Volt már olyan kedvence Önöknek amiről az ég világon semmit nem tudtak kideríteni? Esetleg olyan, ami teljesen eltűnt a zenei történelem süllyesztőjében? Mindezt úgy, hogy nagy kiadós bandáról van szó? Na persze azért annyira nem, mint egy slágeres popbandáé, mondjuk csak a Century Mediánál jelent meg lemezük?
A Power Of Expression egy ilyen csapat. 
Németek. Ez fix.
Két lemezük volt. Ez is.
94-ben alakultak. Na még ez.
Van Facebook oldaluk, de két ilyen nevű banda is volt ezidáig, így a dolog egy szinten már teljesen összekuszálódik. És akkor most jöjjön a szentimentális szál, mert egy inkontinens vén szar vagyok.
1999. körül lehetünk Veszprémben egy patkánytanya albérleten az Endrődy lakótelepen. Egyik álandóan nálunk csövező patkány barátunknak volt egy CD játszója (na nem valami hi-tech cuccra kell gondolni), amin a másik patkány barátunk CD gyűjteményét tudtuk pörgetni. Ő egy kicsit jobb módú volt nálunk, tehát voltak ilyenjei. Én meg tudtam papírtokos promó CDket venni a falusi körzeti orvos lányától, amire baromi büszke voltam. Hát ez a kiváló anyag került így hozzám. 
Pörgettük, mint a veszett fene, még fel is dolgoztuk a Black Crowes On Speed és a Nothing Changes dalt, és talán elő is adtuk az Enyhe Fintorban. Úgy emlékszem.

Bontsuk már elemeire ezt a kiadványt, amit időközben Szabó Tibi barátomtól nagyon kedves ajándékként meg is kaptam teljes CD formátumban tokkal - vonóval, így közel 30 év súlyos rajongás után a kezembe foghattam az eredeti cuccot. HC volna, vagy thrash metal? A Metal Archives szerint death / thrash / crossover. A death-et egyáltalán nem érzem, a másik kettőt nagyon. Inkább a középtempós dalaik hatnak rám, mint a nyitó Water, a Black Crowes On Speed vagy a Commander Ozone. A Lie To Me is hatalmas. Brutális a megszólalás, minden szól, erőteljes, és élő. Ahogy a kilencvenes évek során meg kellett szólalni egy versenyképes lemeznek. Éppen ezért is érthetetlen számomra, hogy hogy lehet egy Century Media szerződés után fingszag nélkül eltűnni a ködben. Van ilyen. Ezek szerint. 
Ááá, meguntam, mégsem elemzem szét a lemezt. Szimplán csak imádom a mai napig.
Hölgyeim és uraim, Stephan, Micha, Fabian, Andre és Marc előadja:

Ez a mai nem lesz egyszerű. Kezdődik ott a dolog, hogy csak másolással tudok rá keresni a nevükre, ami egyébként Sleepwalker akar lenni kínai betűkkel, az album címe pedig szlovénül van, Night at the Edge of the World. Én is csak angolra pakolgatom, hogy még jobban összezavarjam magam is meg az olvasót is. Szívesen! Maga a zenekar egy anonim, nemzetközi trió, egy amerikai, egy orosz és egy japán taggal. Ez az anyag pedig az első teljes értékű lemezük, bár mindösszesen 30 perc és két dal található rajta. Viszont ebbe a fél órába belepakoltak annyi mindent, amiből más zenekar egy másfél órás lemezt elhúzna. Ahogy a tagok nemzeti összetételével, vagy a nyelvekkel játszanak, úgy kutyulják a stílusokat is. Ambient, black metal, kraut rock, csak hogy párat említsek.

Már az első pörgetésre is annyi bizonyos, hogy ez eddig a legkiforrottabb és legösszetettebb anyaguk, mondhatjuk, hogy méltó az első nagylemez címre. Bár egy kevéske keserű szájízt azért hagy az, hogy a nyersességéből veszít egy picit. A zajos, törzsinek ható dallamok és zajongás beránt egy olyan világba ami állandóan változik. Ősi nyelveken hadovál a lilára festett fejű sámán, a hegedű távoli sírása megadja a bánatos alaphangulatott és minden szól, minden honnan. Kerepel, csattog, suttog és kántál. A disszonáns gitár pedig úgy vonaglik, mint egy robotot táncoló balerina, egy villodzó és recsegő klasszikus noir filmen. Rengeteg minden történik és elég kevés idő alatt, ezért nagyon figyelni kell, viszont ahogy haladunk előre ez a kúszó-mászó massza úgy építkezik és bontja le magát, mint egy világot teremtő Isten aki nem tudja mit szeretne. 

Pszichedelikus víziók váltják egymást, vonós és fújós hangszerek idéznek egy füstös jazz klubbot, amit egy őrült avantgarde vámpír, vagy valami ilyesmi nehéz eldönteni mi is történik itt. Annyi bizonyos, hogy hatásos, fura és elszállós. Amihez sokat hozzátesz a nem egyértelmű hangzás is. Sok minden tompa, olyan dolgok vannak előre vagy hátra keverve ami 5 perce még pont fordítva voltak, ezzel is sulykolva belénk a változás folytonosságát. Ha élhetek egy kis szinesztéziával, az egész maszatos és homályos. Őrült elmék, őrült hangulatképei mesterien megszerkesztve, amit egy kakafón renszdszer rendszertelenségével rendszereztek. Nincs a szavaknak, vagy a zenének, vagy az emlékeknek olyan keveréke, amely megközelítené azt az érzést, hogy tudod, hogy ott vagy és élsz, a világnak abban az időbeli és térbeli sarkában. Őrültség volt minden irányban, minden órában. Jah a végén még keleties dallamok kis vannak.

Két hölgy, Austrália, Melbourne. Zaj, sludge, doom, kísérlet. Mostanában egyre nagyobb divatja lett annak, hogy zenei fomában állnak ki a fehér felsőbbredűség meg minden féle elnyomó, rasszista lófaszok ellen úgy, hogy az alapja egyébként nem punk, ahogy általában lenni szokott. Ez persze a jelenlegi társadalmi változások hozadéka, ami valamilyen szinten jó dolog, de most ebbe ne menjünk bele. A lényeg, hogy erősen szívárog a metalba is dolog, elég csak ránézni, a tavaly tárgyalt Vile Creature-re is, amit már csak azért is érdemes felhozni, hiszen zenileg is elég sok a párhuzam.

A Divide and Dissolve Takiaya Reed és Sylvie Nehill agyszüleménye, a Gas Lit pedig már a harmadik lemezük. A megfogalmazott cél pedig egyyszerű, szónikusan kiállni, az első bekezdésben említett dolgok ellen, mindezt többnyire instrumentálisan, a hullámzó, lüktető zenei folyamok kirobbanó érzéseivel. Barlangi szólás, hogy amiben szaxofon van, az már egy másik szint, na itt van szaxofon és ők sem hazudtolják meg ezt az általam tett, támadni bőven támadható kijelentést. Itt egyébként nem a kakafóniát hivatott támogatni és előidézni, mint a legtöbb esetben, hanem a harmóniát, legalábbis én úgy éreztem. A harmónia és a kaotikus zsizsegés is tökéletesen meg fér a lemezen, sőt a kettő együtt alkotja azt az érzelmi cunamit, ami a végére teljesen maga alá gyűr és az egyetlen dolog ami meg ment minket, hogy vége a lemeznek. 

A gyönyörű borító első ránézésre valami északi hangulatokkal operáló dolgot vetít előre, amihez sok köze nincs. Ennek ellenére engem hangulatában a Midsommar című filmre emlékeztett. A lágy sejtelmesség, amit a női kórus áraszt magából. A feminim lágyság, ami közben hihetetlen erőt is sugároz, a lassan cammogó lesújtó dob ütemek és a háttérben morajló gitár, egy egyszerre sötét, de mégis színes drone áhitatott hoz magával. Meg van benne az a hangulati kettősség, ami azt a filmet is jellemezte, ahol semmisem egyértelmű, de mégis kerek egészet alkot. A langyos szellőben szálló szaxofon dallamok, egy üres tér, ahol csak a gondolatok cikáznak töretlenül mindenfelé. Kevés dolog van kimondva a zenén belül, mégis az érzelmek megukért beszélnek, egyértelműek és hatásosak. A morajlás egyszerre kegyetlen és simogató, a hangzás egyszerre mocskos és szellősen tiszta. Ez az a kettőség ami végig kíséri ezt a 34 percet, és hiába kegyetlen sokszor, hiába megterhelő, a végén veszek egy nagy levegőt és magamtól ugrok fejest újra, ebbe az a fél órás ürességbe, ami mégis oly sok mindennel van tele.

 

A Cara Neir azon bandák sorát erősíti, amik a termékenység zenei képviselői. 2008 óta léteznek, de a bandcampjük szerint már több mint 10 kiadványuk van. Ebben persze benne van minden split, EP meg miegymás. Ők abból a 2010-es évek elején körül elindult, blackened screamo, neo-crust dologból nőttek ki. Pedig nem is angolok, hanem dallas-iak. Az évek során enyhén de kísérletezgettek a saját hangzásukkal, hol innen, hol onnan csippentve kicsit többet. Szóval vannak tekerősebb fekete fémes anyagaik, de például a legutóbbi Part III/ Part IV egyértelműen a screamos dallamvilágot járja körbe.

A legutóbbi lemez viszont a legkülönlegesebb mind közül. Ha először csak a tag-eket nézzük bandcamp-en már felszalad a szemöldökünk a homlokunkra. Hiszen van itt nintendocore, punk, pixelcore, black metal, skramz, noise rock, szóval egy elég érdekes egyveleg. Maga a lemez egy koncepciós anyag, ami arról szól, hogy egy idegen létforma egy 8bites videojátékba szippantja hőseinket és minden egyes szint teljesítése, egy dalnak a megírása. Fel is készítenek minket, hogy lesznek itt mindenféle prüttyögések, pittyegések és a 90-es évek dungeon crawler és rpg játékainak megidézése. Az első dal, "Player 1, Player 2 Begin" nintendo bemondós kezdése, majd utána az azonnali tekerés, ami telibe van verve mindenféle prittyegésekkel bizonyítja azt, hogy nem a levegőbe beszéltek. Már itt felvonultatják azt a stílus arnezált amivel mindig is rendelkeztek, szóval a black metal saátán varjú és a post rockos kiállás simán megfér egymás mellet, ahogy vissza térő cséphadarás is. Mindez szépen felépítve úgy, hogy semmi sem lóg ki. Ez egyébként igaz az egész lemezre. Talán ez a legnagyobb erőssége, hogy egymás mellé vannak pakolva mindenféle screamo, avant-cyber-grind tekerések, black metal, de még akkusztikus dalok és részletek is, de minden egyben van. Mintha patika mérlegen lennének kimérve az arányok és a váltások. A 8 bit-es chiptune effektek ötletesek és szépen beleolvadnak a világba amit kitaláltak, és amikor már éppen idegesítene a sok pittyogás váltanak, egy recsegő-ropogó már-már post-punk-os éneklős részre. Ez csak egy példa volt a sok körül, miért különleges ez a lemez. A dalírói képességeik a csúcson járnak, a hangzás kellően koszos, nincs is semmi hatalma hiba amibe bele lehetne kötni.

Ha muszáj lenne kötekedni, akkor max azt mondanám, hogy vannak dalok amik lepörögnek és hiányérzetet hagynak maguk után. Mintha csak fél készek lennének. Viszont ezen kívül, egy kiváló dallam érzékkel, rohadt jó riffekkel és ötletes effektekkel megáldott, minden féle stílust magába ölelő lemez ez, ami egy nagyon különleges utazás, tele ötletekkel és egy érdekes elképzeléssel.

Nemrég Professor Shub Niggurath nyaggatott, hogy jó volna, ha írnék erről az albumról egy szösszenetet. Akkor elhajtottam, mondván, számomra ez emészthetetlen massza az előző remekműhöz képest. Most pár hónap elteltével viszont úgy érzem, muszáj véleményt formálnom.

A 2017-ben megjelent Exuvia az utóbbi idők egyik nagy kedvencévé lépett elő számomra. A zene félépítésében és grandiózusságában erős párhuzamot mutat a Thy Catafalque-kal. Akárcsak Kátai Tamás, úgy Alexander von Meilenwald zsenijét is – bizony, ez is egy egyszemélyes projekt – a műfajokon átívelő masszív harmónia-monolitok határozzák meg. A dobolást pedig amit ez a fazon felvonultat, az maga az alázattal felvértezett profizmus.

Azért is szeretem a The Ruins of Beverast munkásságát, mert itt végre nem a jól bevált Lovecraft-i rémálmok materializálódnak, hanem a spiritualitás után vágyakozó humánum mohósága, a középkor metsző nyerssége, a vallások és eszmék kudarca. Ez alól az új album sem kivétel, viszont Alexander von Meilenwald-nak ismét sikerült meghaladni önmagát és elmesélni egy újabb történetet.

Míg az Exuvia egy sámánmisztikus köntösbe volt csomagolva, addig a The Thule Grimoires a fagyos tundra misztikus világába kalauzol. Az Exuvia “könnyedebb” volt abban tekintetben, hogy az album egész hosszában levegőhöz hagyta jutni a hallgatót. A The Thule Grimoires viszont nyers, húsbavágó, sokszor a Lord Mantis-ra jellemző fojtogató erőszakkal van felvértezve. Ez főleg a kezdőtétel, a Ropes Into Eden agresszív riffjeire igaz, ami mellesleg az egyik kedvencem. Az erőszak gerincét a közép tempós zene szolgáltatja, a kietlen permafroszt világának kegyetlensége. A Tundra Shines grandiózussága nyomán akár egy rekviem is lehetne, az utazás misztikum része itt veszi kezdetét. Majd az album a közepére kinyilik, a Kromlec’h Knell, Mammothpolis és Anchoress in Furs tételekben a black-death metál szerepe alábbhagy, és azt egy doom tempójú szakrális atomoszféra veszi át. A teátrálisabb részekben Celtic Frost/Triptykon-ra jellemző hideg gótika uralkodik, akár T. G. Fischer mester koponyájából is kipattanhattak volna ezek a harmóniák. A dinamikájának és ének témájának is köszönhetően az Anchoress In Furs az album csúcspontja: a hangszeres témák megannyi rétege komplexen fonódik egymásban, közben pedig a letisztultság érzése leng körbe mindent. Az utolsó két tételben pedig újra a death-black metálos elem kerülnek az előtérbe, visszatérünk a nyers, sivár tundrára, ahol újra az életben maradás a tét.

Végezetül pedig egy meglehetősen sznob zárógondolat:

Ez a zene befektetést igényel a hallgatótól, nem a punci-fülűeknek találták ki, az agy és fül felbontóképességét alaposan meg tudja tornáztatni, viszont cserébe minden újrahallgatással valami újat kínál.

Nesze nektek, itt a pont:
10/10

Bicskás haramiák az út szélén várnak és beléd mártogatják a mocskos hétköznapok és kilátástalánság miazmájában áztatott bökőt. A legszebb az egészben, hogy én meg is köszönöm nekik. Röviden és tömören ez a Haramia, hoszzabban se lehet túl sokat filozofálni, mert faék egyszerűségű, a legjobb értelemben és olyan ösztön az egész, hogy a piactéri kóbór kutya is megirigyelné.

A tavalyi bemutatkozó cucc eleve patent volt, de most se kell lesütött szemmel járni ezután. A dalok rövidültek, a vehemencia maradt, a rövidségének köszönhetően talán még kicsit húzósabb is lett. Melósok himnuszai és kilátástalansága prosztó punkba szedve, nincsenek szimbólumok, nincsenek túl gondolások, csak egyenesen az arcodba a lényeg. Egyébként, a fasznak se akar mindig gondolkodni az ember, amiután haza ette a fene a gyárból, aztán éjszakára meg takarodik vissza a sor mellé. A dinamika húzza a szekeret, gyors és középtempó váltja egymást. Az ötös-ben mekkora baljjóslatú riff van már? Nagyon! A Haramia különlegessége amúgy az, már persze azon kívül, hogy eleve kurva kevés pv, fastcore cucc van itthon sajnos, ahogy betolják a hip-hop-ot is a receptbe. Ez ad neki különleges ízt, főleg, hogy a Saját Ravatalom-ra kajak azt hittem, hogy 3,14 tolja, aki az egyik legmélyebb kincs itthon jelenleg. A szövegvilág olyan amilyen, valószínűleg aki hallgatja őket, vagy egyszer eljutt valahogy hozzájuk, ugyan ezeket látja. Ami kurva frusztráló, hogy látni látod, de nagyon nem tudsz ellene mit tenni és nem is tudod, hogy mit lehetne. Így marad az, hogy kibaszott dühösen felkiabálod egy ilyen frankó lemezre.

Idén már volt szó Billy Woods-ról a Barlangban, a Moor Mother-el összedobott brutál jó kollab kapcsán, ami az egyik legjobb hip-hopszerű dolog volt tavaly. Viszont az egyik legizgalmasabb újkori vakergép továbbra sem pihen, itt az újabb anyag, méghozzá a már lassan 10 éve működő Armand Hammer név alatt, amiben Elucid-al kenik a témát. Ami egyébként szintén kollab, hiszen The Alchemist tolta alájuk a beat-eket.

Ha The Alchemist-et be kell mutatni, csak annyit mondok, hogy Eminem turné dj-je, a 90-es években a Mobb Deep-el nyomult, amúgy meg Dj Muggs padawanja. Szóval nem egy kezdővel van dolgunk, aki amellet, hogy rohadt felismerhető zeneileg, az utóbbi időben ő szállítja a legjobb kollab cuccokat is, többnyire tehetséges, de eléggé a radar alatt maradó arcokkal. Ilyen volt a tavalyi Alfredo (ajánlott) lemez is, Freddie Gibbs-el. A beatek szelídek, sokszor pszichedelikusak, szét mintázott aprócska jazz témák, a dobok a háttérben vannak nagyon. Ami a mai hip-hop világban eléggé szokatlan, ahol mindent az arcunkba nyomnak. Meg egyébként is Elucid-ék amúgy sem szeretnek foglalkozni a ritmikával, az ő flow-juk sokszor felül emelkedik ilyen aprócska, halandó dolgokon, mint a ritmus.

Az Armand Hammer továbbra is piszkosul sötét és irónikus. Már eleve az, hogy sokszor témájuk a kapitalizmus, az embereket szolgaként használó rendszer, mégis egy multimilliomos üzletemberről nevezik el magukat, akit szoros szálak közöttek a Szovjetúnióhoz is annak idején. A Haram az iszlámban tiltottat jelent, rá is csaptak a borítóra kettő levágott malac fejet, a booklet-et pedig mindenféle taboo dolgokkal pakolták tele, mint fegyverek, joint, pia. Amik egyébként szénne voltak már használva ezerrel, de jelentés nélkül, itt pedig a kontextusba helyezés súlyt ad az egésznek, ezzel emelve ezt a projektet, a fél színtér felé azonnal. A hipnotikus témákra hipnotikus szövegek is jönnek, forognek a nyelvek és tekerednek a szavak. A hangulat kaotikus és szürreális egyszerre, sokszor eszembe juttatta Earl Sweatshirt dolgait is. Tele vannak nagyon erős egy- két sorosokkal és senkit nem kímélnek.

We let BLM be the new FUBU
We ain't bros

Zeneileg nagyon elegánsnak és jól átgondoltnak hangzik, kicsit még vissza is vettek a szokványos hangulat világukból, de Alchemist van annyira profi, hogy mindezek ellenére is teljesen rájuk szabta az egészet. Hiába tűnik másabbnak mégis, elejétől a végéig ennek a két őrültnek szürreális oda szurkálásai és filozofálgatásaié a főszerep.