Annak idején, amikor a Totem Skin földbe állat, nagyon sírtam. Olyan stílusok igényes keverésevolt az a banda ami igencsak közel áll a szívemhez. Viszont, szerencsére Christoffer Öster tovább vitte a lángot, a Dödsrit személyében. Ami a harmadik lemezre, egy személyes solo projektből egy teljes értékű zenekarrá avanzsálódott.

A felállás változott, de a zene veleje megmaradt. Továbbra is egy jeges, szívbemarkoló, depresszív utazás részesei lehetünk. Egy utazáson, amin tökéletesen lavíroznak a black metal, a neo-crust és a screamo/post-hardcore tengerein, mindegyikből kicsípve a legjobb részeket és szépen arányosan egymás mellé pakolgatva. A recept igazából nem bonyolult és nem is újdonság. Az erőssége ugyanaz mint ami a Totem Skinnek is volt, a frankón felépített dinamikus dalok, na meg a piszok jó hangzás.

Ezt az érzelem dús, modern, dallamos black metalt teljesen sikerült a magukévá tenni. Baszatják mint a szélvész, a tremolo leviszi a fejed, a kiváló érzekkel bepakolt váltások pedig adnak egy húzó dinamikát az egésznek. Az pedig, hogy igazából mennyire is tudnak a srácok így együtt, akkor a legfeltűnőbb amikor belassulnak. Olyankor egy fagyos csákánnyal végzett szívműtét hatását keltik az undorítóan szép és egyben keserédes dallamokkal. Néhol már soknak is mondanám a melódiákat, de valahogy sikerült elérniük, hogy nem a szirup, hanem inkább egy kis belga melankólia csöpög gitárokból. A Mortal Coilon még egy kiváló solot is hallhatunk. Én nem vagyok egy solos fazon, sőt a legtöbb esetben kifejezetten zavar. Itt mégis sikerült egészen elviselhetőre csinálni, amitől színesebb lett a lemez, még ha én meg is lettem volna nélküle. Szerencsére utána egy olyan penge,d-ütem aprítást pakolnak oda, hogy azonnal elfelejtkezek a solo fóbiámról és már azon goldolkodom, milyen crust cuccokat hallgatok majd holnap munkában, ha az istenek is úgy akarják. A crust-os örökség, a vokálokban is megmaradt és talán a három lemezből itt a legjobb, tele érzelemmel és mégis a stílushoz hű bunkó bájjal. Ezt a bő 36 percet megint csak a jól megírt dalok és jól össze válogatott darabkák viszik a hátukon, amiből egy kiváló mozaik készült. Ami bemutatja az északi melankóli hideg és dallamos valóját.

9/10

Halmozódva jönnek mostanában az izgalamsabbnál izgalmasabb hazai black projektek. Kezdem azt érezni, hogy kezdik a hazai zenekarok levedleni a ránk oly jellemző és számomra már eléggé fárasztó hibákat és hozzáállást.  A Holdlajtorja is ezt a tendenciát bizonyítja, így annál szomorúbb, hogy szinte semmi figyelmet nem kapott ez a három számos demo. Én is csak úgy értesültem róla, hogy a srácok elküldték. Szkeptikusan ültem le mellé, mint ahogy az összes hazai black metal mellé, viszont kellemesen csalódtam.

A Holdlajtorját a Vorkutából is ismerős Berki Bálint, másnéven Inmar hívta a létezés fokára. A csapatot pedig Leirus és Marblebogos arcokkal egészítette ki, így egy 2 éves kezdeti "hiátus" után tavaly decemberben kijött egy három dalos, eléggé demo jellegű anyag. Már a zenekar neve is bizalomra ad okot, hiszen amiben lovecraft van az nálam egyből egy magasabb fokról kezd. Még ha esetek többségében emiatt esnek is nagyobbat. Viszont ilyet itt most nem tapasztalhatunk, a Holdlajtorja azt a fajta rituális black metal vonalat viszi ami mostanában annyira divatos és emellett nekem nagy kedvencem is.

A hangulat sejtelmes és sötét, a rituális lüktetés adja az egész, alig 10 perces anyag boogieját. Olyanfajta éteri lüktetést, amire még Dagon is egy medencés partyval válaszolna. A törzsi dobolásra ráhúzott pulzáló dallamok és a középtempós témákkal felépített, valami nagyobb katarzist ígérő hangulat az ami uralja az anyagot. A középső másfél perces közjáték pedig egy sötét dohos pincében viszhangzó rituáléra invitál meg minket, amiben az ének sokkal érdekesebb, mint az a szokványos károgós amit alapjáraton tolnak. A nagylemezen remélem többet halhatunk majd belőle.  Bár már az utolsó számban is kapunk egy kicsit belőle szerencsére. Ami ebből a két dalból kiderült az az, hogy muníció és hangulat az van bőven. A rituális lovecrafti hangulat nagyon működik, nem esnek abba a hibába mint a legtöbben, hogy a jól felépített, sejtelmes középtempós részeket szétverik. Az egymásba csavaradó hidegrázós dallamok, főleg a második dalban, erőteljesen elviszik a zenét, nem mintha a ritmusszekcióra lehetne panasz. Értem a demo lényegét, de itt most tényleg az a legnagyobb baj, hogy csak egy demo. Egyszerűen nincs ideje kibontakozni a hangulatnak és a témáknak annyira, hogy elérjük a katarzist. Viszont a célját mindenképpen elérte, hogy várjam a folytatást. Szomorú, hogy az ilyen izgalmas anygok nem kapnak túl nagy figyelmet, persze a Hooligans egyel lejjebb hangolja a gitárjait és már minden portál kötelességének érzi, hogy ajnározza őket picit és megmérettesse itt vagy ott, na mindegy.

Jute Gyte másnéven Adam Kalmbach szerelem gyereke. Aki olyan zenekarokban volt ez előtt, amikről én nem is hallottam. 2002 óta viszont ebben az egyszemélyes projektben tevénykedik és munkáival megérdemelten harcolta ki az avantgarde, kísérletezős szcéna elismerését. Volt is is mivel, ugyanis eddigi fennállás alatt, ha jól számolom, ez a 32. nagylemeze. Először is ez eléggé impresszív, másodszor meg, takarodj már, ember az ilyen??? Szóval most azért nem fogok bocsánatot kérni, hogy nem vagyok elég felkészült az úriember munkásságából, főleg, hogy ezek között vannak 3 órás lemez is.

Idén ez már a második lemez, év elején már volt egy, egy track-es két órás szösszenet. Viszont most akkor koncentráljunk a Mitrealität-ra, meg arra, hogy mit tud nekünk nyújtani vagy éppen elvenni ebben a bő egy órában. Bekategorizálni elég neház lenne, az egész pályafutását, nem csak ezt az egy lemezt. Ami biztos, hogy a határok tologatása vagy felrúgdosása, új zenei dimenziók kialakítása vagy éppen meglévőek teljes átalakítása épp úgy a célját képezi, mint a lelkünk megnyomorítása. Ehhez fegyverként használ elég sok mindent, a noise zajongáson, az ambient csend szertartáson át, pszichedelikus törzsi dobolást egyaránt. A szépsége pedig abban rejlik, hogy hiába hihetetlenül dinamikus és kaotikus az egész, nagyon éles váltásokkal, a végére valahogy mindig oda lyukad ki, hogy összzeáll az egész. Viszont hallgatni semmiképpen sem jó érzés, és ez az amiért maradandóbbak is számomra az ilyen jellegű zenék, már mint érzelmileg. Mint ahogy egy dráma is maradandóbb és hatásosabb, mint egy vígjáték, úgy az ilyen jellegű zenék is sokkal jobban beivódnak. Nem egy riff vagy egy jó ének téma fog megragadni, hanem az a szürreális, morbid hangulat ami körüllengi az egész lemezt. Az érzés amitől a sötétszobában, fülessel a fejeden oda nézel a sarokba, mert valami földöntúli entitás pillantását érzed a tarkódon.

A kafónikus black metalos kezdés, ahol a dob csapkod jobbra-balra a hangzás éles mint egy vágás, a gitár pedig zaklatott. A vokál mellé pedig egy standard, unalmas károgás. Ad egy olyan összképet amit elég nehéz feldolgozni, viszont sokadik hallgatásra is találni felfedeznivalókat, mint például a háttérben szépen elrejtett basszus. A halk ambientes belassulás, aminek nyugatatólag kellene hatnia, inkább az ellenkezőjét éri el. A vihar előtti csend ami ezzel a szekcióval jön, inkább csak még több frusztrációt szabadít fel, mert ezek a groteszk dallamok aztán mindenre jók csak nyugtatásra nem és már szinte várja az ember az újabb cséphadarást. Az első dal ezeknek a gyors abálásoknak és groteszk noise/ambient szekcióknak a szépen felépíett váltakozásának gyümölcse. A Prometheus Ends in Onan az éles nyikorgó gitárával pedig felér egy hős utcai dobhártya késeléssel. A lassú kísérteties kiálás viszont mindenért kárpótól, olyan mélyűri sivatagokba kalauzol el minket ahonnan nincsen kiút és csak az éppen megállni készülő szívünk dobogása az egyetlen ami helyes irányt mutat, ebben a délibábokkal terhes ópiátos álomvilágban. Mert mily gyakran megörténik, hogy a dühös ember őrjöngve tagadja, amit belső énjétől hall. Az Ophiuchus egy lágy csengettyűs szertartás, őse istenek hívó szava szertartásos dallamokba csomagolva. A Mitrealität pedig mindenezek összesége, csak a tempó belessulásával az ópiátok elkezdtek hatni. Lassú megfontolt cammogás, az őrület határmezsgyéire, ahol William Glass, Cioran és A Bomlás Kézikönyve vagy éppen Lukács György adják a mentális táplálékot, ebben a kietlen és rideg semmirevalóságban. Az utolsó 10 perces zongorázkadás pedig felteszi az i-re a pontott, hogy végképp ne tud milyen hús-vér világban is vagy jelenleg, vagy a nem létezés melyik alfaját végzed éppen a tükör előtt, a harmadik szilvásgombóc majszolása közepette.

Három évvel ez egyik legerősebb DOOM kolab után, itt a folytatás. Közben azért sok minden történt, nem éppen fasza dolgok, a covid-on át, maga a Mester haláláig.Viszont mikor már talán látni valami fényt is a vírus alagút végén, berobbant ez a 26 perces boombap csoda.

MF DOOM-ról, meg arról, hogy ki is ő, meg mit csinált nem akarok pofázni. Mert nem is érzem, hogy lenne hozzá elég tudásom, na meg gépelhetnék két napig megállás nélkül. Meg aki tudja kiről van szó az tudja, hogy nem véletlenül mondják a "your favourite rapper's, favourite rapper"-ének, aki meg nem, ha azt lepörgeti egy tök jó kiindulási pontot kap, ahonnan pedig van még felfedeznivaló bőven. A Czarface-ről az elején mindig az volt az érzésem, hogy a szegényember MF DOOM-ja, azóta is megkövezem magam, hogy mondhattam ilyet az egyik legkirályabb hip-hop szupergroup-ra. Ami azért túlzás, hogy szupergroup, mert hiába van ott Inspectah Deck a Czarface előtt fogalmam se volt, hogy létezik 7L és Esoteric. Ami meg azért gáz, mert egyébként Wu-tang szintű csávók ők is.

A beatek ütnek arcba, boom bap a javából. Tele van verve az egész bevágásokkal rajzfilmekből, popkulturális utalásokkal, képregényes utalgatásokkal. A képregények egyébként is DOOM világának alapjai, ahogy a Czarface-é is. Most a borító is az 1985-ös Daredevil 216 átdolgozása lett, elég patent módon. A verse többnyire erősek, persze vannak olyanok mikor felszaladt a szemöldököm, mikor például arról dumálnak, hogy nincs drog a bizniszben, spolier alert: de van. Nem a legerősebb anyag egyik oldalról sem, de még így is ver kb mindent az utóbbi időben ebben a stílusban. Czar-ékat én kicsit többnek éreztem mint DOOM-ot, valószínűleg a lemez egyébként DOOM nélkül lett befejezve és valószínűleg ezért van kevesebb verse-je rajta. Erre most lehetne mondani, hogy összecsapták is kiadták, hogy még lehúzzanak egy kis lóvét belőle, de szerintem nem. Lehet naív vagyok, de például Esoteric instáját elnézve, én nem ezt nézem ki a fickóból, inkább azt, hogy maximális tisztelettel bántak vele és kihozták azt ami megmaradt, hogy mindenki hallhassa a főnök maradék szövegeit. Jól is tették. Just remember ALL CAPS when you spell the man name

R.I.P MF DOOM

Nem rég jött ki a BIPØLARIS első nagylemeze, ennek és sok más kapcsán is dumáztunk Németh Attila énekessel.

Szia köszi, hogy elfogadtad a felkérést! Eléggé fiatal zenekar vagytok. Mikortól számítjátok a BIPØLARIS létrejöttét, van esetleg valami adott pillanat amire emlékszel, hogy az volt a "születés" pillanata?

A BIPØLARIS első életjelét még 2016 ban vettük fel Kis-sel, ami a „Maszk” című szám egy kezdetleges verziója volt. Eztán tettünk egy próbát zenekar alapítására 3 másik győri sráccal, de 3 próba után kudarcba fulladt, az elképzelésekből fakadó különbségek miatt. Eztán én kiköltöztem Németországba munka lehetősége miatt. Így egy időre a „zenekarozás” gondolata, mint olyan, pihenő pályára került, de Ádám-mal folytattuk az, online zeneírást. Egy munkával kapcsolatos utazás során egészen Älmhultig keveredtem a Svédeknél 2017 októberében és ezen az utazásomon született meg a „Szélrózsa” dalszövege.

Eztán döntöttük el Ádám-mal, hogy ebből kéne csinálni valami felvételt, így egyik hazautazásom alkalmával felvettünk egy 3 számos akusztikus demót az addig megírt szövegeimből és dallamokból (ez mai napig meghallgatható bandcampen és youtube-on is).

Ezt a Demót küldtem el Dávid-nak, aki jelezte, hogy ha ebből esetleg egyszer formáció lenne, akkor szóljunk neki, mert szívesen beszállna a dobok mögé. 2019 év közepén lett lehetőségem hazajönni munkahelyváltással és kapva az alkalmon, még hazaköltözésem előtt elkezdtünk hangszereket, próbatermet és egy 4. tagot összeszervezni a bandába (akkor már a BIPØLÄRIS néven). Ez nagyjából sikerült is, viszont a 3. próba után az új gitáros, újfent az elképzelésekből fakadó ellentétek miatt kilépett.

Ezután viszonylag egyszerű volt a szitu, mert mind a 3-an Győrben laktunk, és heti rendszerességgel próbáltunk, íródtak is a számok, meg neki is álltunk koncertezni első EP-nk a Kapillárisok kiadása után. Nagy vonalakban ennyi az eredet történet, bocsi ha kicsit bő lére eresztettem.

Az sosem baj ha bő a lé. A BIPØLARIS előtt voltak még zenekaros próbálkozások, vagy valamilyen formában részt vettetek a zenei életben?

Ádám dobolt és basszusgitározott is különböző „egynyári” projektekben, majd később kezdett a zenekarral párhuzamosan stúdiót építeni (W-Drum Home Studio). Dávid szintén csak rövid pályafutású formációkban vett részt. Tavaly Decemberben csatlakozott hozzánk Adrián, ő szintén több helyen megfordult, legutóbb The Unknown Disorder nevű győri bandában gitározott. Én magam a Suicide Pride-ban gitároztam elejétől végéig (2006-2012) és idén 16. éve szervezem a Hell Vill-t.

Na a Hellvill-re még vissza térünk! Akkor igazából a haza jöveteledre pár hónapra be is ütött a covid. Mint zenekar hogy kezeltétek az ezzel járó dolgokat? Mint külső szemlélő azért egyértelmű, de hogy éltétek meg belülről?

’19 Júniusában volt az első bulink, a legutóbbi pedig ’20 februárjában. Ezalatt az idő alatt játszottunk fáskamrában a Bakony szívében (köszi Áron, köszi Dorka) és a régi Dürer nagy színpadán (RIP) is. Tulajdonképpen 12 koncertünk volt ebben az időszakban, ami annyi élményt adott, hogy a mai napig abból táplálkozunk és bár endorfin készleteink mára vészesen megcsappantak, igyekeztünk a koncertek hiánya miatt keletkezett űrt egy nagylemez kiadásával betölteni.

Először is visszamondtuk a próbatermünket mivel Dávid külföldön talált munkát (ezért (IS) választottuk a lemezkészítés opciót), utána pedig felvázoltunk egy ütemtervet, hogy ki, mikor, mit fog felvenni. Akkor még csak 3 an voltunk és mivel a mindenki gépészmérnök, így nem volt idegen a „Feladat/Határidő/Felelős” rendszer. Csak így tudunk bármit csinálni most is, mivel útközben ketten házasodtunk és 3 gyerek is született a zenekar családjaiban.

Eleinte próbálkoztunk az online próbálni (Focusrite + jamkazam kombóval ), de 0 kémia és sokkal több latency volt a végeredmény, így ezzel fel is hagytunk néhány próbálkozás után.

A lezárások mindent megnehezítettek. Dávid nem tudott hazajárni és a forgatások is mind tolódtak a vírus miatt. Emellett a számírás teljesen az online térbe tolódott, ahol Ádám-unk kicsit túltolta a matematikát és jeleztem, hogy kizárt dolog, hogy ezt ének mellett érdemben eljátsszam, így létrehoztam a castingcouch.xls-t bele gyűjtve a jövőbeli potenciális gitárosokat az ismeretségi körünkből. Így jött Adrián a képbe.

A Desszertes buli a korai kezdés ellenére is nagyon patent volt. 

Várjámá’, az melyik volt?:D Mármint komolyan kérdezem, az Aurórás?

'19 ősze Dürer. Ti kezdetek azt hiszem, az biztos, hogy nagyon izgultatok és otthon írt cd-ket osztogattatok. Emlékszem, asszony mondta is, hogy de jó pofa, aranyos gyerekek ezek, ő például azóta követi a munkásságotokat.

Ja hogy annak az volt a neve... Ahha.. Hát az a koncert volt eddigi legnagyobb bulink. És hát na. Be voltunk fosva, de igyekeztünk apait anyait beleadni. Örülünk, hogy szimpatikus volt a gesztus.

Láthatólag rengeteg munkát tettetek a zenekarba ebben az időszakban, friss házasként, friss gyerekkel, hogy sikerült ezt kimenedzselni?

Ez főleg Ádám-nak és nekem jelent kihívást, a többieknél még nincs gyerek. Minden apró pici rendelkezésünkre álló szabadidő foszlányt a zenekarra fordítunk, illetve hónapokkal előre egyeztetünk a családunkkal, ha tudjuk, hogy stúdió, vagy klippes történet következik.

Egyébként a csajok aktívan belefolynak a számokba pl. Kórusrészekben, csorda vokálokban énekelve. Minden dalszöveget vagy szövegfoszlányt először Judit-nak mutatok meg, a forgatókönyveket és a klipp ötleteket is ő látja és véleményezi először. Jobban belegondolva valójában ők is zenekar tagok. Hála a devlának támogatnak is minket, amiben csak lehet. (Köszi, csajok!) Most egy kicsi el is kell ülnünk a seggünkön (valahogy?!?), ha jót akarunk magunknak… ”Ha anya boldog mindenki boldog.”

Fontos, hogy minden helyzetben a család élvez prioritást. Ha valakit belekényszerítenénk egy „Zenekar vagy Család?” szituba, az hosszútávon tönkreverné vagy ezt, vagy azt.

A videók esetében ez csak úgy volt kivitelezhető, ha munka mellett éjszakáztam, hogy elkészüljenek a maszkok, a jelmezek, a scriptek, vagy, hogy haladjunk az animációkkal. Sokszor mindezt úgy, hogy a pocakfájós, alvási nehézségekkel küzdő pár hetes kisbabánk rajtam aludt (mivel csak a hordozókendőben tudod testmelegben aludni szegénykém) miközben Aftereffects-es tutorialokon keresztül tanultam az animálást, meg pislogtattam a videóban ütemre azt a szerencsétlen őzikét a borítón.

Ádám-nál stúdió meg a master kb ugyan ez a móka.

Akkor a hardcore szellemiséghez hűen, ez egy igazi családi biznisz.

Valahogy úgy. Dávid-ot középiskola óta ismerem, ketten voltunk dűtfejű rokkerek az osztályban, Ádám-ot meg egyetem óta. Ott Dávid évfolyam és szaktársunk volt. Suli után Ádám-mal laktunk közös albéletben, később még a vőféllye is én voltam.

Itthon szerintem eléggé színes a színtér, de ti még hoztatok bele egy kis proggos vonalat is. Nekem már az első anyagnál úgy tűnt, hogy ez nem útkeresés, hanem már egy kész vízió, hogy mit is akartok. Jól éreztem? Honnan jöttek a zenei inspirációk vagy, hogy alakult ki ez a fúzió?

Nem gondolom, hogy lenne explicit vonal vagy vízió. A többiek tudnak kottát olvasni, nekem nincs közöm az ilyen világi hívságokhoz. Ők sokszor ki matekozzák, hogy hova hány tizenhatod, meg milyen poliritmikus bármibárhó’ kell hogy jöjjön. Míg a szövegekért én felelek, a zenei világért eddig főként Ádám volt a felelős, a thrash-es HC-s bunkó elemeket, a koszt én raktam az általa megálmodott dallamokra. Ő főként progresszív zenei vonalon mozog, bár inkább zenészeket követ, mint zenekarokat. Anno koleszban mutattam neki Téveszmé-t meg Hatebreed-et, erre ő meg kigyúrta magát. Ki érti ezt??? Dávid Architects, August Burns Red, Gojira, Jinjer vonal, Adrián meg hogy csak párat mondjak, Lazarvs, Subscribe, Lamb of god, Pantera. Itt jegyezném meg, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy Adrián-nal kiegészülve mit hoz majd a holnap, ugyanis végre rendes zenész van a hangszer mögött, az éneklés béklyói nélkül. Nálam meg totál inkoherens az Akelá-tól a Funktasztikus-ig, Rammstein-től a Kezdetphiai-ig ( vajon így kell írni?), a Highly Suspect-től a Sworn Enemy-ig….Ja meg csomó Hátsószándék…meg Thrice…. Mindig más pörög.

Akkor tudatosan keresetek egy gitárost, hogy kiszabadulhass a hangszer mögül?

Egyrészt ezért, másrészt meg bőven ránk fért a minőségi javulás gitár fronton és ezt be is láttuk. Adrián és a gitárjátéka nagyságrendeket dobott a végeredményen, ami a lemezt illeti. Kíváncsian várjuk milyen lesz az első koncert a felállással!

Egy kicsit szélsőséges kijelentés, de ha te nem lennél ott, akkor a Bipolaris kb egy prog metal banda lehetne.

Értem a kérdést és igen, ha nem kontárkodnék bele, akkor logarléccel kellene hallgatni a zenekart és a parciális integrálás ismeretének hiányában értelmezhetetlen volna. Viccet félretéve, úgy gondolom hogy ehhez a fúzióhoz minden tag megléte elengedhetetlen.

A szövegekért viszont csak te felelsz. Tudnál arról mesélni? A zenére írod a szöveget vagy fordítva? Koncepciók szerint dolgozol vagy ami jön?

Van a telefonomban egy sufni.txt nevű file, ahova a mindent felírok, ami eszembe jut, minden szójátékot, vagy gondolatot, ami később jól jöhet dalszövegként. Ha ezt nem csinálom, ezek az ötletek örökre a feledés homályába vesznek. 100%-ban a zenére íródnak a szövegek. Általában az van, hogy valami elkezd inspirálni, vagy találok egy furcsa párhuzamot az életben és vágok rá egy gondolatmenetet. Általában a tehetetlenség, a düh, a bánat vagy a harag, ami a dalszövegeket útnak indítja. Sok esetben ez oldja meg a témával kapcsolatos személyes problémám. Éber álmok azóta nem gyötörnek, amióta kiírtam magamból az ezzel kapcsolatos élményeimet. Úgy voltam vele, hogy ha elmondani nem tudom, hogy milyen az, akkor körül írom. Hasonló az Ács, ahol úgy ábrázolom a kihasználás engem ért fajtáját, mint ha valaki egy csónakot készítene a testemből és ezen hajókázna a saját maga által kreált szélviharokban. Segít megnyugodni. Segít feldolgoznom, vagy elfogadnom egy adott problémát, vagy problémakört. Korábban rengeteget enyhített a fájdalmamon, amikor más előadók szövegeit olvasva azonosulnom tudtam egy másik ember kiírt kínjával, segített megküzdeni a saját démonjaimmal. Talán valahol, valakinek, valamikor az én agymenéseim is segítséget nyújtanak.

Szoktam hallgatni a Lyrix podacastet, és durva de szinte minden dalszöveg írónak van egy ilyen txt-je mint neked.

„Akinek nincs esze, legyen notesze”

Mostanában sokaknak tele lett már a hócipője, Beerzebub, Tso csakhogy kettőt említsek, akik rendszer kritikus szövegekkel kezdtek operálni, ahogy ti is. Amikor külföldre mentél, annak volt köze ahhoz hogy nem tudsz azonosulni a jelenlegi rezsimmel?

Ebben több dolog is döntő szerepet játszott. Először is szerte néztem, de nem leltem honom a hazámban. Másodszor borzasztóan bántott a dolog, hogy az országjelzés miatt negyede az éves juttatásom, mint a határtól nyugatra egységnyi munkáért, közel azonos bolti és albérlet árak mellett. Azt mondták, hogy kint sincs kolbászból a kerítés, gondoltam megnézem én azt magamnak. Se kutyám, se macskám nem volt, úgyhogy septiben gyökérkezeltem magam, eladtam mindenem, és némi munkakeresés és szervezkedési után betömtem minden reményem az 1.6-os Ford fókámba, majd az évtized leghidegebb napján (nemvicc, megfagyott a fagyállós ablak mosófolyadék az út felénél) kiköltöztem Németországba. A jelenlegi rezsimmel sem tudok azonosulni, az előzővel sem tudtam volna. Azért költöztem ki, mert lehetőségem volt rá, mert lehetőséget teremtettem hozzá. Mindenkinek javaslom, hogy töltsön el pár évet külföldön. Hiába mond bárki bármit, ezt magadnak kell megtapasztalnod. Életem eddigi legnagyobb kihívása volt, mert végérvényesen összezártam magamat magammal, a problémáim pedig jöttek velem. Ott jöttem rá, hogy az őszinteség, ami hiányzik. Nem csak belőlem, a világból. Azzal ártunk magunknak és a környezetünknek is a legtöbbet, hogy folyamatosan mást akarunk mutatni, mint ami a valóság. Nekem az öngyógyítás formája a dalszövegírás. Erre itthon soha nem jöttem volna rá.

Akkor végülis ez az egész külföldi tapasztalat nagy hatással volt a zenekarra is. Így most, hogy család és gyerek is van, bánod, hogy vissza jöttél? Ott tapasztaltál valamit a német undergroundból?

Külföld nélkül ez a zenekar most nem létezne. Pontosan annyit voltam kint, amennyit kint szerettem volna lenni. Pontosan jó volt ahhoz, hogy viszonylag jól megtanuljak németül és hogy megfelelően tudjam értékelni a családomat és az akkori baráti társaságomat. Önmagamon kívül a világ egy számomra korábban ismeretlen részét ismerhettem így meg. Nem szerettem kint lenni. Nem voltak őszinte barátok maximum sorstársak. Ahogy hazaköltöztem, mindenki kikopott, pedig 1 éven belül ügyintézés miatt visszamentem, szerinted érdekelt valakit a kintiek közül? A nagy túrót. Külföldön csak gyütt-ment vagy, soha nem lehetsz más és ennek a bélyegnek súlya van. Plusz nagyon hiányzott az itthoni zenei underground élet és azok az arcok, akikkel az ember a bulikon rendszeresen összefutott. Voltam pár jó rendezvényen Berlinben és Hamburgban, de ritka kincs volt ez, hiszen dolgozni és pénzt gyűjteni mentem ki. Semmit nem bánok. A családom a legjobb dolog, ami történhetett velem. Akkoriban csak reméltem, hogy ezt valaha majd leírhatom. Pontosan ez volt az a „Szerotonin Mező”, amiről régebben álmodtam, ahova szerettem volna, hogy a hajóm tartson. Én csak szerettem volna végre boldog lenni.

Ha már szóba került a hazai underground. Te ennek eléggé a részese vagy, sok tekintetben. Viszont én azt látom, hogy szinte mindenki nyomja, hogy "unite" meg hasonló hangzatos dolgokat, viszont feltűnően vannak olyanok(név nélkül nem köpködni akarok természetesen) akik még sincsenek benne a fő vérvonalban. Gondolok it arra, hogy nem látni őket a kriptában ha Pestről van szó, vagy a Hellvillen ha mondjuk vidékről. Ez szerinted egyfajta elitizmus vagy belefér. Szerinted lehet más irányokból is támogatni az undergroundot úgy, hogy nem is vagy teljesen a része?

Szerintem nem igazán van „fő vérvonal” a Kripta és a Hell Vill (hogy maradjunk az említett példáknál) látogató közönsége sem ugyan az. Anno ennek a zenei miliőnek része volt az a csoda, hogy az ember koncerteken új zenekarokat, újfajta stílusokat ismerhetett meg. Így jártunk is koncertekre országszerte, busszal, vonattal, amivel csak lehetett, lemezeket, kazettákat, fanzineket cserélgettünk, megittuk amire pénzünk volt, aludtunk ahol tudtunk. Ma kocsi nélkül senki nem megy sehova, félévente játszik Bécsben vagy Pesten bármelyik kedvenc zenekarod, a zenemegosztókkal meg a szociálmédiával pedig már vérlázítóan kényelmes minden és nem tudnak az emberek megéhezni… Persze, most épp nincs semmi, mert kovid van… De valljuk be őszintén: Ellustultunk. Az „úttörő” közeg szépen lassan kiöregszik, utánpótlás meg… örömkönnyeket hullajtok, ha a rendezvényeken olyan 30 év alatti arcokat látok, akiket nem ismerek név szerint, mert az azt jelenti, hogy 5 év múlva a közönség/közösség talán nem csak anekdotákat berregő öregemberekből fog állni. Az elitista fanyalgók meg soha nem érdekeltek, soha nem is fognak.

Tavaly nyár végén megkerestem egy rahedli szervezőt, hogy csináljunk valami közös, nagy underground fesztivált. Semmi nem lett belőle. Ezt nézhetném úgyis, hogy „Én megpróbáltam, de látod, itt nem lehet semmit csinálni…rohaggyon meg mindenki!”, inkább úgy gondolom, hogy még nem jött el az ideje egy ilyen rendezvénynek. Talán jövőre.. vagy 5 év múlva.. vagy 10… én itt leszek.

A Támogatásnak meg végtelen módja van. A Kriptá-nak rendszeresen vannak aukciói, ahol igazi ritkaságokra tehetsz szert úgy, hogy közben 100%-ban a helyet támogatod. A legjobb, ha eljársz bulikba, meg, ha veszel a mörcsből, vagy a Beton-nál ha ott próbálsz. Mi zenekar szinten egy póló előrendeléssel akartuk megtámogatni őket. Összességében egész jól sült el a dolog, de ha azt nézem, hogy Győrből összesen 4 db pólót rendeltek, akkor amellett, hogy nekik végtelenül hálás vagyok, még jobban csalódott vagyok Győrben, az apátia fellegvárában.

Jó látni, hogy mint belsős ember te ezt, hogy éled meg. Viszont én itt kifejezetten a zenekarokról beszéltem. Hogy szerinted az belefér a "unite" - ba, hogy igazából a saját kis köreikben vannak, ahol pedig történik valami tényleges, mint amiket te is említettél se hírük se hamvuk nincs.

Ha olyan egyénekről beszélünk, akik ezt erőltetik és pofajártatáson kívül mást nem csinálnak, csak panaszkodnak, hogy semmi nincs és szar minden, azok basszák meg. Minden egyéb esetben pedig azt vélem, hogy mindenkinek egyéni szuverén joga, hogy hol reprezentálja magát. Aki megvonja magától ezeket az élményeket az saját magával szúr ki.

Atom brutál sok klippeket adtatok ki, egy év alatt több mint tízet. Van egyébként valami filmes hátteretek? A legutóbbi pl a mihaszna csinálta, ők mennyire folynak bele ilyenkor a kreatív munkába?

Semmi filmes hátterünk nincs. A kellékeket, jelmezeket, maszkokat, forgatókönyveket, cateringet én gyűjtöm / állítom össze, a helyszineket is én intézem. A stábtagok, a szereplők mindig ismerősök, akik szeretnének kicsit kikapcsolódni, vagy kipróbálni magukat amatőr filmes környezetben. Ezután következik a terepszemle. Igy volt ez a Viktor-ral is és amikor már a meglévő koncepcióhoz gyűjtünk a helyszínen ötleteket, illetve a megnézzük a meglévők megvalósíthatóságát, az már viszonylag gördülékeny. Elengedhetetlennek tartom, hogy a „stábtagok” a saját ötleteiket is bele tudják vinni a videókba, hogy a magukénak érezzék, hogy szívügyük legyen az.

Elképesztő élmény amikor ez a sok pici elme együtt pezseg és egymásból olyan gondolatokat, gondolatmeneteket váltunk ki, amik van hogy teljesen más, de jobb irányba viszik az egész koncepciót. Ezzel fesztelenebbek és élménydúsabbak lesznek a forgatások. Erre szűkség is van, hiszen a Sagittarius-nál a tündérhegyi szanatóriumban például -10 fokban forgattunk és 1 napunk volt felvenni mindent. Három operatőrrel dolgoztunk és ott már nincs helye a ténfergésnek, szerencsétlenkedésnek. Az Éber forgatása pedig 6 hónapig tartott, 5 helyszínen.

Mostanában annyira már dívik klippeket forgatni. Már nincs viva vagy MTV, ti mégis már első lemeznél forgattatok annyit mint más egy pályafutás alatt. Marketinges fogás ez, ahogy a spotify igazgatója mondta, hogy mindig legyen vami új tartalom, ami a zenekarra tereli a figyelmet? Vagy csak egyszerűen ennyi ötletetek van?

A videókkal egy újabb dimenzió adható a meglévő zene tartalmához, ahogy egy kép is többet mond ezer szónál. Zenekari szinten persze, az is a cél, hogy ezzel a bővített zenei tartalommal több embert elérjünk.

Ezekkel a videókkal életre keltjük a dalszövegeket, amik így már nem versek, hanem mesék, történetek, egy mélyebb, sokrétűbb jelentéstartalommal. Másrészt meg konzerválunk egy pillanatot az időben magunkról.

Nekem ez egyfajta vizuális napló, ugyanis amellett, hogy tudom, hogy melyik sorom hol és milyen körülmények közt íródott, így sok esetben már egy vagy több forgatással kapcsolatos történet is tartozik hozzájuk.

Na akkor a Hell Vill-el mi a helyzet? Most láttam, hogy át raktátok. Győri gyerekként, hogy kerültél egy Székesfehérvári fesztivál szervező brigádjába?

Úgy, hogy én egy bősárkányi gyerek vagyok. Ezért is szerveztem a fesztivált első 11 évben szülőfalumba, Bősárkányba. A helyszínt biztosító tulaj olyan dolgokat csinált az utolsó bulin, aminek én a későbbiekben nem szerettem volna sem közönségemet, sem a zenekarokat, sem pedig magamat kitenni. Eztán 1 évnyi helyszínkeresés következett, hazajártam Németországból polgármesterekkel, önkormányzati kultúrfelelősökkel tárgyalni, de senki nem akarta „örökbe fogadni” a fesztivált. Majd végül csak sikerült új helyet találni neki Veszprémben, a néhai Szigony-ban, aztán mivel azt bezárták, kénytelenek voltunk tovább orientálódni. Itt már többes számban mondom, ugyanis itt már ketten szerveztük a dolgot Grétá-val és ez így van a mai napig. A Fehérváriak meg az eddigi legjobb brigád, akikkel valaha együtt dolgoztunk. Az első közös megmozdulás után kijelentettem, hogy többet nem szeretnék fesztivált szervezni a 8-as Műhely csapata nélkül.

Grétával, hogy jöttetek össze?

Kb 10 éve ismerem, mint veszprémi koncertszervező, meg hát nyilván 1000 buliban ittunk együtt az évek során. 11. Hell Vill-be segített be először, mára pedig velem egyenrangú partner. Nélküle nem hozok nagyobb jelentőségű döntést. Bár a kérdés gondolom nem erre irányult, mégis betalált…a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy anno együtt költöztünk Németországba, de haza már külön utakon jöttünk. Nem volt egyszerű, de sikerült végül nem tönkre baszni a barátságot.

A mostani vészterhes időkben mennyire rossz a helyzet?

Minden évnek megvan a maga kihívása. 16 év alatt kb 10 szer hittem azt, hogy „ez az utolsó Hell Vill”. Mivel a zenekarokon kívül nincsen anyagi felelősségem senki felé, nincs média partner, nincsenek szerződések, nincsenek kiadók, nincs semmi, ami megkötne, így legrosszabb esetben tolódik a dátum, amíg nem lehet értelmes keretek közt megszervezni a bulit. Én senkit nem fogok arra kényszeríteni, hogy kockáztassa a működési engedélyét. 15 évig mindig megoldottuk valahogy, idén sem tervezem megtörni a sormintát.

Na akkor így a vége felé egy sunyi kérdés, legjobb 5 lemez eddig idén?

Fu, bár csak tudnék erre a kérdésre érdemben válaszolni… Az a helyzet, hogy az idei évben, örülök, ha 5-6 órát tudtam minden egyéb mellett aludni, amikor meg van kis időm háttérben zenét hallgatni, mondjuk főzéshez, vagy valami pepecs munkához, akkor instrumentális lemezeket hallgatok (God is An Astronaut, Maybeshewill, meg játék betétdalokat pl.: Braid OST, The Witcher III. OST, Horizon OST. De tudod mit? Az utóbbi idők lélekmelengetésért a következő lemezek voltak felelősek:

Integrity - To die for (2003),
Téveszme - A legszórakoztatóbb nyomor (2021),
Motanka - Motanka (2019),
Funktasztikus - Rezonancia (2020),
Audioslave – Audioslave (2002)

És akkor a végére a szokásosak. Közeli és távoli tervek a zenekarnak?

Közeli terv, hogy elkészüljenek a pólók, meg a lemez fizikai változata, a távoli meg az, hogy minél több bulit tudjunk csinálni. Vannak már kilátásban ötletek a következő projekthez, de még csak koncepció szinten, dallam és szöveg foszlányok formájában.

Esetleg van olyasmi, amit nem kérdeztem meg de szeretnél elmondani?

Nem jut eszembe semmi, viszont nagyon szeretném megköszönni, a kérdéseket az egész zenekar nevében. Meg hogy elvetted az interview szűzességünket! Az első mindíg különleges <3

Úgy sem voltam még sosem szűzoltó, én pedig köszi, hogy abból a kevés szabadidődből rám is szántál, na meg, hogy nem harapofogóval kellet kihúzni belőled a válaszokat.

Bandcamp
Facebook

Hell Vill

W-Drum Home Studio

Percre pontosan (najó nem) érkezett, a Big Brave két évenkénti jelentkezése. Vágjátok, ez az a kanadai power trio, akik 2014 óta, egyet kivéve, két évente jelentkeznek, egy mocsok erős drone/doom lemezzel. Ezt még azzal tetőzik, hogy általában nem ugyan olyanok az anyagok. Az alapok mindig ugyanazok, de volt már itt zajosabb és light-osabb, álmodozósabb lemez is és ez is egy kicsit másabbra sikerült.

Ami egyértelműen a legkülönlegesebb a zenéjükben az Robin Wattie hangja. Ami tele van érzelmekkel, hol kis lányosan aranyos, hol pedig egy banshee módjára próbálja a lelkünket cafatokra tépni. Többnyire sikerül is neki. Az érzelmi skála amit leképez miközben folyamatosan játszik a dallamokkal, hogy illeszkedjen a minimalista zenéhez, az egyik legizgalmasabb énekessé teszi ebben a stílusban.

Az éneken egyszerű eligazodni, nem úgy a zenei részén a dolgoknak. Továbbra is minimalista és repetatív az alap amire építkeznek. A gitárok búgnak és zúgnak, lüktetnek, sokszor már kábító hatásúan morajlanak. Miközben a dob döngöl és lassan apró lökésekkel, hol pedig hatalmas rúgásokkal taszít lejjebb és lejjebb a Vital világába. Az ambientes, soundscape-ek azt az érzést keltik, mintha egy elhagyott, tenger parti faházikó széllel simogatott verandáján üldögölnénk. Erre még rásegít a hullámok hangját imitáló gitár és a harangok lágy hangja is. A súlyos repetatív dallamok egy kolosszális méretű érzelmi vihart építenek, monoton és lassú lépésekkel jutunk el a katarzishoz, aminek a kirobbantója általában Robin és az ő hangja. Azon kevés zenekarok közé tartoznak akik a csöndet és a nyugalmat nem a hallgató megpihentetésére használják, hanem azok is olyan pillanatok, amik tovább mélyítik és még nagyobb súlyt adnak a hangzáshoz. A dalok többnyire hosszúak, viszont a lemez még sincs 40 perc sem. Én igazából ezt tartom az egyik legzseniálisabbnak a Big Brave-ben, hogy amit más zenekarok egy másfél órás hipnotikus utazással képesek elérni, vagy sokszor el sem érni, azt ők kicsivel több mint fél óra alatt teszik.