A Rorcal-t már jó ideje ismertem névről, a magyar album címükkel szerintem sokakhoz eljutottak itthon. Viszont mégis a legelső lemez amit meghallgattam tőlük a Muladona volt és akkor kezdődött a szerelem. Két év telt el is itt van az új cucc, ami egy kollab lemez lett a harsh noise Earthflesh-el. Így 2021-ben már annyira nem nagy szám, ha két banda nem csak split-re áll össze, hanem egy teljesen közös dalszerzői folyamatban dobnak össze dolgokat. Valószínűleg ez a The Body, Thou, Full of Hell szentháromságnak a hatása és érdeme, ami egébként elég jó dolog, hiszen izgalmasbbnál izgalmasabb anyagok kerekedhetnek így. Pont mint a jelenlegi esetben is.

Papíron adott az egyik legsúlyosabb banda jelenleg a Rorcal, akik össze állnak ezzel az egy személyes meditatív harsh noise faszival, aki Earthflesh néven tevékenykedik, már csak olvasva is összefut a nyál a számban. Annak ellenére, hogy magában továbbra sem nagyon fogyasztom a harsh noise cuccokat, legalábbis nagyon ritkán, a sima Earthflesh az például megfeküdte a gyomromat. Mint színesítő eszköz nagyon izgalmas és színes dolgokat, vagy éppen színteleneket lehet kihozni egy ilyen összefogásból. 

Két dalt kapunk, kétszer 15 percben. Az Altars of Nothingness egy sejtelmes kórussal kezd, ami egy boszorkányos rituáléra invitál minket, már ha a címből nem lett volna elég egyértelmű. Mindkét dal felvonultatja a két fél minden tudását, a súlyos black/doom málházásokon át, a klausztrofóbiás zajongásig. Ami biztos, hogy a feszültséget tökéletesen keltik. Az első dalban, ahogy óvatosan vezetnek be minket ebbe a rémálomszerű kihalt világba, kemény és súlyos ütésekkel törnek szilánkosra minden emberi lelket. A drone, a noise, a doom és a szét kent feedback járja itt éjsötét táncát. Miközben a kórusból áradó szertartási jelleg végig megmarad, így kapva egy lassan hömpölygő szörnyűségekkel teli 15 percet.

A Happiness Sucks - So You Do egy sokkal black metalosabb irányból indul. A dob elegánsan okos, de azért nem marad ki egy adag fej szétkalapálás sem. A kiállásnál is a dobé a főszerep, egy lágy megpihenés ez, ebben a tömény, kátrányszerű sötétségben. Hogy újult erővel ugorjunk bele a végső leszámolásba. Zajos és mocskos, villódzó rémképek terrorizálnak minket a legjobb értelemben, fél óra a posvány és megvetés földjén, ami nem sokban különbözik attól ami kint van.

Ment a sírás-rívás amikor pár éve Chris Spencer bejelentette, hogy ennyi volt az Unase, a részemről legalábbis tuti. Mondjuk sokáig nem volt tétlen, mert összerántott pár havert egy bandába és gyorsan ki is dobtak egy lemezt tavaly, Human Impact néven. Szóval Unsane, Cop Shoot Cop, Swans, Xiu Xiu elég jó kis referenciák, így nem véletlenül várunk nagy dobást, egy ilyen neves bandákban zenélt csókáktól. A tavalyi debüt lemezzel pedig fel is értek az elvárásokhoz, de nem szórakoztak sokat, mert itt is van egy nagylemez hosszúságú EP.

Maga a lemez B oldalas és single dalok gyűjteménye. Annak aki pörgette a tavalyi lemezt, sok újdonságot nem fognak hordozni. Továbbra is a noise rock és industrial rock hozzáértő keverékéről van szó, olyan emberektől akiknek a kisújjában van a stílus. Az erőlködés teljesen hiánya, a lazaság lengi át az egész lemezt. Nekik már nincs mit bizonyítaniuk és szerintem nem is akarnak semmit, pár pajtás zenélget együtt a saját szórakoztatásukra, ha mellékesen másnak is tetszik, az meg már csak hab a tortán. Jim Coleman és Chris Spencer kettő nagyon össze szokott fickó, évtizedek óta barátok, együtt alakították a new york-i undergroundot a 80-as években és ezt tökéletesen sikerül vissza adniuk.  A gitárok szutykosak és nyersek, viszont sokszor nagyon lágyak is tudnak lenni, ahogy az ipari dolgok is, többször inkább elegánsak mint arcbamászóak. Lehetne rá mondani, hogy öregurasak a témák, de azt degradálónak érezném. Inkább csak tapasztaltabb és nyugodtabb, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. Persze sokszor így is köröket vernek fiatalabb pályatársaikra. A középtempós kigyómódjára tekergő gitárok és Spencer hangja adja az ívett, az udvarias ritmus szekció pedig követi és tökéletes támogatást nyújt. Coleman pedig az aki felteszi a szinti cseresznyét a torta tetejére.

A dalok jók viszont közel sem olyan egységes mint a tavalyi lemez, persze ez érthető, hiszen ez inkább csak egy gyűjtemény. Előbb írtam, hogy jók a dalok, ez igaz is, de azért nem olyan erősek mint amik a tavalyi lemezen sorakoznak, de ez meg már ő hibájuk minek köszöntek be egy olyan súlyos lemezzel elsőre. A modern társadalom minden mocska és az ipari hacacáré minden hangulata benne van továbbra is, a témák kemények és lágyak is egyszerre. Témailag inkább csak kemények. A hangzás tökéletesen ide illő, a lemezt pedig massiásunk Patton kiadója az Ipecac adja majd ki fizikai formában, Augusztus környékén.

Az év első, hazai, meglepetés demoja. Méghozzá blackened crust Veszprémből, vagy crustanad black? Azt mindenki döntse el maga, a black-et én kicsit hangsúlyosabnak éreztem. Három süvítő dal, abban a stílusban ami egyébként eléggé a szívem csücske. Így még nagyobb öröm, hogy van aki képviseli ezt a stílust is itthon. Ez alapján a pár perc alapján pedig, semmi szégyenkeznivalójuk nincs. Mind három dalban vannak, kiugró pillanatok, egy-egy dallam vagy kiállás, azért nem kell sokra gondolni, az állunkat nem kell azért majd keresgélni. Viszont hibátlanul hoznak egy kötelezőt, amiből még bármi lehet, mert ezek alapján bőven lehet is. A vokál nyers és széppen illik a zenéhez, lehetne kicsit változatosabb is, de ezen kívül nagyon pöpec. Legnagyobb bajom, személy szerint nekem a hangzással volt, ha crust van legyen szar. Zentai Máté keverte a Zug-ban, ő csinálta az Escalate demot is tavaly, ami elég profi munka lett. Ez viszont rossz, még hozzá azért rossz, most figyelj, mert túl jó. Gondolom Máté sose gondolta, hogy egyszer azt mondják azért nem kalppol egy keverése mert túl jó munkát végzett, de itt ez a helyzet. Ha crust akkor csörömpöljön a moslékos vödör, karcoljon a gitár és mosdatlan csöves módjára bűzölögjön az egész cucc. Itt meg túl patyolat minden, sehol a mocsok és piszok, legalábbis nagyon enyhén. Pedig van itt fantázia bőven, ebből még bármi is lehet, főleg ha nyakon öntik majd legközelebb egy kis talicska trágyával a hangzást.

Végre egy lemez, ami nem az elején lövi el a puskaport, hanem aljas modon csak ráhangol, aztán megbánt.  Vannak bandák, akik a legjobb dalaikkal nyitnak, ezzel azt a látszatot keltve, hogy itt valami csúcsszuper produkció következik, aztán ahogy megyünk előre a dalokkal, jön a csalódás. Türelmetlen vagy időhiányos közönségnél mondjuk bejöhet ez a trükk. Különösen a Metallica csinálta ezt előszeretettel, bár a legutóbbi anyaguknál számomra (és ezzel talán nem vagyok egyedül) a Spit Out the Bone - vagyis az utolsó tétel a kedvenc. Ja, meg a Loadon az Outlaw Torn. 

De nem a Metallicáról akarok most fröcsögni, hanem a holland Throwing Bricksről, amelynek a lemezére alig tudtam rávenni magam, és végül milyen kellemes csalódás ért. A Tartarus Records dolgai között szívesen turkálok, és jó ideje figyeltem ezt a förtelmes borítót. A Tartarus csak kazettákat és vinyleket ad ki, ami mostanában egyre terjedő jelenség. Ennek a mocsoknak, ami a lemezen szerepel meg főleg jól áll a hagyományos hanghordozókon való tálalás. Zeneileg nem mondanám, hogy nagyon meglepő fordulatokba botlani, viszont egy száz tonnás vonszoló súlyával telepszik ránk, és olyan szinten negatív az üzenet, ami még manapság is ritka. Szóval itt egy lemez, ami nem az elejére időzíti a pukkanást, hanem aljas módon csak ráhangol a show-ra, hogy aztán a harmadik dal, a Ceremony olyant üssön, mint a lórúgás. Majd jön a beszakadás, minimális drone, és összességében véve a cucc végéig képes fenntartani az érdeklődést, legalábbis az enyémet. 

Ami nagyon tetszik a fentiek mellett az a megszólalás. Kásás, összefolyt sokszor, de pont jól oda lehet képzelni azokat a részeket, ami nem hallatszik tisztán. Szerintem mára már létezik egy "holland hangzás". Ja, kérem, ahol a zeneakadémián van metal tanszak... Két másik nagy kedvencem a Redwood Hill és a Dodecahedron szól hasonlóan, viszont előbbinél  sokkal benyugvósabb a zene, és harmóniaorientáltabb, utóbbinál meg zaklatottabb, és harmóniátlanabb. Azok jobban is tetszenek egy kicsit - nem álltak meg félúton, viszont a Throwing Bricks esetében mintha nagyobb szabadságfaktort szimatolnék. Megéri lenyomni, aki szarosan más dologra vágyik, az egye csak meg. Csókolom!

8,5/10
 

Sokszor veszem a számra a hazai black zenéket, nem éppen fényes kontextusban. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az utóbbi időben sorra jelennek meg a jobbnál jobb és egyedi megszólalással operáló zenekarok. Elég csak az In Vacuo-ra, a RÉM-re, a Phobos-ra, Avaron-ra, vagy a Fattyú-ra gondolni. Mindezek mellet itt van a Hænesy ami igazából egy olyan stílusban alkot ami nem újdonság, mégis itthon azért nincs nagy alkotói tábora.

Sok helyről hallom, hogy az ilyen atmoszferikus black zenék üresek, nincs bennük lélek és érzelem. Az én felfogásomban viszont éppenhogy kibővítette a black metal "érzelem skáláját", na meg a kifejezés módszereit. Ennek pedig nagyban köze van ahhoz, hogy már van egy generációs szakadék a 90-es évek második hulláma és a mai fiatal zenekarok között. A lázadást, a harciasságot és a vehemenciát felváltotta a társadalom által belénk diktált, depresszív, nihilista űr. Az információs korban koedukált művészi szenvedés. Legalábbis nekem valami hasonló gondolataim vannak erről.

A Hænesy második albuma is így kezdődik, a Sándor Henrik mellet már három tagúra bővült zenekar, tökéletesen körbe járja a 21. századi modern ember minden magányát és egyedüllétét. A Fate of Depth visszahangos pengetései, azt az érzetet keltik, mintha egy szűk térben lennénk bezárva. Egy sötét kupolában, amiben minden kiáltásunk vissza verődik az ébenfekete falakról. A szabadság érzete keveredik a magány ólomsúlyú érzéseivel. Hiszen felettünk a tiszta ég, a végtelen űr, amiben mi csak egy parányi pont vagyunk, ami jelentéktelen és mulandó, az univerzum végtelenéhez képest. Az első lemezhez képest, minden sokkal szellősebb és éteribb. Hullámokban jönnek és mennek a dallamok, a hátra kevert sejtelmes károgás pedig erősíti ezt a lebegős hangulatot. Néha kicsit túlságosan is el van keverve és szinte elveszik a maszatolások között. Mert maszatolás az van dögivel, amit a vad blastbeatek és az okos dobolások oldalnak fel. Valahogy, szinte mindig eltalálták, hol kezd a monotonitás unalomba hajlani és olyankor egy-két okos oda dobolással és téma váltással, kiállással lendítik tovább a dalt. Így hiába vannak tele altatós, álmos és álomszerű dallamokkal és hangulattal még sem lesz unalmas, háromnegyed órában sem. Ehhez pedig nagyban köze van a kiváló hangzásnak és az érett és okos dalszerzői hozzálllásnak, mert ebből könnyen lehetett volna egy céltalan, sötétben kapálózás is, mint amire láttunk már rengeteg példát.

Hivatkozási pontnak lehetne sok mindent mondani Alcest az adja magát ugyebár, Fen, Les Discrets és még sorolhatnám. Lehet csak a lelkesedés beszél belőlem, mert szívemcsüske a stílus, de kisebb hibái ellenére is megüt egy hasonló szintet a lemez, mint az előbb sorolt zenekarok. Ezt viszont mások is így gondolják mert a német Purity Through Fire kiadó vette gondozásába az anyagot. Talán egyetlen nagyonn hiba szerintem a Létrontás, ami egy hatalmas kihagyott ziccer sokkal több lett volna, ebben a spoken word-ös dalban, amiben Hamvas Béla gondolataival foglalkoznak. A felolvasás itt is hátra van keverve, ami itt most elég nagy hiba és maga Hamvas Béla és munkássága is, nagyobb volomenű dalt érdelmelt volna, mert ez csak a felszín kapargatása volt. Lebegés a végtelenbe, 45 percben, több mint kiváló utazás.

Nem titkoltan vallom, hogy a Show Me The Body jelenleg az egyik legkirályabb banda. A hardcore-ban gyökerező, de egyébként mindenféle-fajta stílust is felvonultató, határtologató örjöngések egy teljesen másik szintet képviselnek mint a legtöbb banda. Már eleve a felállásuk is magáért beszél, hiszen ha meghalljuk, hogy dob, basszus, bendzsó kombóban tolják, egy pilanatra azért megállunk, a fejünket vakargatni.

2019-ben a Dog Whistle-bel olyat gurítottak, hogy még tavaly is az év legjobb lemezei között volt. Legújabb manifesztációjuk pedig, egy három számos EP amit az új házi stúdiójuk legelső terméke. Amiben sok meglepetés nincs, annak aki tudja mire számíthat. Zajos, agresszív rohadtul dühös, pofátlanul punk és amellet, hogy a régi iskola minden csinyját-bínyját felvonultatják, a hangzás továbbra is mocskosul frissnek hat. Julian továbbra is kibaszottul dühös. A tehetetlenségből és györtelemből sarjadó frusztráció, a nihilsta anekdoták csapkodása az alapja a hangulatnak. Számomra ez mindig is érdekes volt, én mindig úgy éreztem, hogy sokszor reménytelen és nihilista gondolatokat fogalmaz meg, ennek ellenére egy elég komoly, egymást segítő közösséget alkotott meg többedmagával, Corpus néven. A hangzás sötét és mosdatlan, a mély gépzsíros ipari hangulat talán még jobban része lett az egésznek, kicsit jobban visszatértek a Body War-os hip-hop-os lüktetések, főleg a People on TV-n. A bendzsó süvít a basszus recseg és ropog, de mégis egy kerek egész és a noise ellenére teljesen élvezhető dolgot kaptunk megint. Aminek legfőbb erénye, ami kiemeli a hasonszőrű kísérletező zenekarok közül továbbra is az, hogy a dalok nagyon jól össze vannak pakolva. Mindegyikben van egy egyedi íz, vagy dallam vagy csak valami effekt amitől maradandó lesz. Julian kegyetlen szövegeiről és énekéről nem is beszélve. Egy baja az van, hogy 10 perc sincs.

,

Idén már megszaladt egy screamo lemez nekem, a Portrayal of Guilt képében. Viszont itt a folytatás, ami majdnem van ugyanolyan jó, viszont teljesen más irányból közelít a dolgokhoz. Ez a Closer.

Az idei durrantás már a második lemezük. Ebbe a szokványos 23 percben viszont mindet sikerült bele pakolni, ami anno, a 2000-s évek elején szétpörgette a stílust. Post hardcore-os ömlengések, mid-west-es hisztizések és pattogások, a legjobb arányokban keverve. A legjobb talán ami feltűnik az első lemez óta az, hogy ebben a három évben még jobban ösze szoktak a tagok. Erősen érezni a három tag közötti  kémiát és tenni akarást, meg azt, hogy mindannyian ugyan arra akarnak menni. A hangzás patent él és mozog minden, letisztult és kristálytisztán mindennek meg van a helye és a funkciója. Az ének vehemens vagy lágy éppen a helyzetnek megfelelően, na meg érzelmekkel teli és intenzív. Mondjuk ha egy screamo lemeznél nem ez lenne a helyzet, már bajok elnnének. A hangszeres dolgokra is elmondható ugyanez, a kiállások jól időzítettek és tökéletesen vezetnek fel kitöréseket vagy éppen nyugtatják le a kedélyeket. A hatások egyértelműek, még sem a másolat érzetét keltik a dalok, hanem, hogy ők bizony jól megtanulták a leckét és kamaztották is. Szóval simán eszünkbe jut a La Dispute vagy a Pianos Become Teeth aminek például a hangzása nekem már túl nyálas, itt mégis sikerült úgy megvariálni az egyveleget, hogy nem tűnik annak. Egy bekezdéses screamo, semmi különleges, csak egy kiváló lemez, felesleges is róla többet magyarázni.