Ez az év tele van meglepetésekkel, ennél egyedibb kezdés nem is juthatott volna eszembe, de épp sokadszorra hallgatom a Murmaid-et, és még mindig nehezen térek napirendre felette. Egy öreg barátom mondta egyszer: „Ha minden popzene ilyen lenne, nem lenne baj”. Nos az elkövetkező sztorinak ez a sopánkodás is lehetne a fémjele.

Zenei érdeklődésem elég sokrétűnek mondható, nincs olyan irányzat, amiről egy viszonylag átfogóbb ismerkedés nélkül mondanék bármilyen kritikát is, nyilván írni se lenne ildomos. Nézzük is meg közelebbről, mi is az imanexperiment.
Nita szóló projektje, ő maga ezt a stílust electronic dreampopnak mondja, a zeneírást, és a mixelést is maga végzi, amellett, hogy énekel…de még hogy!

Alapjáraton az is elég nagy teljesítmény, hogy valaki egymaga összehoz egy (bárm)ilyen produkciót, de hogy azt ilyen minőségben képes produkálni, szerintem lélegzetelállító.

Először a klipes trackkel – start it again - ismerkedtem meg, egyből playlistes lett, miután meghallgattam vagy tízszer. Aztán végigmentem az albumon, és összeszedtem az állam. Meg szoktam jegyezni, hogy sok magyar előadónál egyszerűen hallatszik, hogy magyar. Ez egy rossz berögződés, de igen, sajnos vannak olyan produkciók, amik nem törekednek arra a fajta igényességre, amire külföldön nagyobb a kereslet. Nos, az imanexperiment egyátalán nem ilyen. Ez az album simán készülhetett volna bármilyen, nagyobb, fejlettebb zeneiparral rendelkező vidéken. A hangzása, a felépítése hibátlan.

Az intro track (orcae) indítja ezt az álomutazást, gombról gombra kapcsolódnak be ennek a VTOL-nek a kezelőszervei, majd a hajtóművei. A hangzások, amivel a művésznő operál, engem alapból libabőrössé tettek. Egy olyan wave szettel dolgozik, ami egy fordított, utópisztikus nosztalgiába repít. Olyan ez az egész, mintha a jövőre gondolnék vissza. És be is üt a start it again, ami a klippel együtt bennem egy keserédes frusztrációt pörget le, minden refrénnél újabb reménnyel töltve fel a hallgatót. A blue már egy szomorkásabb, sűrűbb szövetű zenei alapra szökik fel. A fall 4 u követi ezt a táncolható kibergótikus hangulatot, majd a young again kicsit visszafog a tempón. Az énekhang végig igézően ténfereg a két fül között, valóban egyfajta digitális hableányének ez. Számomra a pocket amulet az a track, ahol az éneksávok a legszebben épülnek egymásra. A where u are ismételten sebességet vált, eddig teljesen táncolható a történet, biztos elmennék egy olyan házibuliba, ahol csak ez a zene szól egész este. A nerd syndrome (feat Mayberian Sanskulotts) erősen verseng a „kedvenc számom” címért…mondjuk ilyen szinten nehéz döntést hozni. A release me egy szép ívet ír, ennek az első hallgatásra könnyednek tűnő albumnak az utolsó negyedébe érünk, valahol a termoszféra magasságában, vertigo tapasztalható az emelkedéstől. Nem tudom pontosan, hogy a kidz of arali melyik bolygó, melyik holdjának lakossága, de ez a track (is) egy mestermű. A ritmusvilág itt igazán izgalmassá válik. Azt hiszem pár delay rock banda innen tanulhatna a „hogyan tegyünk bámulatosan izgalmassá egy atmoszférikus számot” kérdésében. Az aurora zárja az albumot…és még milyen befejezés ez!

Ennél a lezárásnál jöttem rá, hogy rohadtul nem hagytuk el a légkört, nem találkoztunk más bolygók intelligens lényeivel. Egy elektronikus álmon vagyunk túl, holnap hétfő. Ugyanolyan egykedvű lesz minden, hiába is utaztunk a jövőben?

Nem.

A Murmaid lesz annak a világnak a soundtrackje, amiben bladerunner vagyok. Nita lesz az a holografikus lány, aki rám kacsint egy felhőkarcoló méretű reklámból. Ez a zene fogja az érzelmek mögött futó neuronok elektronikus jeleit egy tündöklő áramkörré forrasztani. Ebben a zenében látok lángoló csatahajókat az Orion-övnél…még az is lehet, azt fogom hinni, mint K,…hogy valamiféle kiválasztott vagyok.

 Music | imanexperiment (bandcamp.com)