Mai alanyunk egy kiváló példa lesz arra, amit mindig szajkózok, hogy rohadt izgalmas és minőségi jelenleg az amerikai black metal színtér. Sőt, arra is fenomenális példa lesz, hogy megmutassa, nem csak avarbaszó kiscserkészek, bolond vámpírok, őslakosok, meg fegyverfétises bőrjakós huligánok vannak. Elnézve a zenekarnevet - Oil Spill - meg a promo fotót, kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha egy európai zenekar, aki sose járt Amerikában, csak reklámokat meg filmeket látott, akarná amerikainak eladni magát. A rózsaszín kalapos cowgirl, a marcona metalos arcokkal olyan, mintha valamilyen black metalos bud light sör reklámból léptek volna ki. Ami egyszerre nagyon király, mert emiatt tudtam megjegyezni, ebben a hatalmas zenekar tengerben, közben meg azért kicsi mosolyt is csal az arcomra, ami meg nem mindig szerencsés, ha egy black metal zenekarról van szó. Mondjuk amint elindítottam a zenét, egyből a pofámra fagyott az a bizonyos mosolyka.

Zeneileg pedig egyszerre hozzák, a jelenleg két legdivatosabb vonal, a disszonáns és az atmospheric black metal minden sajátosságát. Ezzel egy nyers, mocskos, az emberi lelket molekulákra bontó, de mégis hangulatos, olykor-olykor maszatolós és építkezős egységet teremtve. Sokszor, pedig át is ver. Hiszen már az első dal is egy szokványos cséphadaró látszatát kelti, az elején. Viszont nem kell sokat várni, hogy beteges pszichedéliába torkolló riffeket, meg érdekes ütemeket kapjunk, amik sokszor egyébként úgy hangoznak, mintha félre ütötték volna őket, mondjuk lehet úgy is van, akkor még királyabb. Az, amit a bekezdés első soraiban taglaltam, ebben az 5 percben végig is megy. Innentől már csak variálják és mutogatják a meglévő arzenált. Persze, eleve csak 3 dal van a lemezen, az is 20 percben. De első lemezes zenekarhoz képest a hosszabb dalokat is sikerül érdekesen felépíteni, a hangulatokat megteremteni, a katarzisokat előkészíteni. Pedig, egyébként nem csinálnak bonyolult dolgokat, hiszen a Bloodshed Obsession elején is csak aprócska, kísérteties, ambientes motoszkálások hallhatók, mielőtt ismét a riffekhez kerülne a főszerep. Az abálások és tripes témázgatások között se félnek átvezetőkkel tarkított kiállásokat beszúrni, ami néha megakasztja egy pillanatra a dalt ugyan, de a végére mindig arra jutottam, hogy azért nekik volt igazuk, a legtöbb esetben.

A hangzás kellően mocskos, a gitárok reszelnek, a dobok kísértetiesen tompák. De mindezek a hangulatot erősítik. Elaine pedig hozza az elvárható sátánvarjú éneket, a hangszínben lehetett volna egy kis változatosság, de egyébként szinte tökéletesen rezonál együtt a zenével. Idővel, akár a trónra is felülhet Hulder mellé. Összességében egy nagyon hangulatos bemutatkozás, ami mocskos, nyers és tele van jobbnál jobb dallamokkal, amik simán elrepítenek az olaj áztatta Texas legbetegebb bugyraiba. Nem is értem, miért csak pár helyen figyeltek fel rájuk.

olajfoltosan pszichedelikus 8/10