Este beültem az időgépembe, és odatekertem 1973-ra. Miután meghúztam a startoló kart, egy befüstölt próbateremben találtam magam. Ludwig dobszerkó, Paiste cintányérok, Vox erősítő, Hammond orgona, Jazz Bass, és a további kellékek. Trapéz gatyában pózoló hippik mászkálnak a folyosón, eldobják a csikket, majd egyenként belépnek a helyiségbe, nyakukba akasztják a hangszereket, a dobos matat egy keveset a pergővel, és elkezdődik a show. Én már betoltam a meszkalinomat vagy 3 órája, így épp trip alatt állok. A próba egyáltalán nem hangos, lágyan zenélnek az arcok, én meg kaleidoszkópon keresztül látom a világot. Élvezem a szabadságot, amit a banda zenéje ad...

A minap találtam rá a Great Greyre a Bandcampen az újonnan megjelent anyagok között. Igazából annyira nem is új, de ezt dobta le a "new arrivals". Ezek a tagek vannak alul: "hard rock, rock, blackened sludge, death sludge, desert rock, heavy metal, heavy psych rock, indie folk, progressive pop, stoner rock. Mindet azért túlzásnak érzem, de a keményebb műfajok kivételével tényleg találóak a jelzők. Röviden összefoglalva, olyan ez a lemez, mintha Syd Barrett írta volna és énekelné, de a Black Sabbath vette volna fel, a keverés meg Gerry Bron. Eszméletlen lazaság van. Egészen a Deceiving the Herd dalig. Ott jön a szigor. Elmondani nehéz. Hallgatni annál könnyebb, tessék... Ja, egy személyes project!!! Régi defektem, ami különös vonzalmat táplál bennem az egyedül alkotó zenészek irányában ismét szintet lépett.