Bőrgatyában a fasz feláll, akárki, akármit mond, még mindig jó az USA black metal. Ez a lemez is azok sorát fogja erősíteni, amit teljesen véletlenül találtam, de emellett igazából semmi különleges nincs benne. Sok helyen hivatkoznak rá mindenféle experimental, post, meg avantgarde jelzővel, amit azóta se nagyon értek. Ha valaki elmagyarázza, mi ebben a kísérleti vagy nem megszokott, azt megköszönöm. Szerintem itt csak egy simán baromi jó, dallamos, szanaszét riffelt, pudvás black metalról van szó.

Kettő dolog van, ami először szembe tűnik. Az egyik, hogy olyan tisztán szól, mint valami hegyek közt futó patakocska, ahova az őzek járnak inni, a kis cukorborsók. A másik meg az, hogy valamiért nekem végig az volt az érzésem, hogy én ezt már halottam valahol. Itt most nem arra gondolok, hogy ezerszer eljátszott témákat tolnak, jó, mondjuk kicsit igen. Hanem valahogy déja vu érzés lesz úrrá rajtam, amikor hallgatom. Egyszer még az is az eszembe ötlött, hogy tiszta Satyricon, de ez meg nyilván hülyeség. Mivel denveriek, mindenki A Wayfarerel dobálózik, amiről az én nem népszerű véleményem mindig is az volt, hogy egy közepes zenekar. Ennek egy része az a trauma, amit akkor kaptam mikor még csak ismerkedtem velük. Dobálóztak itt a western black metalal, erre sehol egy szájharmonika, vagy bendzsó, vicc az egész. Lényegtelen is, arra akarok kilyukadni, hogy Doldrum egy rosszabb napján kenterbe veri a Wayfarert, na bumm.

Pedig nincsenek nagy titkok vagy hatalmas megfejtések. Egyszerűen, vannak rohadt jó riffek, amik köré tudtak még jobb dalokat írni. Mindennek van eleje, közepe és vége. Minden dal indul valahonnan, tart valahova, és meg is érkezik. Nyilván hülye vagyok az ilyenekhez egyébként, de simán érezni, hogy itt valami nagyon komoly dalszerzési mókolások mentek végbe. És hogy ebbe a 37 percbe bele passzíroztak mindent, abból, amit jelenleg tudnak, miközben levágtak minden felesleges nyesedéket. Ehhez jön Rat Deveaux változatos vokálja, a rohadt jó modern keverés, amiben kihallani mindent, és még sem egy steril fos halmaz. Meg persze az, hogy szerencsére egyre több amerikai zenekar kezd rájönni, hogy nekik is tök érdekes a folklórjuk, amit végre nem félnek kihasználni. Ezt még nyakon öntötték egy kis okkult, szellemes ektoplazmával, aminek eredménye egy elég vastag hangulat lett. Amit még mindenféle effekttel, vagy épp hangszeres játékkal emelnek is. Baromi erős és hangulatos lemez. Ha valaki még ez után is azt mondja, hogy gyenge az USA black, az akkor nyalja ki a kusza dekkem.

pudvásan modern 9/10