin mászkáltunk, és a szélben nyikorgott egy ablak. A Korn lemezeken tűntek fel ilyenek még, az időrendi sorrendet – már, hogy ki alkalmazott ilyeneket hamarabb - nehéz lenne megállapítani.
A Burn My Eyes dalaiban fellelhető kísérletezés egyik eredménye, hogy a megjelenés után nem sokkal deklarálva lett: a Davidian a „modern metal himnusza”. Ebben a kijelentésben a modern szó a lényeg, hiszen a banda a thrash színtéren belül modernné tette magát, illetve a zenét, amit megírtak. Ez a titulus keltette fel talán az érdeklődésemet a csapat iránt anno.

De ne higyjük azt, hogy pusztán a zenei megközelítés tette a lemezt azzá, ami lett. Robb ügyesen lőtte be a szövegek mélységét, ezzel kapcsolatban egyszer azt nyilatkozta, hogy "...nem öltem sosem sárkányt, és a sátánnak sem ültem soha az ölébe, csak arról tudok írni, amit láttam, amiket átéltem...". Utcai zavargások, szektaharcok, Waco mészárlás, amiről például a Davidian szól. A dalt az utolsók között írták meg, és eredetileg refrénje sem volt - sőt, azóta sincs refrénje. Robb a Kerrangnak adott interjújában elmesélte, hogy a Let freedom ring with a shotgun blast sor helyett eredetileg valami baromságot üvöltözött annál a kiállásnál a koncerteken.
Oaklandben a San Pablo sugárúton zajlottak a banda próbái egy időben. Az utcát ellepték a hajléktalanok, drogosok, és utcalányok. A próbaterem egy tetoválószalonban volt, és az ablak rácsán a dalok közötti szünetekben hip-hop zene hallatszódott be. Logan Mader dala az Old ilyen körülmények között született, szövegileg pedig a szektákat taglalja.
A korunkban annyira reflektorfényben lévő antirasszista témakör a Burn My Eyesen megelőzte korát - nem mintha a téma nem lenne kortalan. De az iraki háború visszsásságait is taglaló A Thousand Lies sorai közé is beszivárgott, erőteljes kritikát állítva a rendszernek és úgy általában a demokráciának. A dal egyébként véleményem szerint a legjobb kerestmetszete az albumnak mind zeneileg, mind szövegileg. Ha a többi szerzeményen is végigolvassuk a szövegeket, összeáll a képlet: a Burn My Eyes dalai közérthetőek, mégsem elcsépeltek. Szövegei metaforikusak is, de nincsenek túl elvontan tálalva, az utca embere is megérti, de a filozofikusabb réteg is szívesen vesézgeti.

Négyszázezer feletti eladott példánnyal a Slipknot feltűnéséig ez volt a Roadrunner legsikeresebb debütlemeze, 10 hivatalos és 8 nem hivatalos kiadást ért meg ezidáig. Az ez utáni The More Things Change... szintén egy hibátlan alkotás, aminél még inkább lemerültek a kísérletezésbe, gondoljunk csak a Violate dalra, ami már-már funeral doom. Chris Kontos itt viszont már nem volt a zenekar tagja, több egészségügyi problémája is bekavart (Robb szerint némelyik kamu lehetett). A hórihorgas Dave McClain ült be a helyére, kissé szögletesebb, de nem kevésbé virtuóz játékával.

A '99-es The Burning Rednél viszont csúnyán hatással bírt az alkotói szabadságra az addigra szupersztárrá nőtt Korn, amely bandának az engem ért köpettengerek ellenére is nagy rajongója vagyok – mondjuk az ötödik lemezükig. A The Burning Reden már Ross Robinson látta el a produceri munkát – Robb talán azt hitte, ő hozza majd meg a világszintű elismertséget - és ezzel elkezdődött a banda második korszaka. De ez már egy másik sztori, ami nem igazán nevezhető sikersztorinak, mindaddig, amíg a Machine Head be nem látta, az ő stílusuk az, ami a debütanyagon megszületett.

Robb Flynn sztár akart lenni a metal színtéren, majd ezernyi buktatón átvergődve, néha szemen köpve rajongóit és önmagát is, végül az is lett. Jó és rossz döntések sorozata következtében jelenleg kétes megítélésnek örvend. A habitusa ugyanúgy egy tinédzseré, mint a cikk tárgyát képező lemez idején, a Machine Head mostani zenéje pedig számomra jelenleg már nem hordoz semmi izgalmat, inkább fáraszt. Az viszont elvitathatatlan tény, hogy a Burn My Eyes a kilencvenes évek egyik monolitja, amit a legjobbkor, a legjobb helyen sikerült megalkotni.

„Soha nem veszekedtem senkivel annyit, mint vele, bár dobolni nagyon tudott” - mondta Flynn Chris Kontosról. 25 év után azonban újra összejött a – majdnem – kezdő csapat, ugyanis Adam Duce nem volt bevonható. Íme a Davidian 25 évvel a megjelenése után élőben a stúdióból:

Tegnap pörgettem ki Netflix-en a Hip-Hop Evolution című doku sorozatot. Ami amellet, hogy rohadt érdekes és elég faszán levezeti a stílus fejlődését a kezdetektől napjainkig, bár elméletileg még lesz folytatása. Közben pedig pörögtek a jobbnál jobb MC-k meg Dj-k cuccai és történetei. Akaratlanul is felszínre törtek a gyerekkori emlékek, amikor még azt se tudtam mi az a noise rock, de azt igen, hogy logó gatyában járni viszont menő. Sorba jöttek a meginterjúvolt arcok, én meg csak lestem, hogy ezt én ismerem, én vágom ki ez, aztán betoltak tőle egy számot és szíven ütöttek azok a beatek amiket anno szét adtam. A kazettázós történetekhez én már túl fiatal vagyok. Nálunk ez úgy ment, hogy vettünk pár üres CD-t a vaskereskedésben, bementünk a Dragon Cafe nevezetű internetkavézóba, ami nem is kávézó volt, mert csak PC cuccokat árultak, meg lehetett CS-zni a kirakott gépeken. Oda csúsztattuk az Onyx-al, meg Wu-tang-el, meg hasonló dolgokkal telefirkált kockás lapot. Más napra letöltötte, meg kiírta CD-re mi meg dzsaltunk haza haverral, hogy csapassuk, mert akkoriban még net nem mindenkinek volt otthon.Erre vertük el az összes zsebpénzünket egyébként. Jó arc volt a gyerek, volt olyan is, hogy mondta maradt még hely a CD-n raktam rá nektek olyat ami biztos tetszeni fog, szar a memóriám de az tisztán megmaradt, hogy a Goodie Mob-ot is így ismertük meg. Így ennek a sorozatnak az emlék felkavaró hatására, elővettem pár lemezt, amit régen nagyon szerettem, de már rég el felejtkeztem róluk. Sok újdonság nem lesz köztük, de amikor a 90%-a csicskaság a rap zenének jelenleg, akkor érdemes kicsit emlékezni arra, hogy is lehet még ezt csinálni.

The Tribe Called Quest - The Low and THeory (1991)

A banda amit valószínűleg nem kell bemutatni annak aki szereti a Hip-Hop-ot. Három arc, aki rímeket meg beat-eket tolt, hogy beszakadt a fejed. Mindezt a arcoskodás nélkül, meg gengszterkedés nélkül. Ők voltak akik ledobták az aranyat és helyette őseik amuletjeit aggatták magukra. A lényeg, hogy kik ők és honnan jöttek, ezért aktívan ápolták az afrikai gyökereiket. Jazz és funk ütlegeli egymást miközben a soul is leselkedik a háttérben. Jah simán klasszikus, nem véletlen az sem, hogy ott van a Rolling Stones mindenidők 500 legjobb lemeze listáján, nem mintha ez jelentene bármit is. Ez egy nyers new york-i cucc, de közben tele van olyan jazz-es és soul-os témákkal, amitől mégis lágy és simulós is. Na igen, a záró Scenario pedig az egyik legjobb rap dal valaha. Amihez egy kis fun fact, nem véletlenül van Busta Rhymes a legvégén azzal a nagyon brutál szöveggel. A koncepció az volt, hogy a legvégére rakják a legjobb szöveget, mint ahogy a kosárlabdában is a legutolsó dobó mindig a legjobb, aki majd beviszi a végső döfést. Busta pedig bevitte. "Roaw roaw like a dungeon dragon", és tényleg mint egy sárkány a szánalmas kalandozókra, úgy ront ránk a rímeivel.

Nas - Illmatic (1994)

Nas-t akkoriban egy fajta csodagyerekként kezelték. Egyszerűen csak azért, mert aki csak meghallotta eldobta az agyát, a nyers mégis lírai szövegeitől. Amik simán elmehetnének new-york-i himnuszoknak is. Egy new-york-i gyerek történetei, New York-ról. Az akkori legjobb producerek, mint Q-tip (Tribe Called Quest), DJ Premier, Pete Rock, dolgoztak együtt azon, hogy kihozzák a maximumot a lemezből. Ezért nem véletlen, hogy sokak szerint, ez a legjobb hip-hop lemez valaha. Lehet nem tévednek.

Black Star - Black Star (1998)

A Black Star két arc összefogása lett, név szerint Mos Def és Talib Kweli. Ők már abból a korból származnak, amikor ment ez a csili-vili, pénzes, rongyrázós Puff Daddy hip-hop. Ennek ellenpólusaként jött létre a freestyle mozgalom. Ezek az arcok nem akartak semmit, nem akartak felvételeket, nem akartak lemez szerződést, ők csak vissza akartak térni a gyökerekhez, mielőtt még mindent a pénz és az üzlet uralt volna. Ezért new york-i parkokban gyűltek össze és lökték egymásnak a dumát, vagy éppen szócsatáztak és oltották szét egymást. Egy volt a lényeg jó legyen a szöveged, a többi lényegtelen volt. Miután az akkori polgármester kitiltotta őket a parkokból, sőt sokakat le is csuktak, ilyen megélhetési koldulás meg hasonló dumákkal, közösségi alapon klubbokat hoztak létre és utána már ott szedték szét egymást rímekkel. Ezért is volt meglepő, hogy két elég menő freestyle MC össze állt és kihoztak egy lemezt, ami a teljes ellentéte volt, az akkori mainstream-nek. Viszont ezzel bizonyítva azt, hogy nem csak a felvizezet kommersz szarra van igény. Nyers, őszinte utcai poétika, úgy ahogy csak New York-ból jöhet.

Amik kimaradtak tavalyról következő fejezete a Three Knee Deep friss anyaga, mondjuk annyira friss, hogy már majdnem egy éves. Hardcore-ról van szó, de elég jól megkeverik a kártyákat. Hip-hop, death metal ezek még pluszban mind része ennek a turmixnak, amit itt egy bő 30 percben előadnak. Puska ropogás közepette lökik a rappet, két pillanattal később pedig már úgy hörög mint a death metal istenek egyetlen kiválasztotja. Hol a földbe döngöl, hol pedig addig lökdös amíg hátra nem esel és jön a csorda lötyögés. Szóval változatos, az arányokat pedig nagyon jól eltalálták a beatdown-os abálás, a szólózgatás és a hip-hop-os témák között. Kicsit olyan az egész mintha Ice-T elhívta volna azokat a banádkat amiket szeret, aztán fegyvert fogva a fejükhöz annyit mondott nekik, játszatok faszáim. Ezek megjátszanak, de A Body Count mellet simán eszembe jut a Biohazard is, meg úgy minden ami a 90-es években az utcáról jött. Van itt minden mint a jó boltban és elég jól össze is van rakva. Semmi trük vagy cicoma, csak az erőszak bele az arcodba. Egyeten baja csak az, hogy van ez a gitár vinnyogtatás, biztos van rá szakszó, de nem tudom mi az, na az úgy az ötödik alkalommal már kurva idegesítő, de szerencsére azért csinálják a lemez végéig.

Én a Doctor Who-t és a Peaky Blinders-t is csak eredeti nyelven vagyok hajlandó nézni. Az van, hogy az akcentus annyira egyedivé teszi, amit semmilyen szinkron nem tud vissza adni. Ez az eset a Sleaford Mods-nál is fenn áll. 2007 óta létezik ez a duo és évente, két évente dobálják ki a cuccokat, amik egytől egyig baromi jók és nincs olyan lemezük amin ne lenne minimum kettő-három olyan jól összepakolt dalt, amivel simán el lehetne árasztani a rádiókat.

A recept nagyon egyszerű, itt nem a trükk vagy az okoskodás a lényeg, hanem pont ellenkezőleg, a minimalizmus. Van egy emberünk Jason, akik minden bohóckodás nélkül east midlands-i akcentusával, énekli meg a munkásosztály minden kínját-baját, életét vagy éppen a pop-kultúrát veszi elő, ha olyan kedve van. Sokszor emlegetem az akcentust, mert szerintem ez a zenéjük olyan aspektusa, ami nélkül már nem lenne ennyire működő képes. Nekik ez valószínűleg egy hétköznapi dolog, hogy ennyire eltérő akcentusok vannak az országon belül, hogy ők maguk se értik meg mindig egymást. Viszont számomra ez egy mocsok szórakoztató adalék, magához a zenéhez és a kultúrájukhoz is, mert az is fontos része ennek az egésznek. Magyarul kibaszottul angolok. 

A másik emberünk pedig Andrew, aki nyomja az alapokat. Itt jön a másik lényeges dolog, hogy amellet, hogy nagyon minimalista, fülbemászó is, benyomod nézel, hogy mi a szar, aztán meg már csak bólogatsz. Otthon össze pakolja, de élőben viszont csak felcsapja a laptopot és sörrel a kezében bólogat mögötte. Nincs semmi gomb nyomkodás, meg kapcsoló csavargatás, mintha nagyon csinálna valamit, leszarja, már kész van a cucc, ő csak lejátsza. Ez az, ami áthozza ezt az egész punk hozzálllást, mert azért még mindig valami post-punk, electro-punk dologról beszélhetünk, nyakon öntve a hip-hop-os ütemekkel és spoken word-el. Így miközben eléggé egyszerű, azért még sem az, viszont halál laza az egész. Érdemes megnézni a klippeket van jó pár, akkor jön át teljesen miről si szól ez. Főleg, hogy két klippes dal a legjobb a lemezről, mindkettőben vendég énekessel. Amy az Amyl and the Sniffers-ből, aki hozzá ad, még egy adag lazaságot, meg amúgy is minden tarajos ilyen nőről álmodik. A másikon pedig Billy Nomates, akik asszem az ő felfedezetjük és jól követi ezt a minimalista dalszerző irányt. Laza, sörözgetve bólogató angol kutyák, a lényeg ennyi, ha behúz érted, ha nem hát azt is simán megértem.

Tiszteletem. Ja... Már itt is belerondítok a dolgokba. Nyitok egy rovatot a diacetil morfin rajongók körében, aminek az a címe, hogy NEW ARRIVALS, és ahol az írások átmenetet fognak képezni a hírek és kritikák között. 100% gonzo kb...
Nem szeretem az idegen kifejezések indokolatlan használatát, de ha felmennek Önök a Bandcampre, beírják a keresőbe, hogy pl "blackened sludge", majd jobboldalt music tagged with “blackened sludge.”, akkor lejön egy lista. Itt persze nem a highlights-t választjuk, mert oda a csókosok mennek (szerintem, de lehet, hogy nem), hanem a jobb oldali fület. És bekattintjuk, hogy "new arrivals". Ez olyan egyszerű volt, hogy már mindenki vágja is. Még én is, pedig én már sokmindent nem vágtam. Pl disznót.

Ebben a rovatban találtam ezt a zenekart. Holnap jelenik meg a lemezük. Két dal hallgatható, ami pont elég volt ahhoz, hogy engem felcsigázzon. Az Anima Recordings fogja gondozni.
A lassabb hangvételű és kissé apokaliptikus metal dolgok, ahol néha van kicsendülés, mindig a szívügyeim voltak, ez szerintem nem is fog már változni. A lemez teljes leleplezése nagy erőpróba lesz viszont, és bízom benne, hogy az elhalkulós részek sem lesznek lespórolva, és nem csak végig székrekedéses üvöltés hallható majd elejétől a végéig. Szóval találkozunk holnap.
Kaki!