Már két és fél éve, hogy az NGC Prod kiadóval megjelentettük a Shum - Jari Pitkanen kooprodukcióból megszülető noise ambient anyagot a Jeget. Azóta Gábor a legalattomosabb aknamunkát végezve hívta fel ismét magára a figyelmet. Mind a Shum, mind a Phobos projectje is olyan színvonalas termékkel állt elő tavaly, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, ezért a megjelenések utánra időzítve tervbe vettem vele egy beszélgetést. Tessenek nézni:

A Bandcamp oldalad szerint az elméd első zenei lenyomata 2015 végén jelent meg. Jól számolok, hogy akkor 18 éves voltál?

Még 17 voltam, amikor az első Shum albumot felvettem, nem értettem a producerkedéshez, szóval borzalmasan szólt, nem volt keverve, masterelve, clippelt, mint az állat. Gitározni akkor már tudtam, sőt, szerintem jobban is, mint most, de akkoriban nem az volt a Shum középpontjában.
Még 16 évesen (2015 tavaszán) volt egy zenekarunk Miskolcon pár baráttal Phobos néven, ami black metal akart lenni, de inkább pszichedelikus jamband lett, és nem is élt tovább 2 próbánál, viszont a nevet megmentettem mindenesetre.

Fiatal korod ellenére eléggé sokféle zenét hallgatsz és ismersz. Van egyáltalán olyan műfaj, amiből ne találnál kedvedre valót?

Talán a pirate metal :DDDD

Ezt meg tudom érteni. Zenei hatásaidra lennék kíváncsi. Ha slayeres thrash metalt játszanál, ez a kérdés hülyeség lenne, viszont ismerve a szerteágazó stílusokat, amikben mozogsz, szerintem ez helyén van most.

Amikor más zajemberekkel beszélek, vagy interjúkat hallgatok velem egykorúakkal, akkor többnyire azt mondják, hogy Merzbow volt nekik az áttörés, de sokáig tartott, mire megszerették. Én esetemben addigra már jócskán doom és drone metal zenéket hallgattam, és számomra a fő érték a zenében nem a struktúra, vagy a dallamok, hanem a tónus, a timbre, az összhangzat voltak. Amikor először találkoztam zajzenével, egyből kattant a lényeg. Olyan, mintha kivennéd a lényegtelen elemeket, és csak a puszta textúra marad. Mindezek mellett lényeges volt számomra a Thy Catafalque esztétikája a címek és szövegek alkotásakor, valahogy bejött ez a retrofuturista keverése a folklórnak és a természettudományoknak, szóval hasonló hangulatok elevednek meg énnálam is.
Végső megtérülésem a drone metal felé a 2016-os Sunn O))) koncert volt, ami azóta is a legjobb koncert, amin valaha voltam, pedig egy hónap különbségekkel láttam abban az évben a Black Sabbathot és a Swanst is.
Továbbá a Boris zenekar felfedezése, az ő széles zenei palettájuk játszott közre igazán.

A popzene és a hip-hop is szóbajött korábbi beszélgetéseink során. Nyilván ezek hatásként annyira nincsenek ott a zenéidben, viszont hallgatsz ilyeneket is.

Olyan zenéket is csinálok, de inkább közreműködő producerként. Szóló rapprodukciót nem lennék képes létrehozni az erősen limitált ének/rap és szövegírási képességeim miatt, egy áttörhetetlen falba ütközök mindig, amikor szöveges dalokat kell írnom. A legutóbbi Phobos album sem jutott volna sehova Lenszkij nélkül, mert még annak a rövid szösszenetnek is ő adta a szövegét, amit én énekeltem fel. Továbbá többet küszködök popzene írással és keveréssel/masztereléssel, mivel kevesebb gyakorlatom van ebben, mint a zajban. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy sokkal könnyebb érdekes ambient-, vagy zajzenét összeállítani és komponálni, pusztán ezutóbbiban több a gyakorlatom.
Az első dalaim is többnyire Tóth Norbi barátom régebbi verseinek megzenésítése, még akkorról, amikor mindketten gimibe jártunk.

Ha már Lenszkij. Róla mit kell tudnunk? Nem csak a Phobosban, hanem a Shumban is szerepelt legutóbb.

Ővele 2018-ban találkoztam, a zenéjével elsősorban, mivel már relatíve ismert figura volt a magyar underground trapzenei körökben (Lil Holt), viszont ő nem elsősorban rapper, hanem nagyon tehetséges művész, költő, zenész. Először rapprodukciót akartam, hogy csináljunk, de végül teljesen másféle zenei formációkban kollaboráltunk. Három Shum albumon közreműködik, ahol énekel és kavalozik, illetve van egy közösen alapított goth rock együttesünk Sóvárgás néven. A legutóbbi Phobos album volt az első viszont amit élőben közösen együtt vettünk fel, ő hozta fel a black metal zenekar ötletét, amíg itt volt Miskolcon, szóval újraélesztettük a Phobost és kb 2 délután alatt készült el az album nagyrésze.

Na ez az a dolog, ami talán a legkevésbé hallatszik, hiszen eléggé összeszedett az anyag. És legfőképpen szerteágazó a stílusokban. Ott van benne szinte minden, amivel eddig foglalkoztál. A hétköznapjaid mivel telnek? Tanulsz is, és dolgozol is jelenleg.

Annyi szerencsém van, hogy mind a tanulás, mind a munka jelenleg ugyanazon számítógép előtt történik, a járvány miatti korlátozásokat így tulajdonképp teljesen betartom, nem nagyon van szükségem szinte soha arra, hogy elhagyjam a házat, tehát zenére is több idő marad. Egyenlőre a zenélés inkább eszi a pénzt, minthogy hozná, de vállaltam ezt a hobbit és számolok a költségekkel. Nem is lenne, ami előre hajtana, ha ez nem lenne.

Hogy lehet ez? Itt mindenki sztár, és hatalmas gázsikat szakít, nem? Ja, nem... Hamár sztárság. Álmaid bandájában ki zenélne?

A barátaim :-) Tehát akikkel eddig is zenéltem, vagy közreműködtem. Viszont mindenképp szeretnék egy színpadiasabb, vagy legalábbis színpadra vihetőbb zenekart. Egyedül nem vagyok rá képes, maximum gitározni, vagy a zajongó kütyüimet kezelni a színpadon. Ehhez új tagokon kívül pénz is kell, és itt Miskolcon sajnos nem látok sok esélyt, hogy bármelyiket is megtalálom azokhoz a zenei ötletekhez, amit szeretnék. Illetve helyszínt se ismerek Miskolcon, ahol felléphetnék metalcore-nál extrémebb zenével.

Ez már országos szintű jelenség, nem csak felétek van így. Veszprémben is eltűntek az UG helyek, ahol heppeninget és performanszet lehet csapni. Viszont, ha jól veszem ki a szavaidból, eleve úgy komponálsz, hogy a dalok élőben is megeleveníthetők legyenek?

Sajnos pont nem, nagyon erősen produceri módon készülnek a zenék, az összes zenei "csalással", amit csak elképzelhetsz. :-) Számomra a zene nem sport, viszont pont emiatt teszi nagyon nehézzé a színpadiasítást anélkül, hogy ne úgy nézzen ki a koncertem, mint egy LAN party.

LAN PARTY! :-o Ez mekkora! De a Phobos lemez bizonyos részei már egész jól "játszhatók".

Az mondjuk igen, de ha teljesen élőben akarjuk, ahhoz is kelleni fog egy majdnem Slipknot-volumenű felállás. Én inkább a stúdiólemezektől független improvizációs előadásokra bukok, a Sunn O))) se nagyon szokott konkrét korábban már felvett dalokat előadni a színpadon, minden koncertjük egy egyedi előadás.

Nagyon fura irányt vett az extrém illetve elvont zenei színtér. Számomra az egyik legnagyobb meglepetés a black metal hollywoodi előretörése. Hogy látod a jövőt?

A black metal eredeti formájában már kiégett, és nagyon régóta nem számít rétegzenének. Egyszerűen létezik a többi műfaj közt, és van aki kedveli, van, aki nem, de ismerni ismeri mindenki. Még a harsh noise-ra is ezt mondanám, a kilencvenes évek óta már nem hökken meg senki ezeken. A black metal jövője (jelene) számomra azokban a zenészekben rejlik, akik a kliséket és státusz quokat képesek felrúgni, összemosni teljesen más zenei stílusokkal. Innovatív kedvenc zenekaraim közt szerepelt a Liturgy és a Deafheaven, akik még 7-8 éve mind kapták a sarat a színtértől, most pedig ők is elfogadott részei a közegnek. Kezdenek az emberek egyre jobban kiábrándulni a Burzum-kópiákból, és ez nem rossz dolog. Azt jelenti, hogy több ilyenre számíthatunk. Ebből a tekintetből a mi munkánk nem túlságosan úttörő, de így is meg akartam ragadni a lényegét annak a tömény, mindent beborító hangzásnak és végtelen pusztításnak, amit annyira szeretek némelyik black metalban. Az Izoláció c. záródal próbálta ezt a hangzást legjobban megragadni a rétegelt, többszólamú gitárokkal, kicsit líraibbra is akartam ezt.

Most éppen milyen zenén dolgozol?

Állandóan nekikezdek projekteknek, amiknek a felét  el kell engednem, többnyire azért, mert rájövök közben, hogy túl nagyot vállaltam. Nagyon nehéz egyedül zenélni, és ha zenélek is másokkal, egyeztetni ugyanúgy nehéz, mikor nem tudunk találkozni élőben. Nyilván amikor ilyen nehezen készül valami, azt jelenti, hogy sajnos koncertezésre se lesz sok esély a járvány után sem, de remélhetőleg változik a helyzet, amennyiben sikerül elköltöznöm vidékről. Néha azért engedek el projekteket, mert szétszórt vagyok, és  a kreatív roham csak 1-2 dal erejéig tartott, az az 1-2 dal pedig esztétikailag és minden szempontból nagyon elüt a diszkográfiám többi részétől, szóval azokat is inkább megtartom magamnak.

Még így is, hogy több projectet futtatsz?

Igen. 200 GB csak a projects mappa az FL Studioban.

Mennyire tartod fontosnak 2021-ban a fizikai hanghordozókat, illetve te gyűjtesz-e ilyesmit?

Ha objektíven nézzük, nincs rájuk szükség. A digitális vásárlásoknak kisebb az ökológiai lábnyoma, illetve olcsóbb is lett a streameléssel az embereknek zenéhez jutniuk. Viszont a másik szemlélet az, hogy a zene csak egy élmény. Fölösleges próbálni bebizonyítani az embereknek, hogy a vinyl igazából nem is szól jobban, mint a digitális, de ha ő ettől jobban élvezi a zenét, akkor fölösleges beleszólni, mert a zene arról szól, hogy élvezzük. Személy szerint az én lelkibékém is jobban megtaláltatik, ha kezemben szorongathatok valamit hallgatás közben, olvasgathatom a bookletet, bámulhatom a borítót, épp ezért is értékelem mindig, ha a zenész abba is energiát fektet. Saját zenémnek is nagyon örülök, ha készül hozzá merch, mert úgy érzem tudok olyankor én is adni valamit, nem csak támogatnak.

Ez eddig talán a legösszeszedettebb és legkorrektebb véleményalkotás a témáról, amikkel eddig találkoztam. Melyik a kedvenc fizikai hanghordozód?

A kazetta vagy a CD, nem tudok dönteni. A vinylt utálom, mert annyira kényelmetlen, drága és idegőrlő (mind a használat, mind a lemezjátszók karbantartása), hogy elrontja a varázst. Ezzel szemben a kazetta teljesen igénytelen. A CD is, de annak annyi hátránya, hogy érzékeny a mozgásra és a járművek rázkódásaira, szóval amíg el tudom képzelni, hogy az utcán Walkmanről hallgassak valamit, addig egy Discmant csak a polcon tudok elképzelni.

Volt Sony Discmanem, jól működött, a Walkmanem viszont nem annyira. De tény, hogy a kazettát dobálhatod is, utána ugyanúgy lejátszható. A CD viszont ha "nem olvassa be a lejátszó", akkor kuka. Szoktál viszont floppy-val is játszani 

Azt a Floppy Kick nevű magyar kiadó ihlette, egyik legmenőbb kezdeményezés itthon. Eszembe juttatta, hogy ez is egy nagyon esztétikus formátum, amin 1-2 perces "kislemeznyi" tartalmat kiadhatsz. Nagyon izgi volt a zenét úgy formázni, hogy az elférjen a 1.44 MB méretkorláton belül. Bár úgy érzem a kilencvenes évek technojához ez a formátum stilisztikailag közelebb áll, azért nem gátolt meg abban, hogy kiadjak több drone metal és noisecore kiadványt is floppyn, ezutóbbi pont a Floppy Kicknél jött ki.

Honnan lehet amúgy floppykat szerezni manapság? :-D

Általában a piacon, én esetemben találtam a padláson. Audio kazettákkal ellentétben floppykat már nem gyártanak legjobb tudomásom szerint.

Hogy érzed? Esetleg kimaradt valami? Nyugodtan kérdezz magadtól valamit!

Nagyon jók voltak a kérdések, köszönöm szépen az interjút!

Varsás Úr nem szarozik, csak úgy okádja magából a lemezeket. Tavaly 9(!) lemezt adott ki, különböző nevek alatt, különböző stílusokban. Most nem azzal foglalkozunk, hogy a Shum-ban milyen recsegősen imádni való gitár pornót tol vagy, hogy a Égfigyelő Darkjazz Orchestra-val kiadott doomjazz, milyen botrányosan hiánypótló itthon. Hanem azzal, hogy a Phobos-al kihozta az utóbbi évek, egyik legizgalmasabb és leghangulatosabb hazai black metal lemezét úgy, hogy igazából az alapokban és a receptben, nincs is annyira sok érdekesség.

Én személy szerint tavaly merültem el a "Varsás Univerzumban" igazán. A Gyáva-val közös split volt az első cucc, amit hallottam tőlük. Szóval még nem teljes a kép, így a Phobos korábbi anyagait se sikerült még úgy pótolnom, ahogy szerettem volna. Túl sok hallgatnivaló van na, idő meg kevés. A Phobos-ban az a szép, hogy szinte minden benne van ami Varsás többi munkájában is, csak szépen összepakolgatva, egymásba illesztve és ezzel a kotyvalékkal van nyakon öntve egy klasszikus black metal alap. A kaval-al való bekezdés, egy bátor és hangulatos ajtó berúgás, amihez hasonlót még bőven hallhatunk a lemezen. Ugyanis lesz még itt rhodes zongora, tremolós kínlódás meg a  ördögi, goblin horda legszebb és leghangosabb dalos pacsirtája, Holt Lenszkij személyében. Aki egyfajta Varg Vikernes és Chip King halva született szerelem gyerekének reankarnációja. Harmadik tagként pedig Sixfeet veri a fehér-feketét, akit meg csekkoljatok, ha igényes hip-hop-ra fenitek a fogatokat. Az alapok és a kiegészítések is adottak tehát, a doomjazz-es kiállások épp úgy részei a dolgoknak, mint a tömlöc zene vagy az ambient, amiből világi unalmas prüttyögéseket is lehet rittyenteni, viszont van itt dalírói készség is, ami magasan kiemeli a hasonló kvalitású zenekarok közül.

A kellemes fülbemászó dallamok. Ahogy egy kiváló riff kúszik át, egy enyhe darkjazz-es kiállásba, mint ahogy a Fátyol a levegő-ben is hallható, majd vissza a norvég erdők idézte csörömpölésbe. A háttérben Gábor dallamos, tiszta éneke, ami nekem eléggé meglepő volt, már csak egy olyan plusz, ami éteri magasságokba emeli a hangulatot. Teszi ezt úgy, hogy tisztában vagy vele, hogy egy dohos és halálszagú posvány erdőben menetelsz, egy kiszáradt csontvázakkal teli várbörtön titkos bejárata felé. Amit a Katakombák című dalban el is érünk. Aláhullunk a mélybe, ahol már nincs más csak a ropogás, meg a kísérteties gitár baszkodás. Ambient járja táncát a drone-al vagy valami ilyesmi, nem tudom, nem értek a Bécsi keringőhöz. Az biztos, hogy a szoba már eléggé kering velem, ma is harmadjára pörög le, nem kell fosni srácok, lassan egy kiflire valót össze hallgatok nektek Spotify-on. Hol az űrben lebegek, hol a tömlöc rácsait rázom és pánikolok a bezártságon, nem vagyok benne biztos, hogy minek kell lennie a hatásnak, de hat és a mélyemre ás, még ha nem is értem igazán, viszont mennyei manna lelkemnek ez a gitár maszturbálás.

A jól felépített dalok, az északi szélként sűvítő riffek, a penészes katakombák nyomasztó légköre. Az elvárt dolgok amik megtörténnek és a váratlan amik szintúgy. Goblin király és öblös lovag, a vége meg tiszta All the Waters of the Earth Turn to Blood, bár biztos csak az ének miatt. Nekem ősszel ez kimaradt, pedig tuti évvégi listás lett volna. Viszont most cserébe az NGC Prod-nál belehet húzni, egyedi fatokos kazin, a szokásos Naga minőségben.

Na ezt most jól benézte mindenki aki ide tévedt, mert a háromból kettő powerviolance. Nem véletlenül volt hardcore-szerűnek írva, de már mindegy, így jártál, pörgesd le mindet, akkor gyorsabban szabadulsz. Mert hosszú táncdal fesztiválra itt nem kell számítani.

Gulch/Sunami - Split (2021)

Tavaly jött ki a Gulch legutóbbi cucca, ami igencsak nagyott ment, nálam is és többnyire mindenkinél. Jól kevert breakdown-ok a hardcore-os vehemenciával és a death metalos döngölésekkel. Van még itt grindcore is, meg pv is néha. Szóval minden ami szemszájnak ingere. A kérdés már csak az, hogy hosszútávon is érdekes tud-e maradni ez a recept, vagy mennnek a süllyesztőbe, de ez már a jövő zenéje, eddig elég jó a húzása a dolgaiknak. A Sunami-t meg eddig nem vágtam, pont ezért is szeretem a spliteket, adogatják a szemelé a rohadt jó bandákat, amiket lehet a büdös életben se találnék meg magamtól. Náluk már a grafitis név és a borítók is előre vázolták, hogy nekem ez egy bejövős cucc lesz és nem is tévedtem. Ugyanúgy kettő dallal jönnek mint a tettestársaik és a stílus is hasonló. Csak ők sokkal jobban a beatdown-ban gyökereznek. Fejszaggató dob, a föld alá hangolt gitár és katonás menetelés. Lüktet az egész, ahogy a nagy könyvben meg van írva, viszont közben a dinamikára és a váltásokra se lehet panasz, mindenképpen csekkolni valóak az előző anyagaik is.

Noll IQ - Ricky Bruch (2021)

Egy kis hazai, valószínűleg nem kell bemutatni senkinek a Drinkin Beer in Bandanas Records munkásságát. Ha mégis, akkor se fogom, keres rá nyagon gyorsan és akkor rá jössz magadtól is, miért fontos annyira Béla munkája. Piszok gyors powerviolance svéd honból, ahol punk épp annyira része a dolgoknak mint a féktelen darálás. Erőszakos és piszok rövidek a dalok, na meg a lemez is. Simán vége mire kinyomod, a reggeli fekete kávé okozta barnamacit. A trükk többnyire a gitárban van, mint a Life Metal Kills belépő témája. Na meg a hanzásban, ami nem trükkös viszont zajos és mosdatlan. Bajom megint csak a szokásos, hogy vannak itt baszott jó témák de mire igazán jó lenne vége is, így itt maradtam megint álló fallosszal, mondjuk az se rossz érzés, ezért lement párszor.

Ghettö/PowerxChuck - Split (2021)

Megint split és megint csak az egyik bandát ismertem. A PowerxChuck rohadt jó, hozza a pv bandáktól elvárt gyors és arcszagató témákat, forr a véred és bizseregnek az ujjaid, mert érzed, hogy a főnököd nyakán lenne a helyük.Bennük én azt szeretem, hogy rohadt jó dallamokkal operálnak, levágják, hogy fél percet nem visz egy blast beat a hátán, többnyire. A Ghettö már kicsit zajosabb, a sebesség az Isten, Hermész egy lófasz ezekhez az olasz srácokhoz képest. Témák is vannak dögivel, de már azok is olyan erőszakkal átitatt dalamok, hogy ha lenne hely az ágy alatt tuti alábújnék. Az ének meg egy spártai csatakiáltás, a lelked mélyéről felszakadó, most legyen elég üvöltés. Sebesség, harag, blasbeat, ennél jobb szentháromság nem kell.

Ez is tavalyról maradt még, bőven év elejéről, de kurvára elfelejtkeztem róla, aztán most láttam meg megint a könyvjelzők között. Vannak azok a cuccok amikor már nehéz eldönteni, hogy hip-hop-e egyáltalán az amit hallunk, annyira tele van tolva mindennel. Itt is van minden, főleg noise meg industrial meg jó pár meglepetés is.

Két gyerek Richmond-ból, Young Kozy és Bileblaster, a zene meg írtó erőszakos és sötét. Szétkent effektek és zajok, néha lágyan megvezet, de ne dőljetek be. Egy sötét sikátorban logó, okkult, bőrkabátos láncpörgető banda képe sejlik fel a lelki szemeim előtt. Akik épp úgy szocializálodtak Wu-tang-en, mint Black Sabbath-on és ennek a két világnak hozták össze a szerelemgyerekét úgy, hogy közben alkottak egy teljesen másik világot. Itt most a hangulatról és a nyers megoldásokról beszélek. Zeneileg vannak támpontok bőven, Death Grips egyértelmű, vagy Blackie akit már a Barlang-ban is tárgyaltunk, meg valószínűleg fogunk is még. Dalek, Clipping szóval minden ami hip-hop, viszont zajos és kísérletező. Csak a BLACKHANDPATH sokkal direktebben ipari, de hiába noise és szét van effektezve az egész, valahogy mégis letisztult és egyértelmű minden. Ez az a fejlődés és változás, ami a harmadik lemezre sikerült elérniük. Akinek ez túl light-os, az próbálja be tőlük a Egregore-t.

Az vad,mély basszusok és a pergő cinnel, sikerül azt a vehemens és sötét hangzást elérni, amit most szinte minden trap előadó próbál csinálni, csak 95%-uknak nem sikerült. Durva az, hogy ez a déli, Three 6 Mafia hangzás milyen hatást fejtett ki 25 évvel később és teljesen leuralta a mainstreamet, miközben a többségük közelében sincs a Mystic Stylez ördögi hangulatvilágának és hangzásának. Ők viszont igen, mert nem csak lefénymásolták, hanem hozzátettek még rengeteg mindent, legyen az metal, punk vagy industrial. Ezek összeségéből lett valami, amire nem tudod rámondani teljesen, hogy ez vagy az, csak azt, hogy ezek együtt. Van rengeteg érdekesség, hangszerek amikről meg sem tudom mondani, hogy micsodák, fúvósok például. Meg persze a szénné hangolt gitár sem idegen tőlük az, hogy ezek élő dolgok vagy minták, azt nem tudom, bár lényegtelen is. A BeckyBeckyBecky-ben például a basszus veri a fejed, viszont a háttérben egy gyönyörű és lágy jazz fújás megy, am egyre jobban vadul meg, ahogy halad előre a dal. A Christ Smiting the Enemies-en meg egy durva zongora menetel, utána pedig kakafónikus kórus szerű dolgok kúsznak be, pár pilanat erejéig. Persze ez csak pár kiemelt pillanat, ilyenből van rengeteg ami csak felfedezésre vár. Nosza rajta!

A Melvins az egy megkerülhetetlen név a fémzenék és a zajos kísérletezős dolgok világában. A 90-es években olyan bandák ugrottak elő a kabátújjából, mint a Nirvana vagy akár az Alice in Chains. Nem is beszélve a hatásáról olyan stílusokra mint a stoner rock/metal a sludge vagy a noise rock, na meg persze a grunge, ha már emlegettem előbb azt a két zenekart. Viszont ezek ellenére is, mindig radar alatt maradtak, sosem lettek akkora sztárok mint egy Ozzy, vagy mondhatnám ide bármelyik klasszikus metal bandát is, pedig a hatásuk simán van akkora mint azoknak. Azon már meg se lepődök, hogy a hazai, zenei sajtóban, éppenhogy csak megemlítették, hogy új lemez lesz. Nem kaptak valóságshow-kat, nem lettek beiktatva lófasz csarnokokba, cserébe viszont alkotnak már lassan 40 éve, hiszen Buzz a zenekar motorja töretlenül halad előre. Mindig ki talál valamit, mindig van valami ötlete vagy kísérlete. Ő tipikusan az, az ember aki nem tud nyugton maradni, ő az állandó alkotó aki csak abban érzi jól magát, ha teremthet valamit. Persze, ennyi lemezzel vannak jobbak és vannak rosszabbak, de egy valami biztos, idős korukra sem lettek saját maguk paródiája, mint sokan. Most pedig itt van az új lemez, amit az eredeti, klasszikus felállásban dobtak össze, megint 8 év után. Aminek eredménye, hogy a hangzás is visszarepít valahova a 80-as és 90-es évekbe.

Mi sem bizonyíthatná jobban, hogy ennyi év után is a toppon vannak és ugyan úgy szarnak bele mindenbe és mutatnak fityiszt a retek világnak, minthogy bekezdenek egy Beach Boys feldolgozással, amit átkeresztelnek  I Fuck Around-ra. Persze ez annyira nem meglepő, hiszen a humor ésa  flegmaság valahogy mindig is része volt, a Melvins világának. Egyébként van még egy 1 Fuck You és egy Fuck You című szám, utóbbi egy 11 másodperces sikítás, mert miért ne. Ezek is feldolgozások. Általában nem lehet tudni mit kapunk egy Melvins lemeztől, hiszen nem csak hangzásokban, de még stílusokban is szoktak lavírozni, de most a felállás és az első dalok miatt azért lehetett sejteni előre mit fogunk hallani. Bár én a trollkdodáson sem lepődtem volna meg tőlük. A hangsúly a gitáron van mint általában, térdig érő mocskos riffek, a déli fertály felől, még akkor is ha Los Angeles-ben készült. A Negative No No-n ez tökéletesen meg is látszik, a laza cines kiállással együtt, ami azt a játékosságot prezentálja, ami mindig ott van a zenéjükben. A következő két dallal együtt ez egy igazi korai Melvins mesterhármas, amiben látszik a régi haverok laza és izzadságmentes örömzenélése. Viszont vannak lazább dalok is mint a Brian, The Horse-Faced Goon ami még egy intro dalt is kapott. Meg vannak itt a szokásos zajos noise effektezések, punkos kiállások szóval igazából minden ami a Melvins-t Melvins-é teszi. Ez egy vérbeli nosztalgia lemez, ami egyszerre a hibája is, meg az előnye is, mert igazából nincs most semmi igazi határbővítgetés, legalábbis az ő kis világuk szabályai szerint. Ennek ellenére biztos sokan vannak akik vágytak már egy ilyen játékos, vastag szemöldökű, paraszt rifekkel tele vert lemezre tőlük.

Na ha már tengap volt nőnap, akkor jöjjön egy csajos banda, ami egyébként csak a véletlen műve. Nashville-ből jön az áldás, méghozzá annyira, hogy mocsok erős debüt lett az eredmény, bár egy EP már volt pár éve. Egyébként ez a Yautja gitársosának másik bandája, ami nem oszt, nem szoroz sokat, viszont villoghatok milyen geci okos vagyok (nem). Zeneileg kicsit másabb mint a predatorok szülőbolygója, viszont nem kevésbé érdekes. Ez a Thirdface.

Hardcore, de a zajosabb, vehemensebb fajtából. Ahol az érzések nem döngölésekben, hanem acsorgó csapkodásokban nyilvánulnak meg. A hangzás nyers és arcbamászó, Kathryn pedig banshee királynő módjára szaggatja a füledet. Már a címben van egy kis flegma áthallás, Do it With a Smile és a jelenlegi helyzeteket elnézve Amerikában, nem kell semmi "feel good" tábortűznél énekelgetős cuccra gondolni. Viszont van annyira dinamikus a lemez, hogy nem egy szimpla düh roham az egész, ami főleg az ügyes és játékos gitártémáknak köszönhető. A lemezt átitatja a frusztráció, a harag, a tehetetlenség legyen szó feminizmusról vagy a feketék helyzetéről, mindkettő téma érinti a zenekart, amúgy is. Magát a cuccot valami garázs feletti padláson vették fel, ahol a zenekar egy része is lakott tavaly, a vírushelyzet alatt. Ez meg is látszik, hiszen a dalok nagyon össze vannak érve, a rövid fél vagy egy percesek és a hosszabbak is. Az a zaj és mocsok amit pedig egy ilyen felvételi körülmények sejtettnek, teljesen meg is jelennek az anyagon, sőt szerves részei.

Az simán kijelenthető, hogy van egy sajátos hangzásuk, ami ha nem is teljesen ismeretlen, mégis kiemeli őket a tömegből. Lehetne rá mondani, hogy kísérletezős is, de szerintem a titok csak annyi, hogy tele vágták jól összerakott és beilleszett noise rockos és post hardcore-os gitártémákkal az anyagot, amire a basszus és a dob pedig úgy dobja a groove-okat, mintha nem lenne holnap. A titkos hozzávaló pedig a jó dalírói készség. Hiszen vannak itt arcot le smirdliző cséphadarások is, mint a Local, meg hangulatos szinte már elszállós kiállások is, mint az Ally. De már eleve a kezdő Customary is beadja mindkettőt. Égsz belül, mint egy haraggal táplált kazán. Füleden a mérgező füstök kigyómódjára vonaglanak és szállnak a szabadság felé, de amikor újra beszívod ezt a katartikus kipárolgást, csak tovább izzítod és gerjeszted magad, mint a gitár a Villians!-ban. Létrehozva ezzel egy végtelen körforgást, amiben nincs megnyugvás, csak a vehemens acsarkodásba oltott, vörösen izzó rombolás.

A francia továbbra is az egyik legizgalmasabb zenei színtér, persze csak annak aki bírja a kicsit elvont és fura megoldásokat, ami sokszor művészkedős hangzással is párosul. A Baume is ilyen, kicsit elvont, kicsit művészkedős, kicsit határfeszegető. Black metal, elektronika, kísérletezés egy csomagban.

Az egész cucc mögött egy Gaetan Juif nevű úriember áll, aki mindenért is felel. A történet valamikor 2018-ban kezdődött, már ha a megjelenéseket nézzük és akkor még bizony nem voltak nagy megfejtések, csak süvítő black metal és sátánvarjú károgás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azokba annyira nem vetettem bele magam, nem rossz anyagok, de az izgalmas dolgok tavaly kezdődek a projekt háza tályán. 2020-ban ugyanis, ki tudja minek a hatására, de Gaetan úgy döntött, hogy csavar egyet a dolgokon és elkezdett erősen elektronikus, kísérleti dolgokat is belefűzni a dolgokba. Ezt egy 3 dalos EP-n és egy 6 dalos LP-n is prezentálta tavaly. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már az első anyagon is voltak próbálkozások, határ feszegetések, ilyen kísérleti rockos megnyilvánulások. Viszont tavaly volt amikor az egész látványosan meglett borítva, annyira, hogy inkább az elektronikai dolgok kerültek előtérbe, a black metallal szemben. A háttérben ott motoszkál a gitár továbbra is, de inkább csak ilyen ambientes soundscapes dolgokat pötyögtett, többnyire. A vokál is változott, egy fajta felolvasás vagy verselés szerű ének váltotta a klasszikus black metal károgást.

Szóval tavaly kettő lemez volt, de már itt is van a következő két számos cucc 11 percben, ami tovább viszi a tavaly elkezdett gondolatmenetett. A I. Tout semble déjà mort  egy tompa, de kalsszikus gitár dallammal kezd el bevezetni ebbe a francia melankóliával átitatott világba. Várnád, hogy berobban a süvítő északi szél szerű cséphadarás, de nem, csak húzza és húzza. Lassú drogos trip, megmondós vokállal, berreg a tremolo, lágyan dübörög a dob és női hang is csatlakozik majd. A francia nyelv meg már csak egy plusz ízt ad hozzá. Amitől meg különlegesebb lesz, ez a lebegős, finoman az elmédig kúszó lazulás. Amiben a dob ahogy halad alőre egyre vadabb lesz, de úgy, hogy közben teljesen ártalmatlannak is tűnik egyszerre. A Naufrage, már más tészta nem játsza ugyan azt, itt már vonósok is jönnek és egy egyértelműen elektronikus témával kezdünk és haladunk is végig. Az első dalban hallott női ének pedig teret nyer teljesen. A cin és a dobgép pattogása, pedig teljesen elfelejteti velünk, hogy itt valami black metal-nak is lennie kéne, de a vicc, hogy nem is hiányzik. Már-már egyfajta modern trap-es témák is felfedezhetőek benne, de annyira finoman és esztétikusan van hangszerelve az egész, hogy még az is tuti benyeli, aki alapjában írtózik a stílustól. Én egyébként simán hallgattam volna még tovább, egyértelműen van potenciál a dologban és ötletek is egyelőre. Azt meg majd kiderül, hogy ez a gyors alkotás egy gyorsan épülő és remek diszgokráfiával, vagy egy nagy lánggal égő  kiégéssel fog-e járni.

Tavaly, sőt előtte is év végi listás anyaggal rukkolt elő a Soul Glo, így az sem meglepő, hogy nekem nagy kedvenceim. Főleg úgy, hogy olyan érzekkel keverik továbbra is a noise, rap, screamo és hc dolgokat, ahogy jelenleg nem sok mindenki.

Most három dal van, három nagyon különböző dal. Az FL STYLE PERMZ a tőlük szokásos, erőszakos gépesített hip-hoppal támad, amiben van bőven a modern trap-ből és a kísérletezésből is. A modern társadalom, ami egyenesen a vénádba fecskendezi a gyűlöletet, itt tökéletesen megjelenik, a hasonszőrű előadók rinyálása nélkül. A ROLLING LOUD, HEAR ME CRY meg bekezd egy baszó thrash-es riffeléssel, hogy aztán egy döngölős screamo kerekedjen belőle, ahol a középtempős menetelés tökéletesen keveredik a cséphadarással és Pierce acsarkodásával. Na de a lényeg, az a harmadik és egyben utolsó dal. A CREAMO DEL BARRIO már eleve gyanús, hogy spanyolul van a cím. Sztán a sejtés be is igazolódik, a vendég énekes személyében aki egy bizonyos Juanchizeta, akiről egyébként sok mindent nem találtam. Viszont a dal nagyon érdekes, egy ilyen szokványos lágy, romantikus latinos dalnak van felvezetve, mind énekileg, mind hangszeresen. Bá Pierce bele-bele magyarázása már elve sejteti, hogy lesz itt valami durvulás is. Amit aztán lassacskán vezetnek fel, a feszültésg nő, a dob nagyon húzós, a háromnegyedénél a kiállás zseniális, a nyekergős gitár is ütős. Viszont valahogy a katarzis mégis elmarad a végére, lehet dierkt hagynak lógva, vagy nem tudom, de én vártam valami robbanást ami vegül elmaradt. Ennek ellenére, hibázni megint nem sikerült a philadelphia-i srácoknak és remélem továbbra is ilyen minsőgében és ilyen időközönként jönnek a dolgaikkal.

Este beültem az időgépembe, és odatekertem 1973-ra. Miután meghúztam a startoló kart, egy befüstölt próbateremben találtam magam. Ludwig dobszerkó, Paiste cintányérok, Vox erősítő, Hammond orgona, Jazz Bass, és a további kellékek. Trapéz gatyában pózoló hippik mászkálnak a folyosón, eldobják a csikket, majd egyenként belépnek a helyiségbe, nyakukba akasztják a hangszereket, a dobos matat egy keveset a pergővel, és elkezdődik a show. Én már betoltam a meszkalinomat vagy 3 órája, így épp trip alatt állok. A próba egyáltalán nem hangos, lágyan zenélnek az arcok, én meg kaleidoszkópon keresztül látom a világot. Élvezem a szabadságot, amit a banda zenéje ad...

A minap találtam rá a Great Greyre a Bandcampen az újonnan megjelent anyagok között. Igazából annyira nem is új, de ezt dobta le a "new arrivals". Ezek a tagek vannak alul: "hard rock, rock, blackened sludge, death sludge, desert rock, heavy metal, heavy psych rock, indie folk, progressive pop, stoner rock. Mindet azért túlzásnak érzem, de a keményebb műfajok kivételével tényleg találóak a jelzők. Röviden összefoglalva, olyan ez a lemez, mintha Syd Barrett írta volna és énekelné, de a Black Sabbath vette volna fel, a keverés meg Gerry Bron. Eszméletlen lazaság van. Egészen a Deceiving the Herd dalig. Ott jön a szigor. Elmondani nehéz. Hallgatni annál könnyebb, tessék... Ja, egy személyes project!!! Régi defektem, ami különös vonzalmat táplál bennem az egyedül alkotó zenészek irányában ismét szintet lépett.

Péntek van - lógjatok a melóból!