Ez is egy olyan lemez, amit csak a tag-ek alapján próbáltam be. Ezúton is köszönöm Radó Úrnak, Ön egy Úr. Szóval, noise, industrial, hip-hop, hardcore, absztrakt, meg metal, ez egy olyan egyveleg amiből irdatlan király dolgok születhetnek, viszont nálam pár hangon simán el megy úgy, hogy két szám után ki is nyomom. Mivel be került a Barlangba, gondolom ki található, hogy nem nyomtam ki. 

József királyról, alias Tayves Yosef Pelletier-ről, én eddig nem hallottam, pedig a neve alapján elég menő gyerek, simán elmehetne valami Trónok Harca karakternek is. Már tinédzser kora óta, tolja ki magából a zenéket ilyen vagy olyan név alatt. Mert számára nem voltak elég extrémek, azok a depis, soundcloud rapperek, akikkel akkoriban tele volt minden, mondjuk most is. Bár ennyire nem egyszerű a dolog, hogy csak úgy le lehetne, depis rapperezni Jóskát. Mert van itt bőven, torz valóságokat imitáló, a digitalizált fiatalságot áldozati oltárra fektető emocio cunamikban bővelkedő zaj kakafónián át, laza, slágeres industrial grunge akármi is.

Elmondása szerint, már nagyon absztraktnak érezte a dolgait, ezért most egy új irányba indul el ezzel az EP-vel. Ez érezhető is, hiszen például a tavalyi Youth Code-al közös kolabnál sokkal emészthetőbb lett az anyag, amit én mondjuk sajnálok. Hiszen az absztrakt az élet sója, mondta a Dalai Láma. Ha ismertem volna az előéletét és ezután a kijelentés után indítottam volna el a lemezt, azért rendesen beszartam volna, mert nagyon kis lightos intro-val kezd. Lágy gitár próbálja adni az alap hangulatot, amit a következő teljesértékű dal szét is ver. A Fair Bloom berúgja az ajtót és a nyakunknak ugri, mint Sanyika, a kissebbségi komplexusos csivava. A zajok, a zörejek és az effektek nagyon a helyén vannak. Torz, rémálomszerű az egész, mint egy epilepsziás rohamot kapott kurva, egy össze okádott sikátorban. A hangzás mocskos de egyben rettentően tiszta is, minden a helyén van mármint ami a az elektronikai részeket illeti, mert a gitár sokszor a háttérbe szorul, pedig rohadt érdekes kis dolgok mennek rajta. Amik egyébként tök egyszerűek lennének, viszont ebben a környezetben, ezekkel az ipari hatásokkal sokkal többnek tűnnek. Aztán jön az Ever Growing Wound, meg ezek a western áthallások, lesel, hogy mi a fasz történik. De addig lesel, hogy már jön is a bőrszerkós sátán kovács, aztán olyan industriál témákkal veri szét a tál spagetti westerned, hogy csak lesel. Ez az egyik, ha nem a legjobb pillanata a lemeznek, pedig csak egy átvezető. A Violence Breeds Violence-re valószínűleg Jóska meghallotta, hogy szerintem nagyon hátra van rakva a gitár, ezért már a legelején a pofánkba tol egy tuskó riffet, prüttyögések, zúgások és búgások járják táncukat, mindegy nagyon egyben van, talán túlságosan is. Nekem picit hiányzik a korábbi lemezek enyhe káosza. Ééérted? Hiányzik! Miközben ezt hallottam először, kibaszott paradoxon vagy mi, nem értek a matekhoz. A végére került a leglágyabb dal, ami elmehetne valami electro industrial, nu metal-os, grunge-oskodásnak is, ami meglepően jó. Kicsit emlékeztet az újabb Code Orange dolgokra, annyi különbséggel, hogy azok szarok, ez meg nem. Talán még ez a szét torzított ének az, amivel lehetne valalmit variálni, értem én, hogy ez megy a stílushoz, de azért a végére már kicsit unalmas volt, pedig csak 18 perc az anyag.

Villódzó utca lámpák alatt, David Lynch kezét fogva sétálsz a ködös éjszakában. Fincher nyúl a másik kezedért, hóna alatt egy nagy doboz. Gépzsír, korom és vas illata szál a kihalt iparnegyed felett, ahol a valóságból kitaszított hitvány lelkek járják véget nem érő kóborlásukat, a purgatóriumba vezető úton. Kilátástalanság, reménytelenség, düh és frusztráció az amit az éjszakába lehet kiáltani, de nincs hangod. József királynak van és segít rajtad.

gépzsírban ázó, mocskos ipari 8/10