Jön az áldás rendesen Győrből, az utóbbi időben. Nem rég még a Bipolárisra pörögtem, igazából még most is, és már itt is egy újabb cucc, szintén onnan. A Devoid tavaly hozta ki első nagylemezét Fake Gleam címmel, amin jócskán voltak pofozkodós dalok, annyira, hogy múlthéten háromszor is felmostam rá a konyhát idegből. Egy év telt el és ebben a covidban meg bezártságban gazdag évben összerittyentették máris a következő lemezt. Voltak itt személyügyi változások is, meg minden jóság. A mostani társadalmi helyzetek pedig bőven adtak táptalajt és témát, na meg dühöt a követekező lemez alapjaihoz. Ez lett a Dusk.

Az pedig, hogy mi vár a kedves hallgatóra ebben a szűk félórában? Hogy is szokták a fiatalok mondani, arconpörgés, földindulás, hátra szaltó rasenshuriken vagy mi? Bocs nem vagyok menő. Az biztos viszont, hogy aki csípi az új vonalas metallic hardcore dolgokat, az nagyon nem tud mellé menni a lemezzel. Knocked Loose, Kublai Khan csak hogy a nagyokat mondjam, és már irányban is vagy. Ami már a klippes daltól kezdve egyértelmű, hogy hangszeres téren szintet léptek, ami a legjobban a gitárokon hallatszik. Csak úgy repkednek a death metalos virgák, a jól bepöccintett szólók és egyértelmű, hogy ez a lemez most ezekre az erősen dallam központú témákra lett felépítve. Viszont mindezek ellenére is, nem csak virgázások vannak, hanem döngölés is. A beatdownos részek letaglózóak, a breakdownok meg arcbamászóan súlyosak, ami kell is, mert nekem néha már kicsit sok volt a dallam és a gitár virtuózkodás, még ha kellően profi, igényes és egyáltalán nem öncélú is. A jól felépített dallam világ pedig egy pöpec hangzással párosul. Noha nekem az első lemez, leheletnyivel koszosabb hangzása sokkal jobban tetszik, viszont egyértelmű, hogy ezekhez a témákhoz egy ilyen letisztultabb világ sokkal jobban illik. Sokszor emlegetem, a túl modernre kevert cuccokat. Itthon ilyen például a Tso vagy a Lazarvs aminek sokkal jobban állna egy zsigeribb mocskosabb hangzás, Ivánfi Dani munkái nem a szívemcsücskei ezen a téren, viszont ez, na legalább ilyennek tudnám azokat is elképzelni.

A dalok változatosak és szinte mindegyikben van valami apróság amitől megjegyezhető lesz, mint a Case Whore vége előtti szóló vagy eleve a klippes Just One Bullet fülbemászó riffje vagy dal végi breakdown-ja. Viszont egyértelmű, hogy van egy-kettő sokkal jobban sikerült dal, az előbb említetteken kívül is, így azokhoz képest a maradék csak tölteléknek hangzik. Ez persze betudható annak, hogy alig rövid idő alatt lett össze dobva az anyag, de ettől függetlenül én úgy érzem pár dalon még lehetett volna ülni. Igazából nagyon nem tudok beléjük kötni, talán csak abba, hogy párat valamivel rövidebben, feszesebben tudtam volna elképzelni és egyszerűen nem olyan jók mint a többi. Az ének pedig hozza a kötelezőt, Waldman Szilárd minden dühét és frusztrációját felénk üvölti és a hangszínekbe is visz egy kis változatosságot. Ebben a stílusban egyébként is a színpadon dől a lényeg, és bár még nem láttam őket élőben, a klippekből és az instás fotókból azért kijelenthetem, hogy Szilárdnak a " corpsegrinder nyaka" testével eléggé tekintélyt parancsoló kiállása van. A színpadot pedig teljes mértékben uralja.

Maga a borító gyönyörű, bár nem is lehetne más mert Sebő Krisztián aka Shapesfromhell készítette, ugyanúgy, ahogy a Bipolárisnak is. Ahogy a visszafogott barnás szín keveredik a vörössel, ahogy egyszerre nyugodt a haldokló ló és vadak a patkányok, kiváló, egybefonódó kontrasztok. Maga a CD pedig egy kellemes tapintású kinyitható kis fényes cucc. Semmi cicoma, mondjuk egy dalszöveges bookletet még eltudtam volna viselni, de tökéletesen vissza adja a letisztult, lényegretörő attitűdöt, amit a zenében is képviselnek. A lemez 13.-án vasárnap fog megjelenni, ha csíped az újvonalas metallic hardcore-t, ami most kicsit metalosabbra sikerült, mindenképpen menj majd rá.

7.5/10

Nos, remélem ezzel a felettébb clickbait címmel sikerült felhívnom a figyelmet és mesélhetek a crypt-hop/dungeon-rap műfajról. Még mielőtt elkezdem a mondandóm tartok egy gyorstalpalót.

Meg van-e a leckéjével sosem végző kislány, aki lofi hip hop beatekre véget nem érően bámul a kifakult leckefüzetére? Ha esetleg a youtube egy másik szögletében orientálódnál és nincs meg, máris mutatok egyet ezekből a videókból.:

Ez azért a rendesen a mainstream chillezős kategóriába esik, de nincs ezzel semmi gond… van, aki erre izgul és nem Napalm Death-re. Egyébként érdemes több videóba is belefülelni, mert aki híve az igazi ’80 és ’90 évek hip-hop beat orgiájának az bizony fog benne magának valót találni.

Éééés a dungeon synth nevű műfajról hallottunk e már kedveskéim? Neeem? Na nem baj, arról is mesélek egy csöppet zanzásítva! A következőt kell elképzelni mániákus Gyíkok leülnek és a DOOM 2 hangbankjával megírják a Gyűrűk Ura soundtrackjét. Furcsán hangzik? AZ IS! Kell ez nekünk? NANÁ! Ide tartozik ebbe a műfajba sorolható Mortiis és a side-projektjei, a Burzum és a Summoning egyes albumai és az az egyetlen Wongraven lemez, amit Sigurd Wongraven a Satyricon énekese készített. Ha valaha játszottál bármilyen fantasy játékkal, ami a 2000-res évek előtt készült akkor bizony te dungeon synth hallgattál, hoztam is pár linket barátkozni.

Térjünk is a lényegre! Ha hiszitek, ha nem voltak olyan Orkok is, akik az Elfek által létrehozott gettókban nevelkedtek Sauron bukása után és a frusztrációjukból adódóan létrehozták a Crypt-Hop/Dungeon-Rap műfajt vagy műfajokat, mert ez a része a dolognak eléggé elmosódott, hogy ez most egy vagy két különálló entitás e. Gondolhatnánk, hogy a sok hülye hipszter dobálgatja itt nekünk összefele a műfajokat önkényesen, de amennyire visszatudtam keresni, bizony ez a stílus a ’90es évek közepe óta itt van velünk.

Érdekesség, hogy a Blizzard is feldobott egy hasonló labdát a legutóbbi World Of Warcraft kiegészítőnél a Shadowlands-nél.

 Kicsit komolyabbra fordítva a szót, a műfaj remekül ötvözi a dark ambient / dungeon synth magával ragadó atmoszférikus elemeit a ’80as ’90es évek hiphop epikus és stílusos beatjeivel. Ha esetleg abba a kategóriába tartozol, akit zavar a „hadarás” mert nem tudsz vele azonosulni, attól még nem kell elzárkóznod, mert javarészt instrumentális anyagokról van szó, Akad néhány kivétel, mint például Dj Armok, Vandolorum, vagy DJ Sacred, viszont ők is kifejezetten a minőséget és a régi sulis szellemiséget vallják magukénak.

Azt viszont hozzá kell tennem, hogy akármennyire is szeretnénk elképzelni ahogy Gandalf tüzet kér a bongba a Balrogtól és nem kizárt, hogy már meg is tette, azért ez a műfaj többről szól. Egy olyan szellemiség és közösség áll mögötte, amit bármilyen más színtér megirigyelhetne, hisz itt már az Underground Underdarkjáról beszélünk (haha dungeons & dragons poén). Ha a neten kutakodsz találsz pár előadót, néhány rövidebb topic-ot Redditen, egy facebook csoportot körülbelül 500 fővel, de ennyi. Ezek az előadók valóban a saját KÖZÖSSÉGÜKNEK készítenek zenét. Sőt nem is zenét készítenek, hanem egy vegytiszta kivonatot magukból Mi ez, ha nem underground? Mi ez hanem a zene szeretete? És mi ez, ha nem elhivatottság!!!

RESPEKT ÉS TISZTELET! 

Megtaláljátok lejjebb a facebook csoport linkjét, illetve egy összeállítást a műfajból!

  

https://www.facebook.com/groups/707172753027513

Na, most tetszenek nagyot nézni, mi? Mikor a Barlanghoz jöttem, először is megkérdeztem a Balázst (a főprofesszort), hogy miről szabad írni, mármint műfajok között mennyire szabad szörfözni. Az akkori válasza és az eddigi tapasztalataim alapján most már tényleg látom, hogy bármiről, ami kellően drogos cucc... Akkor élve a lehetőséggel, szeretném kijelenteni, hogy David Bowie maga a pszicho köd, a tömény okkultizmus a popzenében. Aki csak a slágerdalait ismeri most megint néz nagyokat. 
Egy időben azt lehetett róla tudni, hogy heterochromia miatt sötétebb az egyik szeme, mint a másik. Pedig ugyanolyan kék mindkét szeme, csak tizenöt évesen egy lány miatt összeverekedett egy barátjával, ami miatt megsérült a sugárizma, így a jobb pupillája örökre kitágult. Az alábbi kép manipulált, a zöld valójában nem zöld.

Ezek mellett mi alapján döntöttem el, hogy az utolsó lemezét kielemzem csak úgy a magam gonzo módján, mindenféle kötöttség nélkül...?
Hát...
David Bowie egész élete olyan volt, mint a halála. Látványosan semmit nem vett komolyan, egyvalamit kivéve. A lemezein való szerzői munkát, a hangszeres részvételt, illetve a produkció minőségét. Megint nem bírom ki, hogy ne legyek gonosz, vagyis az leszek. Rudán Joe szólólemezéről olvastam egy interjút vele a lapban, és a végén röhögőgörcs kapott el, mert kiderült, hogy egy hangot nem írt hozzá, de még a szövegeit is más írta, ennek ellenére az a lemez címe, hogy "Én ez vagyok". Velős hitvallás, viszont nem mentes az ellentmondásoktól a fentiek ismeretében...

Az én véleményem az, hogy a szólólemezt köteles a nevet adó művész egyedül megírni. Persze nem tilos vendégzenészekkel színesíteni például szólóbetéteket illetően, vagy pláne hívni egy olyan dobost, aki azért tud is dobolni - lévén ez a hangszer szokott a leginkább kiismerhetetlen lenni a zenészek körében, de a zenei vázat, és a hangszerelést a szerzőnek KELL megtervezni. Utána jöhetnek a vendégzenészek, akik már egy készre írt anyagot játszanak fel. Ezt szabad.
Nézem a personnelt a Blalkstar lemezen: "All tracks are written by David Bowie, except where noted". Egy "noted" van. Ezen kívül: "David Bowie: vocals, acoustic guitar, Fender guitar (on "Lazarus"), harmonica ("I Can't Give Everything Away"), string arrangement ("Blackstar")".
Na kérem, ez szólólemez.

Két nappal a halála előtt jelent meg a Blackstar és másfél évvel előtte tudta meg, hogy májrákja van. A lemez megjelenéséig ez azonban nem lett közzétéve. Ahogy az előző - egyébként szintén 10 pontos lemeze, a The Next Day - ez is titokban készült New Yorkban Tony Visconti társproducerkedésével. A végeredményről sok tekintetben a Pink Floyd jut eszembe. Eleve a szerző időnként kibújó angol akcentusa, Roger Waters orrhangja miatt, és talán azért, mert Bowie esetében sincs soha egy grammal sem több zenei technika, mint ami feltétlenül kell. Természetesen ebben a Floydot felül(alul)múlni lehetetlen. A címadó Blackstarban kifinomult a dob, de egyáltalán nem tolakodó. Hanem a hangulat! Ilyen szinten mélyen okkult megszólalást és sötét videoklipet keresve sem találok a sokszor agyonmisztifikált black metal alkotóktól. É N _ S Z E R E T E M _ A _ B L A C K _ M E T AL T.
Akkor ezt megbeszéltük...
Nézzék, és lássák:

Ezután könnyebb hangvételű tételek következnek, az újabb gyomrost a Girl Love Me adja az elhangolt hangokkal, és a beteg halandzsával.
A Dollar Days a maga pesszimizmusával, és kibogozhatatlan szövegével arat szintén tengermélységeket megnyitva, és az a szövegrészlet: "I Am Dying Too" ideglelős a későbbi események ismeretében. Donny McCaslin szaxofonja sír - nyekereg, a gitár vele kézenfogva ballag, imádni valóan fájó az egész. Az I Can't Give Everything Away hangnemjátéka ezzel egyenértékűen mesteri munka, egy több, mint fél évszázados életmű tökéletes lezárása. David Bowie úgy halt meg, ahogy élt. Groteszk módon, az elvárásokra fittyet hányva, és fekete humorral.

Elutasította a lovagi rangot, nem akart Sir David Bowie lenni. Ennyit fűzött a dologhoz: „Nem ezért dolgoztam egész életemben.”

10/10

Nekem a C.H.E.W nagy kedvencem, volt is már róla szó, itt a Barlangban. Ezt a bandát is nekik köszönhetem, mivel az első cuccuk egy közös split volt. Mondjuk annak már négy éve, azóta meg már azt is elfelejtettem, hogy léteznek. Pedig jó kis karika az is, érdemes lepörgetni.

Szóval Penetrode címmel ki jött az első teljes anyaguk. Aki vágja a split-et az sejti mire számíthat, aki nem, annak elárulom, hogy noisos hardcore lesz ma az étlapon. Egyébként tökre nem véletlen az a közös anyag, hiszen a két zenekar eléggé hasonlít egymásra. Mindkettő női énekessel nyomul, minkettő körülbelül ugyanabból a korszakból táplálkozik és mindkettő mélyen nyúl a noise rock mézes csuprába is. Még ha másképpen használjak is fel, a hasonló helyekről merített dolgaikat. Ebben a négy évben a hangzás sokkal letisztultabb lett, mondhatni öblösebb és ezek a pattogós punkos témák is kicsit a háttérbe szorultak, vagyis inkább csak egyenletesebben lettek elosztva az arányok. Ezzel egy kicsit vesztettek a nyersességükből és a vehemenciából is, de azért aggódni nem kell, van még itt bőven mit a tejbe aprítani.

A gyorsaság és a rövid dalok megmaradtak, viszont vannak igazán arcszaggató grooveolások is. Amikor középtempósan cammogunk és Bootsnak kurva beteg hangja van, meg akkora gitár siratás megy, hogy a könnyem kicsordul. Már majdnem kimondtam, hogy jobb is mint a gyorsak, de nem leszek eretnek. Ilyenből van pár és tök jó dinamikát ad az egyébként száguldó lemeznek. A dob játékos és pimasz, meg szerintem rohadt jól szól is, bár én továbbra is hiányolom a zajosságukat, az tény, hogy egyébként jól dörren, néhol már túlságosan is. A noise rock meg furakodik befelé mindenhonnan, viszont nem az olyan őrületett hozza, mint amikor David Yow 60 évesen, félőrült módjára, a Nub alatt a tömegbe ugrál. Hanem egyfajta kisujj eltartós zajos eleganciát, a füledbe mászó apró kis csodabogár, amitől fura lesz, de tudod, hogy mégis jó. Aztán kajak átbasz, mert Boots megint megőrül. A borító meg egyenesen zseni, Snoopy, kádas döglés, pillanat képek a szakadtak minden napjaiból. 

7.5/10