Amíg várom a két új The Body lemez megjelenését, itt a felfogásában eléggé hasonló, de azért mégis más kollaboráció. Moor Mother, költő, zeneszerző, aktivista. Billy Woods, az egyik legizgalmasabb rapper jelenleg.Ők ketten dobták össze tavaly a Brass-t, ami nem egyszerű, de a barlangászoknak annál tökéletesebb hallgatnivaló.

Moor Mother, civil nevén Camae Ayewa, alapjáraton egyfajta absztrakt rap szerűséget csinál, amiben bőven van noise, jazz, soul, blues, spoken world, ambient meg rengeteg Sun Ra. Ebbe a világba csatlakozott be Billy és hozta a saját dolgait, ennek eredménye az lett, hogy ez lett Moor Mother legzeneibb anyaga és egyben legjobbja is, Billy cuccaiban nem merültem még el annyira, hogy ezt kimerjem jelenteni, rá is. Rengeteg helyről táplálkozik az album. Egyszerre lő ki az űrbe, miközben a  törzsi ritmusok lüktetése a szemed mögött elvisz a pusztába, ahol Camae a voodoo papnő és éppen felnyitja a mellkasod, majd még mielőtt utolsót dobbanna a szíved, egy harapásra elfogyasztja. Utána már egy füstös klubban találod magad, ahol olyan soul szól ami megeszi a lelked. Lassan és tisztán jön a hidegrázás, de ha jól figyelsz láthatod, hogy a távolból lesekszik a törzs, rajtad tartja a szemét. Camae hangja egyszerűen zseniális, ez a mély már-már férfias tónus, meg ahogy tekergeti épp a szövegnek megfelelően. Billy-nek pedig olyan flow-ja van, amire elsőre lehet nem áll rá a füle az embernek, de miután beüt nincs megállás. A lassú mély beatek beledöngölnek a földbe, miközben a fúvósok felrepítenek egyenesen a napba.