A Blood Skid az utóbbi öt évben már bekínált három kis lemezzel és mindegyiken voltak érdekes pillanatok. Ami már első ránézésre a egyértelmű volt, hogy ők még mindig nagyon élik a 2000-es évek eleji emo/screamo dolgokat. Ennek ellenére második neki futásra betoltak egy olyan fél perces powerviolance himnuszokat tartalmazó 7 perces kislemezt, hogy spatulával kellet felvakarni a maradék pofánkat, amit a betonon horzsoltunk le, önként. Eközben pedig nem felejtették el, hogy a mid-west az a hely amerről ők jönni akarnak.

Itt a negyedik karika 21 percben, van minden ami szem-szájnak ingere. Az első dal címe Tony Hawk Pro Skater 2, ami tényleg egy olyan dal ami simán szerepelhetett volna a játékban. Pörgős, punkos, csorda vokálozgatás, bohóckodás. A folytatásban már van egy kis túrás is, meg olyan dallamok amik úgy kínlódnak mintha szét akarnának esni, de valahogy mégis működik a dolog. A középnyugat ráz kezet az erőszakos pv irányokkal, egy kis bohókás punkkal karöltve, amiből egy aranyos és mókás egyveleg születik. Amiben egyszerre ott van a "sad emo boy" hangulat is, viszont néhol meglepően agresszív és vehemens, de nem a screamo-hoz illő módon. A dalok rövidek és húzósak, amit még instrumentális akusztikus részek is színesítenek. Szóval a változatosságra nem lehet panaszunk és emelllett akadnak igen csak erős dalok és témák is, mint a Somniloquy. Vagy éppen szomcsi tábortűz mellet piszmogás, mint a With Everything Said. Részeiben ez a kirakós nagyon szépen kimunkált stílus gyakorlat, összerakva mégis néha nem értem, hogy mi jön miután és miért. Viszont ez az önfeledt káosz mégis tele van jobbnál jobb pillanatokkal, amik lehet szét is esnek szinte azonnal, mégis szerethető és újra és újra hallgattatja magát.

Győri a cucc, de nem édes, viszont mégis van olyan jó, sőt jobb. A Bipolaris összedurrantotta az utóbbi évek összes dalát egy karikára. Volt már ami megjelent, így vagy úgy, de mégis így alkot szép, kerek egészet. Prog metalba mártogatott modern hardcore, vagy valami ilyesmi. Verbálisan gyomorszájon, egyszerűen de mégis összetetten.

Ebben a 44 percben tényleg minden benne van, amit szerintem ők bele akartak pakolni. Így első neki futásra, egy nagyon erős debüt született. Alapjaiban egy modern és dallamos hardcore cuccról van szó, de a receptükhöz hozzá csaptak egy kis prog metal is. Pont annyit ami kellő változatosság, izgalmas kiállásokat és váltásokat kölcsönöz, azoknak a hardcore-os alapoknak amikben egyébként sok meglepetés nem várna minket. Ezeknek hála összetett a dolog, de még sincs túl tolva a technikázás. Olyan érzésem van, hogy az összes dal szinte tökéletesen van megmunkálva. Mint egy jó kertész, lenyisszantották az összes felesleges indát, kinövést meg leveleket amik már inkább elvettek volna az összképből, mint hogy hozzá tennének. Az egyértelmű zenei megoldásokat pedig olyan kis trükökkel is feldobják mint a Sagittarius A*-ban felcsendülő törzsi, sámános betét. Miközben annak ellenére, hogy kemény zenéről beszélünk(már akinek), a dalok fülbemászóak, a refrének szinte azonnal hatóak, viszont még sem mondhatjuk rá, hogy elpopposodna. Csupán a srácoknak nagyon erős dalírói vénájuk van, így a stílus keretein belül, meg néha a kislábujjukat a határokon átdugva tudtak, egy fogós, de még is a velejéig húzós hardcore lemezt írni. Ami a hossza ellenére is végig izgalmas tud maradni, pedig első ránézésre az volt az érzésem, hogy az egy egyértelmű kivetni való lesz, de úgy látszik tévedtem.

Ahhoz pedig, hogy ennyire fogósak és izgalmasak legyen a dalok, sokban hozzájárul Németh Attila szövegvilága, na meg vokál stílusa is. A hasonlatokkal és költői képpekkel operáló már-már irodalmi szinten megmunkált szövegekről egyértelműen eszünkbe juthat a Téveszme is, annyira, hogy Viktor feat-el is az egyik dalban egy elég erőset. A pátosz túltolása viszont itt is elmarad, így nem lesz egy hisztizés az egész. Attila színes éneke, a ritmizálása, hangszínek variálása egyértelműen a lemez egyik fénypontja. A szokásos hc-s "kajabálást" énekléssel, szavalással és a már említett fogós refrénekkel tölti fel. Sőt A Szerotonin mezők-ön, még rap is van a Beerzebub-nak köszönhetően, bár ez a dal egy kicsit lelóg a lemezről emiatt. A szövegek pedig velősek és több fontos témát is felölelnek és szorosan kapcsolódnak a zeneivilágukhoz is.

Az pedig, hogy egy év alatt kb 10 darab ultra jó minőségi klippet dobtak ki, legyen az animált lyric vagy klasszikusan forgatott, mindezt DIY underground zenekarként rohadt kemény. Szerintem ennek a lemeznek az igazi üzenete nem is a dalszövegekben keresendő, hanem az attitűdben. Nem rinyálni kell hanem csinálni. Nem bömbölni, hogy nincs pénz meg szar az underground és nem segít, hanem alkotni. Pont úgy mint ők, persze nem tudhatom, de biztos van kapcsolati tőkéjük, amivel ezt létre tudták hozni, de az nem von le semmit az előbb kifejtett gondolatból.

Büdös hipszter cipőbámulós hülyegyerek vagyok, a metal megrontója, hímnős meg rasztomán meg ki tudja még miket kaptam már... Pedig csak arról lehet szó, hogy hányok a sztereotípiáktól, amit a fémzenei színtér felvesz, és valóban létrehoz... Kötelező hangzások, kötelező dalszöveg témák, kötelező hangszerelés... Ugyan már... Nick Mason a Pink Floydból mondta azt, hogy a tegnap lázadóiból lesznek a holnap vaskalaposai. Lehet ugyan a metalt úgy szeretni, ahogy a nyolcvanas években kikristályosodott, de az idők múlnak, és minden fejlődik. A metal is. Ja? Hogy ez már nem metal? Hát engem az sem érdekel. Viszont szeretem hallgatni.

Tehát ősmetalosok kerüljék a bandát, sőt, ezt a cikket is baromi gyorsan kattintsák el, mert ez a zene bizony nyitott elmét és jó akusztikai felbontóképességgel bíró fület igényel.
Ha igazán igényes (-nek felmérhető) cikket akarok írni, nem csak a gonzo hülyeségeimet hozni, akkor minimum utánanézek a csapatnak Metal Archives-en, ahogy most is. A lengyelek 2008. óta léteznek, ezen kívül a Passage lemezüket hallottam, ami ehhez hasonlóan minőségi post metal cucc, és a második volt. Szerintem egy zenekar életében a harmadik lemez a legfontosabb. Egy jó anyagot sokan lazán megírnak, a folytatás is mehet ugyanarra a receptre, a valódi izgalmakat rendszerint a harmadik hozza meg. A teljesen sablonos felállású öttagú (két gitár, bassz, dob, ének) társulat teljesen nem sablonos metalt játszik, bár mára már létezik egy sablonosan post metal irány, azon belül egy kicsit sablonos, de imádom az ilyent. A post metalon belül nagyokat lehet kamuzni, sokan meg is teszik, de nem a Moanaa. Mondom én. Az egyagyúak meg majd annak hallják jól.



Sok furcsa hangulati elemet hallok bevetve. Először is az acidos részek lefutásai után a kicsit túl hangosra húzott kétlábdob rombol, ez néha váratlan, és a tempó is begyorsul időnként. Gyorsan megjegyzem, hogy a becsöndülős percekben viszont visszafogott, jól dinamizált dobjátékot kapunk, tehát Kamil Gebala nem veri szét az összhatást. KÖSZI! Ez a fő gondom a Porcupine Tree-vel például, amióta nem Chris Maitland veri a bőrt, hanem Gavin Harrison.
A Nothing gyors részei furán ritmizáltak, a Lie pszicho betétje elvisz valahová, hanem a Triad! A TRIAD! Na, az maga a megtestesült post művészet, a műfaj magasiskolája. A zenekar nagy erőssége az egy énekes, aki minimum két hangszínt kezel mesteri módon. Ami zavaró számomra, az a néha túl élesen váltott gitár hangszínek, persze ez kell, illetve ebben az esetben a hiba nálam van... 

Egyszer azt mondta valaki (már nem emlékszem ki), hogy a black metal nem tűr meg egyéb jelzőket (atmospheric, melodic, symphonic, post), ami minimum elgondolkodtató álláspont. Játsszuk azt, hogy a post metal sem tűr meg ilyent. Ez esetben a Moanaa nagyon sok műfajt lefed, és nagyon szépen kategorizálja azt, hogy mi is a post metal 2021-ben.

10/10, köszi!

Sokszor van az, hogy a borító az ami meggyőz arról, hogy egy lemezt lepörgessek. Nem volt ez másképp a Spectral Wound friss lemezével sem, amit valószínűleg a büdös életben nem hallgattam volna meg. Mostanában ez az irány nem nagyon mozgot, viszont tudnom kellet mi rejlik egy ilyen ultra gáz és kínos borító mögött. Hát az év eddigi legnagyobb meglepetése, az!

Kanada, Montréal hát mondjuk onnan nem ilyen fajta black emtalt várnék. Mert ami már a legelején egyértelmű lesz, hogy itt bizony az északi, svéd és finn ügyek lesznek amiről szó lesz, Hát végülis északnak észak és ott is kurva hideg van. Amikor pedig jég tulipán fagy a seggedre, akkor valószínűleg a fekete fém is jó lesz. Nincs cicoma, egyszerű mint a faék, a gitár rozsdás késként vág a húsba, a dob pedig Tyson módjára püföli a hallójáratunkat. Mindezt úgy, hogy közben minden szépen a helyén, jól hallható de mocskos és undorító is. Én valahogy így tudom elképzelni ezt a stílust 2021-ben. Agresszív és sötét, a sátánvarjú sebeket tép a lelkünkbe, a dallamok pedig kifacsarják azt a kevés jó érzést is ami még benne maradt.

A tempók és a váltások izgalmasak és változatosak és a dalok felépítésére sem lehet panaszunk. Pedig ami itt elhangzik már mindent hallottunk, viszont simán oda tenném egy Horna, Sargeist vagy Dark Funeral mellé is. Mert egyszerűen hó érzékkel vannak jó dalok megírva, amiből egyértelművé válik, hogy kenik-vágják, hogy is kell ezt a stílust csinálni. Ez a titka ennek a lemeznek meg az, hogy azért jó igazából mert nem akar különleges meg ultra trve lenni, a borítót kivéve. Nincsen erőlködés, hogy valami különlegeset és újat kell mutatni, vagy hogy meg kell felelni valaminek vagy valakiknek. Csak játszanak és azt jól csinálják, ennek a hozzáállásnak hála idén, eddig ez az egyik legjobb fekete fém lemez. Nincs is mit beszélni róla, bár télen azért biztos jobban fog esni.

Amit pár hete a Tso elkezdett, ami nem volt más, mint a szerencsétlen pofánk földbedöngölése, na azt a folytatja, jelenleg az egyik legzsírosabb hazai banda, a Havária.

A Rontás 2019 egyik legjobb lemeze volt, épp ahogy a tavalyi split EP is elég erősre sikerült. Jó velem szemben könnyű dolguk van, mert eléggé azt az irányt lőtték be amit eleve szétadok. Black metal, hardcore, mocskos kukatúró crustoskodás, pont az a fajta, amiben a mosdatlanságtól vagy úriember. A címadó dal a klippel már beharangozta, hogy az ami a legerősebb náluk, az nyers és mocskos, de mégis élő hangzás továbbra is meg van. Gábor dobolásást pedig egyszerűen nem lehet, nem tátott szájjal nézni és simán érdekessé tettek, már csak az ő játékával, egy egyébként nem túl izgalmas, klasszikus a "zenekar zenél" videót is. Röviden és tömören, a klippben Gábor lopja a show-t teljesen.

Nem mintha Tamás-ra lehetne panaszunk, ezen a röpke 10 percen is érződik az, hogy nem véletlenül volt a Rákosi sem akkora böszme nagy állatság. A riffek megzabálnak, a szövegek pedig kikanalazzák a szemed. A kémia tökéletes kettőjük között, alig várom, hogy lássam őket a HellVill-en. Lüktet és saját életre kel az egész lemez. A digitalitás rabszolgaságba önönmagát taszító emberiség, arcul köpése. A szövegek nyersek és célre törőek és igzából bőven van ebben a témában annyi, hogy egy hosszabb anyag is kerekedhessen belőle. Mégis én úgy érzem ez a rövid, de elsöprő felépítés elég jól áll nekik. Hozzáteszi azt a punkos, hc-s attitűd-öt amitől ők kilógnak a sorból, keresztben, hosszában és talán még az árnyék is jobb volt fénykorában. Viszont a Vakság-ban olyan dallamorgia van, ami eddig még szerintem nem volt és jól kipattintja a lemez közepét. Edd vagy megesz!

Az új The Southern Oracle az egyik legjobban várt lemez volt számomra, idén. Ennek előzménye valószínűleg az, hogy a Hiraeth bitang erős volt, amire mindent kigyomláltak, ami még a Hth/LtH-n zavaró lehetett. Szerencsére, most is ezen a vonalon haladtak tovább. A promozása is elég király volt a lemeznek, persze mentek a szokásos ez a legjobb lemezünk meg alegfontosabb dolgok. Viszont ezt szerintem nem lehet felróni senkinek, hiszen egy művész valószínűleg mindig az aktuális munkáját érzi annak, abban van benne nyakig. Mondom ezt úgy mint hallgató és nagy rajongója a zenekarnak, nem teljesen értek egyet ezzel akijelentéssel.

Az új lemez a Exodus Aesthetic címet viseli és 22 percben megy át rajtunk, mint egy kibaszott tehervonat. A Hth/Lth-val mindig is az volt a bajom, hogy túl hosszú. Értem én, hogy hallgathatom két adagban is, de van egy kattanásom, hogy nem szeretek lemezeket félbehagyni, az ilyen tipusó lemezekből pedig egy, egy órás adag rengeteg, még akkor is ha egyébként kiváló a lemez. Ezt a Hiraeth-re korigálták és szerencsére erre a lemezre is meghagyták ezt a formátumot. Így a lemez végig, abál és húz, egy pillanat megállás sincs, átszáguld rajtunk és megmondja a magáét, pont ahogy azt egy ilyen lemeznek kell. Az előző karikán erősen megjelenő metallic hardcore-os, thrash/crossover témák még nagyoibb hangsúlyt kaptak. Ennek oka mint kiderült, hogy Bodócsi Imi egy thrash projektre félre rakott témáit dolgozta át és pakolták fel a lemezre. Szóval tukatuka, pörgőrúgás, sőt még egy elég erős szóló is színesíti az összképet. Viszont ezeket leszámítva is vannak érdekességek. Már a Peacekeeper végén is vár minket, egy nagyon ötletes húzás, a Heaven is a Place on Earth című klasszikus dalt szét torzított részlete, ami csak tovább nyomatékosítja a dal mondanivalóját, ami igazából a legelső Prisoner-el alkot egy párt és indítja el elég nagy lendülettel a lemezt. Nem is beszélve a szokásos filmes bevágásokról, a Prometheus-ból vaagy éppen az Enemy című fimből, ezek persze Kókai Barnabás filmek iránti rajongásának hozadéka. A előzetes dalok közül talán a Stringpuller volt ami a legnagyobbat ütött. Jobban belegomdolva annyira nem kellet volna meglepődni egy hip-hop dalon, hiszen Barnabás köztudottan nagy hip-hop fan, ennek ellenére eléggé földhöz vágott ez a kis boom-bap nóta, mert rohadt erős. Barnabás rapekési stílus pedig rohadt jó, még ha nincs is kiforrva még, szóval én simán várom ennek a folytatását. Az album közepére helyezése pedig, több mint jó ötlet volt, ad egyfajta pihenőt, de maga a lemz mégsem ül, hanem ugyanúgy pofozgat tovább. Az alap egyébként a pár éve elhunyt dobosuk munkája. Ami a legjobban érződik a lemezen, hogy kémia az tökéletes a háromember között aki összepakolta a lemezt és mindenki a maximumra törekedett. Budai Béla szét túrja a fejed úgy, hogy nem marad belőle semmi csak egy nagy rakás vakondtúrás. Ebbe a vakondtúrás fejbe üvölti Barnabás a gondolatait, amit ő fontosnak tart, hát Imi meg Imi, olyan baszó riffeket írt, hogy a fal adja a másikat. Egyébként én megint úgy jártam, mint a Hiraeth esetében, miszerint elsőre csak átrohant rajtam az egész és nem tetszett. Viszont többszöri hallgatásra, már észrevehetőek az apróbb finomságok, amitől ez is egy igen jó lemez lett. Ennek ellenére a Hiraeth-et én személyszerint erősebbnek érzem, sokkal több emlékezetesebb pillanata van, bár az tény, hogy az Exodus pedig színesebb. Hála a Stringpuller-nek meg az ügyesen beszerkezett levezetőknek, bár a Heatseeker már inkább egy magában is megálló dal, ami egy elég súlyos lezárást ad.

Előzetesekben sokszor el lett mondva, hogy a szövegek most erősen politikai jellegűek lesznek. Hogy a sok szarért a vezetők a felelősek, de mint zenekar ők pedig azért, hogy erre fel hívják a figyelmet. Amit meg is tesznek. Bár én arra számítottam, hogy kicsit jobban oda lesz szólva, nem pedig csak ilyen általános dolgok lesznek. Hiszen van itt most Dürer bontás, az orrunk előtt alapítványokba közpénz mentegetés, az anya az nő, az apa az férfi és még egyéb ügyek, amikről simán lehetett volna célzottabban beszélni. A külcsíny az megint profi munka. Legyen szó magáról a több oldalas lemez méretű szövegkönyvről, ami még nem jött meg, viszont már képeken is gyönyörű. A számonkénti grafikák amik erősen kapcsolódnak az adott szöveghez, vagy csak a sima polók, pulcsik grafikájáról. Ilyen tekintetben mindenképpen ez a legerősebb anyaguk eddig.

Ha már az idei Eyehategod eléggé elment melettem, ahogy egyébként az utolsó előtti is. Vannak még itt olyanok akik hozzák azt a mocskos, dögkút kipárolgásban pácolt rohadalmat, amit én egyébként a nagyoktól várnék. Az egyik ilyen banda a Body Void, a zajos, modern doom/sludge egyik zászlóshajója már most. Pedig 2016-ban jöttek ki az első cucukkal. Ez azóta a harmadik nagylemez, volt még egy EP és split is. Szóval amilyen lassú tempójú a zenéjük, annál gyorsabb a munkájuk.

Én egyébként miádom ezt a hangzásvilágot. Van is már annyi ilyen banda, hogy pöcegödröt lehet velük rekeszteni. Ennek ellenére, hiába nagy a választék számomra a legtöbb a lemezek végére unlalmas lötyögésbe torkollik. Igazából nehéz megmondani, hogy mitől is jó egy ilyen lemez. Nem is tudom. Érezni lehet, többnyire már az első pörgetésnél, elkap, a robbanásra kész harag és frusztráció, amitől érzed, hogy ez az egész őszinte. Ez a három srác egyébként nem felejtte el, hogy annak idején még a sludge úgy írták le a firkászok, hogy a doom és a punk szerelemgyereke. Ez itt annyira igaz, hogy nincs semmiféle sabbath-i hagyomány, az egész inkább egy kurvára belassított Black Flag érzetét kelti. Nyakon öntve fogcsikorgató zajongással és kínban és szenvedésben gazdag bömböléssel, ami nem is bömbölés.

Az egyértelmű, hogy mindig jókor kapcsolták fel a punk kapcsolót és kezdtek el abálni, mert ezzel lett egy bitang erős húzása a lemeznek, Mármint szépen döngöli az arcod és amikor már nem bírnád felpörög a cséphadaró, oszt csá. Félelmetesen dühös a lemez és a frusztráció szinte kézzel fogható. A Laying Down in a Forest Fire-ben például tökéletesen vissza adják ezt az érzést azzal, hogy mindig belekezdenek egy ocsmány jó riffba amit a félbe hagynak és betonoznak tovább, na ez harmadjára már kurva idegesítő, de valahogy mégis zseniális, mert beléd ültetik azt a frusztrációt amit ők a zenével elakarnak érni. Persze utána pont ebben a számban van egy hatalmas drone-os, post-os elszállás csak, hogy ne legyen annyira egyszerű a képlet. A feedback isteneknek áldozott mételyes balladák, négyszer 12 percben. Eszed vagy okádsz, te döntesz.

Ők is azok közé a bandák közé tartoznak, akik annak ellenére, hogy doom-ot vagy sludge-ot tolnak, szövegeik mégis politikai és társadalom kritkikus töltetűek. Van valami pozitívum is abban, hogy mi megy ott a tengeren túlom. Mert annak hatására születnek ilyen erős, érzelmekkel teli, a kapitalizmust és fehér felsőbbrendűséget gyilokra hívó lemezek.

A R.A.T.S bemutatkozó lemeze az, ami már a címével is bizalomgerjesztő és tökéletesen leírja a jelenlegi mindennapjainkat. Ez egy fullos DIY cucc Svédországból, és nagyon mást nem is lehet kideríteni róluk, mondjuk a lényeg a zenében van az, hogy pofán basz.

A slayeres bekezdés már sejteti mi is fog itt történni és nem is fogunk sokat tévedni. Metallic hardcore, a klaszikusok alapján, nyers arcbamászó hangzással. Az enyhe kis trükk az, hogy bekeverték a dolgokat egy csipet modern cuccal, nyakszaggató breakdown-ok és döngölős asszonyverő hardcore személyében. Szóval az van, hogy újdonság az nincs, viszont érzés, düh, meg rohadt jó dalok és témák annál több. Ezek a svéd apukák 14 percben úgy helyretesznek, hogy a covid is hazáig szalad a kis testedből. Talán csak az egyetlen baj, hogy nem igazán van még a dolognak identitása. Van itt minden, Slayer, fiatalos Kublai Khan-os betonozás, egy kis Integrity a 90-es évekből meg miegymás. Ezért egy kicsit szét szórt és összecsapott hat a végeredmény, viszont csereébe tényeg olyan húzása van, hogy bőven lesz még itt mit várni a következő anyagokon.