Nekem idén tűnt fel, hogy ezek a powerviolance meg punk bandák nagyon rá vannak pörögve az ilyen színésznevekre, mint zenekarnév. A legelső bejegyzés a Barlangban a francia Travolta volt, meg van a szintén francia Jodie Faster is, mondjuk ezt nehéz überelni. A Bruce Campbell-ről meg már ne is beszéljünk. Ezek mellé szállt még év elején a szintén franica Barbara Stridente, aminek ha megnézzük a borítóját egyből le esik kiről is van szó.

Biztos másnak is ismerős az, amikor haza ér a munkából zsong a feje az egész napos baszakodástól. Realizálja, hogy még csak a kurva keddnél járunk, de már a töke tele van mindennel, jah és talán csinálni is kéne valami produktívat, de éppen megdögleni sincs erő. Aztán hirtelen jön a vágyakozás valami iránt. Valami ami talán nem is újdonság, nem is kell, hogy eredeti legyen vagy kimunkált, csak csörömpöljön mint a sátán nyakában a kolomp. Mossa ki az agyat és minden gondolatot. Valami, amiről elhiteted magaddal, hogy egy külön neked szánt szerenád, a mások által meg nem értett kínlódásodhoz. Na ez a lemez pont ilyen.

Mert néha nem kell más, mint blastok az arcba és visítás a fülbe. Az sem baj ha már ezerszer hallottuk, mert ha őszinte az érzés úgy is beadja párszor, nekem legalábbis biztos. Ez a Demo is pont ilyen, az újdonság messzire kerül,úgy ahogy az eredetiség is, mégis érezni a lelket és azt, hogy ők is érzik néha azt amit te. Ennél több sokszor pedig nem is kell, lehet egy hét múlva nem is emlékszem rájuk, de most ebben a pillanatban, olyan jól esett mint egy falat lembas kenyér az éhezőnek.