Vannak lemezek, amiket nem lehet háttérből hallgatni. Az 1999-ben megjelent Stupid Dream az angol zseni társulattól ilyen, és amikor ezeket a bevezető sorokat írom, felrémlik egy cikk, ahol 1999-ben megjelent filmekről esik szó. Mintha a legtöbb filmstúdió egy utolsó nagyot akart volna lőni az évezredben, talán azért volt kimagaslóan erős az az év. A Harcosok klubja, a Mátrix, a Tágra zárt szemek, A tehetséges Mr. Ripley, és a kedvenc filmem az Amerikai szépség is ebből az évből való. A Porcupine Tree zeneileg azt a varázst, illetve elvontságot adja, mint a fent felsorolt alkotások, csak éppen akusztikai értelemben.

Steve Wilson vicc-áttverésből indult projectjének ez már az ötödik lemezeként látott napvilágot, de a történet ezt leszámítva sem annyira egyszerű, és megszokott, mint a legtöbb esetben. Átverés? Na ja… Wilson és iskolai barátja Malcolm Stocks kitalációjaként született meg a Porcupine Tree, ami egy képzeletbeli pszichedelikus rockzenekart takart a 70-es évekből. A zenék és az ének nagy többségét Wilson írta, Stocks kísérleti hangzásokkal, vokálsávokkal járult hozzá a végeredményhez, így született meg három kazettára való anyag (Tarquin's Seaweed Farm, Love, Death & Mussolini és a The Nostalgia Factory), ami tulajdonképpen a későbbi debüt, az On the Sunday of Life... anyaga. A felvétel eljutott Richard Allenhez és Ivor Truemanhoz, utóbbi a később megalakult Delirium Records feje lett, és 2002-ig gondozta a banda kiadványait.

A kamuzás annyira bepörgött, hogy a viccemberek egy nyolc oldalas fiktív háttérsztorit is írtak, ahol a nem létező banda tagjai egy titokzatos 1970-beli rockfesztiválon jöttek össze, majd némi börtön szál is bekúszik a biográfiába. A Linton Samuel Dawson című daluk például az egyik fiktív tagról szól, és a név kezdőbetűi az LSD-re utalnak. Szerencsére a többi már történelem, hiszen a Porcupine Tree máig tíz lemezzel gyarapította a színteret, és bár a The Incident album után egy évvel, 2010-ben befejezték a tevékenységüket, bízom benne, hogy hallunk még róluk a jövőben. Az a lemez egyébként egy kicsit elment mellettem, bár be kell vallanom, hogy a Time Flies gitárszólójánál jobbat nem hallottam a huszonegyedik század első évtizedében. A 93-as Up To Downstairnél csatlakozott Wilsonhoz Richard Barbieri billentyűs és Colin Edwin basszeros. A megjelenés után nem sokkal pedig Chris Maitland, ezzel létrejött a Porcupine Tree klasszikus felállása. Érdekes egy zenekarnál klasszikus felállásról beszélni, ahol mindössze egyetlen tagcsere volt a működésük huszonhárom éve alatt.

A Stupid Dream az ötödik sorlemez, ami a zenekar elmondása szerint lényegében a következő – Lightbulb Sun – első felének is tekinthető. Örültem, mikor erről olvastam, mert tökéletesen ezt éreztem én is korábban. A Lightbulb Sunt tartom talán a kicsúcsosodásnak, ahol a korai bátor, rockos – pszichós kísérletezés még durván jelen volt, de a dalok összeszedetté váltak, szabályosan kifejlődtek, lecsengtek. A Recordings válogatásalbum a két anyagról lemaradt szerzeményeket egybegyűjtve jött ki később, valamint szerepel rajta az Even Less teljes, 14 perces verziója. Sokszor érthetetlen döntéseket hoznak zenekarok, így nem értem például, hogy az egyébként zseniális Buying New Soul hogy nem került fel sem a Stupid Dreamre sem a Lightbulb Sunra.

A szövegeit tekintve az időzítés tökéletes, mivel Wilson elmondása szerint a saját belső feszültségeiről, félelmeiről szólnak, arról a kettősségről, amit egy kreatív, alkotó szellemű ember érez, mikor egy kész művek ki kell eresszen, és teljesen lelketlen módon el kell adni a világnak. A "hülye álom" a gyerekkorából ered, amikor azt hitte, hogy rocksztárrá válni valószínűleg nem kemény munka árán lehet, hanem azok csak úgy nőnek a földből. Az időzítés pedig azért tökéletes, mert ez és a következő lemez volt az, ami a bandát elindította egy ténylegesen felfelé ívelő pályán.

Mi jön szembe azonnal, amikor elindítjuk a Stupid Dreamet? A Pink Floyd hangulat. Távol álljon tőlem, hogy bármiféle koppintásra akarjak utalni, erről szó sincs, hiszen a hetvenes évek zseniális brigádjához képest a kortárs stúdiótechnika is harcba lett hívva, pont annyira korhű a hangzás, amennyire kell. Direkt nem a modern szót használtam, hiszen amit Watersék bevetettek a hetvenes években az akkor szintén nagyon modern volt.

Syd Barrett egyike volt azon angol előadóknak, akik mertek saját akcentusukon énekelni – ezt David Bowie emelte ki. Wilson sem röstelli ezt, amit melegen üdvözlök. Mikael Akerfeldt szerint olyan a hangja, mint egy gyereké, ami nagyjából fedi is a valóságot, viszont teljesen illeszkedik a koncepcióhoz, és amikor sok szólamos fátyolos vokál hallik a dalokban, az maga a pszichedelikus trip. Mi a pszichedelia? Ezt talán a Floydban szintetizátorokat tekerő Rick Wrighttól kellene kérdezzük, de sajnos már nem él. Azt viszont ő mondta, hogy a zene a hangjegyek közötti üres tér. Richard Barbieri csak analóg szintetizátorokat használt a felvételekkor, amiket hallani hihetetlen élmény, egyfajta időutazást jelenít meg a dalokban. Ez egyike azon pillanatoknak a sok közül, ahol a Pink Floyd méltó utódjának – hagyatéka továbbvivőjének tartom Wilsonékat.

Chris Maitland egy rendkívül alázatos dobos, aki a technikát csak módjával, finoman csempészi be a dalokba, ami feltétlenül szükséges egy ennyire lefinomult és elvont zenénél. Nyilván a legtöbb zenésznél ott van egy kényszer (kinél egészséges, kinél kóros szinten), hogy megmutassa, mit tud. A This Is No Rehearsalban leütött dinamikus játék remek megvillantása a tudásának, és irányomban is nagyon betaláló. Zeneelméletben minimálisan jártas hallgató tudja, hogy a dinamika nem azt jelenti, hogy hű, de hangos. Pont azt, hogy váltakozó hangerővel vannak az ütések. Colin Edwinnel ketten egy rém hatékony generátort adnak a banda alá. A Stranger by the Minute című dalban a háttérvokált is ő szolgáltatja, sőt, koncerten is többször lóg be a mikrofon a dobszettje mögé. Említett szerzeményt egyébként simán végigvezeti kettőnéggyel, mindenféle flikk-flakk nélkül. Az alábbi video az Even Less koncertverziója, ahol már Gavin Harrison bassza szét a dalt – bocsánat, erre nem tudok jobb kifejezést. Harrisoné minden tiszteletem, nyálcsöppentős élményekhez képes juttatni az embert a tudásával és az ötleteivel, de szerintem a Porcupine Tree-t ő tönkreveri.

Sokszor megfogadom, hogy nem bontok le egy lemezt részekre, ezt most is igyekszem tartani, pár dolgot viszont muszáj kiemeljek. A Don’t Hate Me a Stupid Dream legimpozánsabb tétele, eleve a nyolc és fél perces dalhossz feltűnő, akik ilyen típusú zenére vágynak, és türelmetlenek, azok általában rámennek a leghosszabb dalra kezdésként. Barbieri mesteri szintetizátorkezelése az egekbe srófolja a hangulatot, majd a második refrén után jön a megőrülés. Edwin megtekeri a basszust, de mindezt ízlésesen, a hangszer alaptulajdonságait kihasználva, miszerint a mackó egy ritmushangszer. Mindezek tetejére Theo Travis fuvola és szaxofonjátéka hallatszik, ami megint csak pink floydos kicsit. Mi a pszichedelikus zene? A Baby Dream In Celophane maga. Minden részletében az. A szintetizátorok prüntyögése, a visszhangok, a sokszólamos vokál. Zseniális darab.

A lemez költségvetése jóval nagyobb volt, mint az előzőé. Szupergruppokéhoz képest a 15000 font még mindig eltörpül, de ez már elég volt ahhoz, hogy a nagyzenekari részek ténylegesen nagyzenekarral legyenek felvéve. Ez volt az első alkalom, amikor a teljes anyagot egyben a stúdióban írták meg, nem korábban megírt ötletek lettek kidolgozva.

A Porcupine Tree sosem kapta meg azt az elismertséget, amit érdemelt, természetesen nem a szakma részéről. Nem arra gondolok, hogy ne hajolnának meg előttük a kritikusok, hanem arra, hogy ennek a zenekarnak sokkal népszerűbbnek kellene lennie. Nekem az In Absentia volt az első találkozás, de ez is azon együttesek egyike lett, akiknél a korábbi anyagaik meghallgatása alapján váltak abszolút kedvencemmé a még talpon lévő (illetve sajnos már nem) pszichedelikus zenekarok közül. Az In Absentia volt az a lemez, ahol egy kicsit erélyesebb lett a gitár hangzása, ott lépett be a metaldobolást művelő jazzdobos Gavin Harrison, de még némi önfékkel. Aztán jött a Fear Of A Blank Planet, ami bár hatalmas zene, odáig vagyok érte, mégsem hat rám úgy, mint a Lightbulb Sunig bezárólag az összes többi. Furcsa dolog a Porcupine Tree-re azt mondani, hogy metal, a Fear Of A Blank Planettől mégis affelé tendáltak. Zárszóként, és arra rámutatva, hogy Steve Wilson és a zenekar tagjai mindig is zsenik voltak, nem csak felnőttek annak lenni, belinkelném ide a Radioactive Toy 1994-es koncertvideoját. A dal az első lemezről való:

Nemrég jött ki a Fattyú legújabb EP-je, a Homo Novus. Ennek kapcsán faggattam Avius-t, a projekt agyát. Szóba került Fenriz, a trve-ság, folklór és a vallás egyaránt, meg sok mindem más is. A kicsit csapongó, de annál tartalmasabb beszélgetést lentebb olvashatjátok.

Na, akkor csináljunk úgy, mintha ez egy komoly interjú lenne. Szóval szia, köszi, hogy elfogadtad a felkérést. Kezdjük az elején! Ki is vagy te és mit csinálsz?

Helló és köszöntök minden olvasót! Én köszönöm a lehetőséget az interjúra! A Fattyú (one-person black metal projekt) alapítója, Avius vagyok. Legalábbis ezen a néven „alkotom” 2017 tele óta, amióta létrehoztam a black metal alapokon nyugvó projektemet. Az pedig, hogy valójában ki van ezen név mögött, szerintem a zene maga jobban leírja, mint ahogy én azt össze tudnám neked foglalni.Ezért úgy gondolom, hogy a kilétem nem is annyira érdekes.

Emlékszel, hogy mikor és hol találkoztál először zenével és hogy abból, hogy jutottál oda, hogy 2017-ben megszületett a Fattyú?

Erre könnyű lesz választ adni! Tesómék és köztem elég nagy a korkülönbség (16 év) aztán amik mentek a ’90-es években azokat hallgatták… Metallica, Nirvana, Red Hot Chili Pappers, Guns N’ Roses, szóval igazából ezeken nevelkedtem. Aztán később megismerkedtem a black metallal, nyilván a mainstream bandákkal kezdtem (Cradle Of Filth, Dimmu Borgir), közben kalapácsként sujtott le rám a Misfits és a horror punk… szépen lassan mind a két bugyorban egyre mélyebbre ástam magam. Gimiskén hozzácsapódtam egy kisebb társasághoz, akik horror punk zenét toltak főleg a Wednesday 13 munkássága mentén, akkor kezdtem el zenélgetni. Több mellék projekt, illetve kisebb-nagyobb kihagyás után kitaláltam, hogy csinálni kellene egy black metal vonalon mozgó bandát, ez volt a Fattyú elődje, ott összeraktunk 2 demót, de aztán nem folytattuk a közös munkát. Végül 2017 telén elhatároztam, hogy nekivágok egyedül a saját ízlésem szerintem és körülbelül 1 év alkotói tevékenység után megszületett a Fattyú első lemeze, a Hagyaték.

És ha már itt tartunk, honnan jött a Fattyú név? Mert amúgy zseniális, kevés jobbat tudok elképzelni, egy black metal zenekarnak, főleg, hogy én is napi szinten szitkozódok is így munkában.

Igazán hízelgő, köszönöm! A névválasztás mindig egy nagyon hosszú és bonyolult folyamatot jelent egy zenekar életében, hogy kinek mi tetszik vagy mi nem. Azt gondoltam mivel egyedül vagyok, így nálam ez könnyen lefog zajlani… hát tévedtem. Végig jártam a kötelezőket, angol, német, latin név sőt a biztonság kedvéért még a mordori fekete nyelven is nézelődtem, de nem vezetett különösebb eredményre. Aztán végül elhatároztam magamban, hogy mivel magyarul írom a szövegeket és maguk a szövegeknek a témái is erősen kapcsolódnak a magyarsághoz, így magyar nevet kell választanom. Aztán valahogy 2018 őszén, valami teljesen véletlen folytán szembejött velem a „Fattyú” szó, utána jártam a jelentéseinek (mellékesen növő (levél, hajtás), ami nem a szokott helyén, a magasban nőtt, hanem a tő közelében; fölös, szabálytalan) és úgy határoztam, hogy ez eléggé lefedi azt, amit akarok. Aztán körülbelül másfél éve Párommal beszélgettünk a zenekarral kapcsolatban és Ő mondta, hogy tök jól választottam nevet, mert hogy én is az vagyok. Ekkor tudatosult bennem az, hogy házasságon kívül született gyermek vagyok, így valóban kiválóan választottam zenekar nevet. Tisztában voltam a szó ezen jelentésével is, de valahogy valamiért az én agyamig ez nem jutott el.

Én is az vagyok egyébként, de ettől függetlenül is tök jó szitokszó. Ezekben a pogány dolgokban és a magyarságban találtad meg az utadat. Ez honnan jött, adott volt a black metal miatt vagy érdekelt a téma?

Nyilván! Kiváló szitokszó, D&D-zés közben szoktuk használni „Te kutya fattyja” formában! Hosszú út vezetett oda, hogy a Kárpát-medencei folklórt választottam. Nyilván játszhattam volna „klasszikus” black metalt is és lehetett volna minden második szavam az, hogy SÁTÁN, vagy játszhattam volna viking black-et, mert valami érdekes okból adódóan divatos manapság a pogány black-et a viking mitológiával azonosítani, de ezeket nem tudtam volna eléggé magamévá tenni. Ez olyan, mintha dél-afrikai létemre ír-kocsma rockot akarnék játszani, hol ott nem mondhatom a magaménak mert nem éltem abban a közegben. És mivel, ezek a témák egyébként is érdekeltek és izgalmasnak találtam, így ez lett. Szeretek olvasni a különböző népek mitológiájáról és folklórjáról, illetve, hogy ezek miben gyökereznek. Kicsit több és részletesebb gyűjtőmunkát von magával, de közben megismerkedem a Kárpát-medencei folklórral, ami pedig igen izgalmas és változatos.

Na igen, ezért tartom én gáznak a Kylfingar zenekart, az ír, kelta kocsma punk az szerintem egy kicsit másabb tészta. Ott van egy olyan életérzés, ami "nemzetközi". Szóval nincsenek ilyen vallásellenes indíttatásaid, mármint a zenével kapcsolatban?

Minden vallást elutasítok, ami erőszakosan akarja ráerőltetni magát egy másikra. Ezen okból adódóan van némi ellenszenvem bizonyos hitek iránt, de ezt próbálom a Fattyú-tól távoltartani. Próbálom inkább a fő ihletésemet a folklórból, a természeti erőkből, a mitológiai lényekből meríteni, mintsem a vallásellenességből. Nyilván időnként a történelem folyamán is egymásnak feszültek a felek (lásd: Gellért-hegy története), így időnként ez a kettősség bennem is fellelhető és kár is lenne ezt tagadnom. Végül Quorthon szavaival zárnám ezt a részt: „…A sötét és gonosz témák választása nem egy állásfoglalás volt, nem egy hivatalos nézőpont, vagy egy személyes ideológia kifejeződése. Nem is a gonosz vagy a sátánizmus mellé állás….”

Akkor Quorthon gondolom adott mint inspiráció. Zeneileg kik hatottak még rád, vagy mik? Szóba hoztad például a D&D-t is, engem például a szerepjátékok ránottak bele a black metalba, kerestem azt a hangulatot ami abban van. Ez a hobbi hat a zenéidre vagy a szövegeidre?

A black metal színtérről, akik nagy hatással voltak, vannak rám a természetesen a Bathory, mellete a Satyricon, Summoning, Burzum. Tudom manapság nem előnyös leírni, hogy az ember szereti a Burzumot, de örülnék, ha belátnák az emberek, hogy a zenei öröksége tagadhatatlan és attól, hogy valaki szereti a zenéjét, még az ideológiájával nem feltétlen ért egyet. A fantasy és a horror mindig is a kedvenc műfajaim közzé tartoztak, így valahogy elkerülhetetlenné volt, hogy előbb-utóbb elnyel a M.Á.G.U.S., a D&D és a hasonló asztali szerepjátékok izgalmas világa. A szövegeimre ez a hobbim nagy hatással van, ugyanis a folklórt sűrűn keverem dark fantasy elemekkel. Zeneileg is fellelhetőek a hatások, hiszen rendszeresen használok ambient, illetve dungeon synth elemeket a Fattyúban.

Varg boszokányüldözése az egy vicc, mondom ezt úgy, hogy ha választani kéne baloldalinak vallanám magam. Csak ami most megy, ez a pc cenzúra közel sem az. Érdekes módon Dagon-ra nem szállt rá a Facebook, akire elméletileg, rá lett bizonyítva a pedofília. Ezt csak azért hozom fel, mert tök érdekes, hogy meg van már hasonulva önmagával a black metal, mert már nem csak NS meg nemzeti érzelmű zenekarok találhatóak meg, hanem antifa, anarchista és más erősen balos ideológiák is. Szerinted melyik a hitelesebb, vagy lényegtelen a politika? Vagy van helye egyáltalán politikának a black metalban?

Ez egy nagyon nehéz kérdés és nem létezik rá jó válasz. Zenekara válogatja, hogy melyik mennyire folyik bele a politikai ideológiákba, az pedig egy teljesen másik kérdés, hogy időnként reflektál-e a körülötte zajló eseményekre. Ezt a rajongók és a média részéről is sokan, sokfélekép értelmezik. Vannak, akik úgy, döntenek, hogy ők nem támogatnak jobbos, vagy balos zenekart különböző ideológiai okokból, mások ebben nem a politikát, hanem egyszerűen a művészetet látják. A szövegim miatt mind a két oldal követői betaláltak, de különösebben nem zavar, inkább örülök, mert legalább kiváltottam belőlük valami reakciót. Egyébként úgy gondolom, hogy kevés ennyire szélsőséges színtér maradt, mint a black, de talán ez a legradikálisabb mind közül, így ha pont ebben a közegben nem lehetnek jelen a különböző ideológiák akkor semelyik másikban sincs semmi keresni valója.

Mi a véleményed a trveságról? Amit mar néha ideológiai szinten követnek emberek,ebben a stílusban. Neked is vannak vagány, pozolos promo képeid. Szerinted most 2021-ben van még létjogosultsága ennek a láncalsógatyában, kardlóbálós dolognak?

Én a TRVE-ságról úgy vélekedek, hogy aki állandóan bizonygatja, hogy mennyire trve, illetve azt, hogy mi nem, na az pont nem TRVE! Azt mindig a hallgatóság dönti el, hogy kit fogadnak be és emelnek a trve-ság piedesztáljára, illetve megvannak azok a médiumok is, akik ebben segítenek és most nem a mainstream sajtóra gondolok. Erre a legjobb példa szerintem Fenriz, tolja, amit akar, szarik mindenbe és mindenkire ott volt a kezdetekkor és közben a sörhasával és a macskáival fotózkodik mialatt arról beszél, hogy a kedvence a német elektro és a redneck zene. Közben pedig egyszer nem mondja, hogy Ő a helyi Jani, mert ezt a címet a viselkedésével és az egész egyéniségével kiérdemelte. A kérdésed második feléről pedig az a véleményem, hogy ha valaki így hiteles, akkor igen. Megtudom érteni azokat a zenekarokat is, akik rosszul vannak a kötelező szegecselt bőrszerkós, corpsepaintes, karddal hadonászós imázstól, mert valljuk be őszintén sokszor áthajlik a dolog kellemetlen és gagyi majmolásba, ami pedig senkinek nem tesz jót. Ugyan akkor egy Mardukot, vagy Dark Funeral-t elképzelni ezek nélkül a szerkók nélkül pont ugyan olyan röhejes, mert Ők pedig így hitelesek. Annak idején a Satyricon, Emperor és Dark Throne is így nyomultak, mert így éreztek hitelesnek azt, amit csináltak / csinálnak, de ők változtattak ezen és senki sem tagadja tőlük a „trve-ságot” Nálam ezek a pozolós promo képek, inkább csak kötelező jelleggel elkészült aktualitást bemutató fotók. Egyébként sem kifejezetten szeretek fotózkodni, de egy csomó webzine, vagy online újság csak akkor hajlandó veled szóba állni, ha küldesz képet a „zenekarról”, így valamilyen szinten belekényszerítettek ebbe a fajta pozőrködésbe és így lett maszkom festés helyett.

Téged igazából a jó példának szántalak. Fenriz jó érv, bár én nem vagyok híve az ő vaskalapos, csak a régi jó és minden szar amit 95 után adtak ki dolognak.

Én sem vagyok híve ezen elgondolásainak, csak őt hoztam fel egy jó példának.

Mi a véleményed a hazai színtérről? Miben jó, miben rossz? Kikre kell oda figyelni?

A hazai színtérnek, amennyire én ebbe belelátok ugyan az a problémája, mint a külföldinek és ugyan azok az erősségei is. Rengeteg zenekar és one-person projekt alkot az undergroundban és mind nagyon kevés teret kap, illetve sokszor inkább az egyént részesítik előnyben. Ha egy-két, vagy akár több banda összefogna sokkal jobban jelen tudnának lenni a színtéren, illetve az sem lenne, baj, ha nem a mainstream heavy metal jelentené az alfát és az omegát a magyar rock zenei sajtóban. A másik probléma, amiről már korábban is szó esett a trve-ság… kialakult egy rettentő furcsa elitizmus a műfajban, ami körbe lengi ezt az egészet, mint sírokat a temetői köd. Rengeteg zenekarnak még mindig a black metalos klisék jelentik a műfaj fogalmát és ebből igazából trend lett. A black metal zsigerből elutasította a trendeket és ez az ars poeticája is, hogy szembe megy ezzel a fajta komfortizmussal. Egy mondatba összefoglalva: a black metál a saját maga által létrehozott klisék miatt vált trendivé, azzá, amivel szemben önmagát megfogalmazta. Lehet úgy jó zenét írni, hogy meghallgatsz másokat és a számodra tetsző dolgokat átemeled magadhoz, de végsősoron a black metal pont azért különleges, mert az alkotó a lelke egy intim kivonatát tárja a hallgatóság elé. Nekem, akik a haza színtérről nagy kedvenceim például a Távol, épp az interjú készítése közben hallgatom az új hangzót. A Mádra, őket annyira rommá hallgattuk Párommal, hogy letiltott a bandcamp és kénytelen voltam rendelni tőlük CD-t. Akik még előszoktak fordulnak a lejátszási listámban, ők a Hajnalpír, Vénem, Gyötrelem, illetve mostanában az Avaron új lemeze szól még sokat.

Igen ez az összetartás a hardcore színtéren valahogy jobban meg van nálunk. Ott volt például a Kripta, meg remélhetőleg majd lesz is. A kisebb, nagyobb közösségi szervezésű fesztiválok is. Bár én ide sorolnám a közös munkádat a Rémmel is. Hogy ismerkedtek meg Mr N-el és ebből, hogy jött az, hogy kidobjátok azt a két EP-t CD-n?

N-nel hasonlóan vélekedünk a színtért érintő dolgokban, talán ezért is tudunk, együtt működni. Mikor megjelent „Az Alföld sötét szíve” lemez, akkor kezdtünk el beszélgetni. A zenéről, egymás munkásságáról, bandákról és ezekhez hasonló létezést meghatározó dolgokról. Aztán felmerült a lemez kiadás kérdése. Kinek, hogy vannak ismeretségei, illetve mind ketten nemtetszésünket fejeztük ki azzal kapcsolatban, hogy mennyire kevés lehetősége van a hozzánk hasonló zenekaroknak. Végül ez a beszélgetés odáig fajult, úgy döntöttünk, hogy saját kézbe vesszük az irányítást és együttesen próbálunk meg boldogulni egy közös kiadó égisze alatt, így született meg a Noctis Sonos Records. Aztán N bedobta ötletnek, hogy adjunk ki egy split lemezt, a történet hátralévő része, pedig ismert. Jelenleg még rendelkezünk néhány Pogány tél kiadvánnyal, illetve más kiadó által megjelentetett CD-vel, de az ezekből befolyó összegnek már meg is találtuk a helyét. Terveink közt szerepel, hogy a nemrég megjelent RÉM – Berek lemezt, fizikai formátumban is megjelentetjük. Ha minden rendben történik ezentúl is, akkor valamikor május környékén fogunk jelentkezni ezzel a kiadvánnyal.

 Ezzel a következő kérdésemet is megválaszoltad és a sejtésem is beigazolódott a kaidóval kapcsolatban. Térjünk át az új anyagra! Privátban beszéltük, hogy sok post-punk-ot tolsz mostanában, ami észre is vehető a Homo Novus-on. Ennek hatására lett ilyen ez a három dal, vagy eleve azért hallgattál ilyeneket mert valami mást szerettél volna mind eddig?

 Részben a véletlen műve volt. A Homo Novus szövegei nem a szokásos „Fattyús” témák köré épülnek, ahogy írtad is, kissé urbanizálódott. Ezért szerettem volna zeneileg is valami mást összerakni. Ekkor már tudtam, hogy az „extra hangszereket” a ’80-as, ’90-es évek elektronikája fogják meghatározni. Az írás aktív időszakában, illetve a mixing/mastering folyamat közben nem szeretek black metalt hallgatni, vagy legalábbis kerülöm. Olyankor mindig jön valami X+1. ötlet, ami elvisz egy új és másik irányba, ami egy ideig remek megoldásokat képes eredményezni, de engem sokszor már inkább összezavar. Ezért ezekben az időszakokban szoktam tobzódni többek között a post-punk műfajban. Jelen esetben, pedig ez most bemászott a tudatalattimba és ez érződhet a dalokon. Egyébként, ha nem kérdezel rá, nekem nem tűnt volna fel.

Akkor, nem kötöd le magad egy stílusban? Nem kell meglepődnünk, ha ezután is lesznek olyan Fattyú kiadványok, amik szorosan nem kapcsolódnak az előzőekhez?

Amikor már éppen elbízná magát az ember, hogy na én már mindent láttam akkor jön ez. A bandcamp feldobta, én meg bekajáltam. Borító alapján azt hittem valami tömlöc black metal, lett is volna hozzá kedvem, a kicsit gagyi fekete-fehér kép egyből berántott. Azt hitted mi?! Dungeon synth/post punk! Jól látod, leírom még egyszer dungeon synth/post punk, ez a Poison Ruin. Nagyobbat üt akkor, mikor már elbíztad magam, hogy te vagy a király és mindent vágsz, de ilyenkor jön egy olyan fúzió ami épeszű embernek biztos nem jutna eszébe. A hab a tortán pedig nemcsak az, hogy működik, de jó is.

A dolog mögött Mac Kennedy áll, aki több bandában is jelen van a philadelphia-i punk színtéren. Elméletileg lesz live felállás is, de magát a zenét teljesen egyedül csinálja. A cél egyszerű volt, egy sok helyről táplálkozó alapjában véve punk zene megalkotása, medieval black metal külsővel, nyomasztó szomorkás hangulattal és egy enyhe rockos, metalos ízzel. Mindezt a középkori black metal dolgot úgy újra értelmezve, hogy semmi köze ne legyen azokhoz a radikális szélsőséges nézetekhez, amiket általában ezek a zenekarok vallanak. Magyarul maradt a sötét, old school fantasy hangulat, amit a borító tökéletesen át is ad, nyakon öntve a tömlöcök és dohos, orkok járta erdők mélyéről lágyan harsogó dungeon synth témákkal, a szexista, rasszista és egyéb bullshit-ek nélkül.

A hangzás lágy és tökéletesen idézi a 80-as évek, sarokba elvonulós bánat koszorús hangulatát. Érdekesen van felvezetve, ahogy a finom gitár dallamok, mindenféle, ép ésszel felfoghatatlan kozmikus horrorokat énekelnek meg. Ami papíron nem kéne, hogy működjön, hiszen a kozmikus horror az ambientben vagy funeral doomban működik a legjobban, itt még sem lóg ki keselyüstök lába. Hanem inkább tökéletesen vezet végig egy hullámzó, zeneileg jól eső, de hangulatilag ultra nyomasztó képeken, ami ad egy érdekes kontrasztot az egészhez. Ezt a tömlöcös átvezetők csak tovább színesítik, adva hozzá rengeteg diverzitást és dinamikát. Mellé pedig ott vannak az enyhén hard rockos beütések, amitől full laza lesz. Ez a cucc egyébként a tavalyi és a frissebb EP fizikai kiadása, ezúton is küszi az Urge Records-nak, mert így egyben sokkal jobban beadja. Molyrágta, poshadás szagú lánccsörgető medieval post punk, ahol a kozmikus nyomasztás adja a boogiet, a bőrszerkós goblinok pedig lazán cigizgetnek, a kártya asztalnál ülve.

Még egy split, ahol a dinamika szokásosnál is jobban kifog csúcsosodni. Mindkét zenekar boston-i és két tagú,  továbbá mindkettő atom súlyos, csak a saját módján. A Greylock mamutsonkát fog veled zabáltatni, de úgy és annyit, hogy az életedért könyörögsz vagy éppen nyögsz a súlya alatt. A Bedtimemagic ugyanezt az érzetet adja, csak éppen noise rock-os, hardcore-ba oltott mentális cunamival.

A Greylock bekezd, olyan nevek mint a Primitive Man, a Body Void vagy a Chaind to The Bottom of The Ocean egyből beugranak. A kompromisszum mentes, modern sludge ami ennek a rothadó és bűzölgő társadalom mentális dagonyázásából ered. New Orleans már messze van, a southern gothic már kanyarban sincs, itt a mocsár már nem az aligátorok lakta iszapos szarság, amiből Swamp Thing is kiemelkedett annak idején. A mocsár már inkább egy szimbólikus dolog. A modern társadalom elméjében pöffeszkedő iszamos lé, amin ha egyre többet gondolkodsz annál jobban elnyel. Menekvés nincs, megoldás se nagyon, csak a felismerés és a kétségbe esés. A lassú döngő ütések, amit egy felakasztott sertés hulla módjára tűrsz. Trükk az kevés van, viszont az betalál. A tempó váltások adják az ívet, a lassan fokozódó pánik érzete amik egy-két gyors témában csúcsosodnak ki. Jó érzést itt ne várj, csak azt, hogy puszta kézzel verik szét a fejed.

A Bedtimemagic-ről már volt itt szó, tavaly írtam, hogy 19-ben elég fasza debüttel álltak elő. Továbbra is azt a receptet viszik tovább. A kedvenc felállásommal, magyarul dob/basszussal csapatják a noise rockos, néha picit matekos és disszonáns hardcore-t. Vehemens, érzelmekkel dúsított csapkodás. Ami sokszor megy át merengős kiállásokba. Érzésre azt hozza mint  a Greylock. Ezért is érdekes ez a lemez, hiszen a két oldal merőben más stílusban és tempóban mutatja be ugyan azt. A világtól és társadalomtól való elidegenedést, a pánikot amit ennek a felismerése okoz. A tehetetlenséget és frusztrációt, jó ezek közül egyik sem újdonság, ettől függetlenül a két zenekar kontrasztja, na meg a jól össze pakolt dalok, mégis érdekessé teszik. A mamut és a narkós gepárd küzelme ez, ami inkább egy vállt vállnak vetet harc azért,  hogy lehúzzanak magukkal téged is a mélybe.

Boldog kapitalista virág vásárlós, szexben reménykedő, bonbon zabálós, otthon egyedül bőgős ünnepet mindenkinek! Nem is lehet ezt jobban megünnepelni, mint egy kecskebaszó, vér okádó black metal EP-vel.Ezt valószínűleg Avius is így gondoltam, ezért a mai napra időzítette legújabb motyójának megjelenését. Nem titkoltan kedvelem a Fattyú dolgait, az egyértelmű hibái ellenére is és látok benne annyi potenciált, hogy mindig kíváncsian várom az új anyagait. A Homo Novus alapján pedig kezd beigazolódni a jóslatom arra, hogy lesz itt mire rácsodálkozni.

Ami egyértelműen elvitathatatlan Avius-tól, hogy nagyon szorgos. Tavaly jött ki az Alföld szíve, meg egy split a Rém-mel, mondjuk az egy korábbi anyag fizikai megjelenése volt, de akkor is. Ez a három új dal pedig most egy teljesen más irányba indult el, hátra hagytuk az Alföld-et, a pogány motívumokat és egyenesen a modern város felé vettük az irányt. Magyarul a Fattyú "urbanizálódott" picit, így a fattyúskodás már a modern társadalom problémáinak dagonyázásában és a 80-as évek sötét hangulatvilágában folytatódik. Ami akkor is egyértelmű lesz mindenkinek, ha nem olvassa mellé a promo szöveget. A legnagyobb fejlődést én most a dalszerzésben fedeztem fel, vannak olyan részletek és megoldások amik tényleg meglepőek, a váltások pedig kellő dinamikát adnak az egésznek. Gondolok itt a Savanyú középtempós indítására, ami majd egy szövegelős kiállásra vált át, hogy a végén egy virgázós aprtítással végződjön. Ezek nen olyan dolgok amiket eddig nem hallottunk, mégis kellő igényeséggel össze vannak rakva. Az Ölj meg elején a köpést szét adom, hoz bele egy kis prosztóságot, amit azonnal felhígít ez a kísérteties billentyű téma. A vokál ezen a dalon nagyon változatos, a rekedtes kántáláson, a sátánvarjú károgáson és a károgás és éneklés érdekes keveréke is megtalálható. Szerencsére a Kopponyányi Monyókos ének kicsit a háttérbe szorult, mert annak ellenére, hogy nekem tetszik sokszor olyan humor faktort adott a zenéhez, ami rontotta az összképet. Így a dalszerzés mellet, az énekes dolgok is jobbak és változatosabbak lettek. Ének fronton egyébként Stefán Müller a Humugor-ból és Mr. N a Rém-ből is a tiszteletét teszi. A Subs-ban ezen dolgok is jól kivehetőek, a lágy billentyű dallamok és a nyers gitárok adnak egy fajta kontrasztott az egészhez.

Ami továbbra is az achilles sarka a Fattyú-nak az a hangzás. Amiben van egy kis javulás, de még mindig nem az igazi. Nem jó, de nem is tragikus. Esetleg egy hozzáértőbb segítségét kérve lehetne nagyobb mértékben javítani a dolgon. Nekem hiányzik egy fajta mocsok és mosdatlanság az egész Fattyú hangzásából, amit viszont a neve alapján elvárnék. Most nem azért, hogy haza beszéljek, de Naga Értéktelen hangzása szinte tökéletes lenne ide és az is otthoni körülmények között készült. A szövegek is olyanok, hogy sokszor megmosolyogtam a sorokat, Avius párszor bele esett abba a tipikus hibába, mikor nagyon sötét és nagyon black metalos szöveget akar írni az ember, de inkább csak vicces lesz. Az énekben és a dalszerzésben viszont erős fejlődést érzek, meg azt a potenciált ami továbbra is a kifejlődésre vár, viszont ezzel a hozzáálással és alázattal amit Avius produkál, nagy esélyt látok arra, hogy lesz még ebből cserebogár.

Hazánkban a középszer rombol, így amin egy kicsit is el lehet vagy el kell gondolkodni, annak nincs sok esélye áttörni. Gyorsan élő - gyorsan égő, gyorsan fogyasztó - a nyugati modellt lekoppintani akaró társadalomban ez törvényszerűvé válik idővel. Nagyon remélem, hogy az ÉK nem az elkaszált produkciók közé fog tartozni, hiszen a zenei színvonal olyan náluk, amire nem tudok még példát mondani Magyarországon.

Történt három éve, hogy délutános műszakból értem haza Veszprémbe, ahol éppen az Utcazene Fesztivál zajlott. Feleségemmel a rendezvény helyszínén volt találka megbeszélve, ahol gyorsan bejelentettem neki, hogy fos fáradt vagyok, menjünk inkább haza. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy engedtem az unszolásának, és felmentünk a várba. A közgáz suli romjai közül érdekes hangok szivárogtak kifelé, és nem túlzok, ha azt mondom, életem legjobb koncertét láttam. Azóta én az ÉKet csak a magyar Porcupine Tree-ként szoktam emlegetni. A Kőbányai Zenei Stúdióban végzett Lee Olivér hangja, gitározása, kisugárzása teljesen Steve Wilsont idézi. De nem csak ő, hanem a banda többi tagja is az angol csapat stílusát hozza, kivéve a dobos Balási Ádám, akit én jobbnak tartok, mint Gavin Harrisont. Ezen szerintem a fél jazz szakma beröhögött most, de máris megindokolom, miért. Gavin Harrison képességeit kétségbe vonni ostobaság lenne, a technikai tudása a legnagyobbak közé emeli, a zenei alázata alapján viszont egy törpe. Ádám játéka kifinomult, a techikát sem mellőzi, de teljesen együtt lüktet a bandával, azt megalapozza, nem szétveri. Ez most nem egy kritika, így az elemzést nem is viszem tovább, inkább csak egy pöcköltetés, hogy terjedjen a művészete az éppen a harmadik lemezét rögzítő kvartettnek.

Pszichedelikus zenét nagyon sokan játszanak, illetve csak hiszik, hogy játszanak. Miután a "progresszív" szó kifulladt (egy idő után mindenki, aki feltűnősködni akart, felvette), a pszichedelikus szó lejáratása van porondon, de ne feledjük el, hogy nem egy árva delay pedál bevetése teszi a zenét pszichedelikussá. Annak ellenére, hogy a műfaj megalapozói (Cream, Pink Floyd, Uriah Heep) mind mainstream bandák voltak, mára a valódi psy vonulat kiszorult az undergroundba, talán az Oranssi Pazuzu az egyetlen ismert képviselő a színtéren. Meg a Porcupine Tree, de Wilsonék most nem aktívak.

Ahogy nézem, ez a videoklip az évek alatt szépen lassan kezdi azt a nézettséget közelíteni, amit megérdemel. Húsz és fél ezer megtekintéssel ez ma itthon jónak mondható. Összehasonlításként a Bulibárót huszonnyolcmillióan pörgették le. Ehhez sajnos egyel én is hozzájárultam, mikor betöltöttem, hogy a számadatot levegyem. Gyarapítsák Önök az ÉK megtekintését azzal, hogy megosztják a Mountains II klipjét!

Emlékszem Hayter kisasszony munkásságát, valamikor a Caligula kijövetele körül ismertem meg. Pedig már azelőtt is bőven nyomult a Full of Hell-el meg hasonló bandákkal akiket nyomon követek. Viszont amikor már a Recorder is ír egy noise lemezről, ott már az én érdeklődésemet is felkelti valami, hogy ebbe csak bele kéne hallgatni. Meg is tettem, szerelmes is lettem. Ennek eredménye egy azonnali rajongás és egy hosszabb írás lett a Forgács hasábjain.

Sokszor hallom mostanában, hogy a noise az csak dilettánsok vergődése, mindenféle érték és szép érzék nélküli zaj keltés. Simán megértem azt aki így gondolja, viszont itt van a tökéletes ellenpélda arra, hogy van itt a háttérben tudás rendesen. Kristin Hayter Chicago-ban járt művészetire, ahol mindenféle vizuális és előadó művészetet is tanult, emellet pedig klasszikus zongorát és éneklést is. Nem mellesleg pedig költő is, aki művészetét az anorexia témájára húzta fel, amiben ő maga is szenvedett. Jah és kántor is volt, a helyi templomban. Abuzív kapcsolatból, abuzív kapcsolatba ment, így személyesen is megjárta a poklok poklát, amit a zenéjében is erőszeretettel fejez ki. Ennyit a háttérről, így már valamennyire érthető az, hogy miről is szól ez az egész.

Ebből a klasszikus zenével és templomi hangulatvilággal társított zajongásból jött létre a Lingua Ignota, amibe persze beletette a vizuális és előadóművészeti dolgokat, amiket a tanulmányai során magára szedett. Ez minden csak nem dillettenizmus. Rá járt a rúd mostanában, valami állkapocs műtétre kellet neki pénz, így a koncertek kiesésével elég nagy bajban volt. Ennek apropóján a badncamp friday-ekre pakolgatott ki dolgokat, volt, hogy egy új dalt, de a Caligula teljes demo felvételeit is felpakolta. Az e havi egy négy számos kis szösszenet, még hozzá négy feldogozás. Engem egyébként nem érdekelnek a feldolgozások, szóval ha valaki eléri, hogy mégis ránézzek, az már nagy szó.

Van egy bevezető, egy Iron Lung dal, egy Hermann Hesse/ George F. Handel dal, és egy Bach feldolgozás. Szóval elég változatos a felhozatal a powerviolance-át, a klasszikus zenéig. A dalok olyan szinten vannak átdolgozva, hogy fel se lehet őket őket ismerni. Mindet annyira a saját képére formálta, hogy ha nem lenne melléjük írva én nem tudnám, hogy feldolgozások. A klasszikus zene és a zaj olyan szintű fúziója ez amire sok szavam nincs. Isteni áhitat keveredik, Kristin démonainak vészjosló üvöltésével és puha nőies kezét nyújtva ránt le minket a mélybe, személyes poklának legmélyebb bugyraiba, ahonnan nincs kiút, addig amíg végére nem ér az utolsó dal is.

Hét év telt az utolsó Téveszme anyag óta, így eléggé felrobbantak a dolgok, mikor szinte a semmiből megjelent ez a kis 20 perces cucc. Ami papíron EP, bár csak perccel rövidebb mint mondjuk az első nagylemez.  Itt vannak már egy ideje, 2004 óta ha jól emlékszem és közben eléggé kult státuszba léptek. Szóval valószínűleg az is hallotta a nevüket, aki nem hallgat ilyet, vagy azt se tudja mi az a hardcore, persze attól mág sokan élnek barlangban ma is.

Számomra mindig az volt az érdekes velük kapcsolatban, hogy annak ellenére, hogy egriek közel sem azt játszák amit az ember elvárna. Hiszen egy olyan városból, ahonnan Tango Underground-ok, Cannonball-ok vagy éppen Tisztán a Cél Felé-k kerültek ki, az ember nem egy melodic hardcore zenekart várna. Én legalábbis biztos nem. A borító az baromi jó lett, nem kicsit van old school heavy metal hangulata, a logoval együtt. Azt nem tudom, hogy ez dierkt poén vagy véletlen, de attól még jó pofa és igényes. A zenében pedig sok meglepetésre nem kell számítani, hiszen azt kapja mindenki amire számított. Fogós dalok, dallamok dallamok hátán, egy-egy virgát is elresztenek. Persze a lényeg ismét a szöveg, hiszen Viktor megint irodalmi igényességű szövegeket pakolt a zenére, amik simán megállnák a helyüket akár egy kortárs, underground vers felolvasó esten is. Az ügyesen váltogatott tiszta és extrém ének pedig leköveti azt a dinamikát, ami a zenében már alapból benne van.

A Csillagösvényedre az ami még is csak kiemelendő, már csak azért is mert ebben van a legfülbemászóbb sor, na meg a végén beköszönő doromb miatt is. Ami engem mindeképpen meglepett és valahogy adott az egésznek egy kis Vágtázó Halottkémekszerű lüktetést. Főleg a lezárás, az csillagos ötös. Jah, egyébként ez is egy olyan lemez amiről beszélni nem sokat tudok, viszont mindenképpen akartam, hogy legyen szó róla a Barlang-ban, mert szeretem, na meg mert jó is. Dallamos, energikus, kiváló szövegekkel, patent 20 perc. Badncampen nincs, youtube és spotify lesz most a nyerő.

Van olyan amikor nem kell más csak, hogy pofán basszon a hurikán. Olyankor a legjobb, ha d-ütemre jár a láb és lerázhatod magadról ezt a hétfői esős fásultságot. Nekem mondjuk még hátra van a mai meló, de mi lenne jobb felkészülés a gulági szopásra, mint a Torso legújabb kislemeze. Straight Edge is, d-beat is, viszont szigorúen 80-as évek és szigorúan geci mérges. A téma adott és aktuális, az előadás pedig hiteles. Voltak már, az Aurora-ban ha jól tudom, én sajnos lemaradtam. Nyers gitár, acsargó banshee. Sorba hozzák a cuccokat 2014 óta és baszki ez se rosszabb, mint a többi. Egy bekezdéses hardcore/d-ütem, mert csak ennyihez volt kedvem, viszont az egyik legjobb, jelenleg, a tengerentúlon.

Guillotine - a beavatkozás rövid és végleges. Ha ettől nem függsz rá a műfajra, semmitől... Kb. négy éve kezdtem ráfüggni a powerviolence-re, és tavaly már be is zárt az a kocsma Veszprémben, ahol betáplálkoztam ezekkel élőben is. Gabó, az égiek vigyázzanak rád most már, a Szigonnyal az Enyhe Fintor Klub hangulatát jelenítetted meg számomra még egyszer az életben! Szóval negyven pluszos fejjel lényegében ismét elkezdtem koncertekre járogatni, bár ehhez az is kellett, hogy nevezett műintézmény ne legyen a lakásunktól messzebb, mint fél kilométer.

Forgácsosoknak jelzem, ez nem az a kritika, amit a promóba kapott kaziért cserébe írok, az is elkészül, de attól függetlenül a Barlangon is kifejtem a véleményemet a párizsiak teljesítményéről. Szóval ha az a bizonyos hely nem zár be Veszprémben, ide a rozsdást, hogy ez a brigád előbb - utóbb fellépett volna náluk. Zeneileg és lendület tekintetében a mexikói Joliette-re hajaz, de még annál is durvább. 

Szerintem viszont túl sokat dumálok. Mikor a Barlangba vetődtem, elhatároztam, hogy jó ősember módjára addig vagyok csak hajlandó agyalni egy íráson, amig kedvem van, és szigorúan gonzo írásokat fogok elereszteni. Ha valami klasszikusról szónokolok - mint a múltkor a Machine Head lemezt illetően, ez a kőkeményen letrancsírozott alapszabály sérülhet. Amúgy meg: