Mikor Chris Maitland helyét Gavin Harrison vette át a Porcupine Treeben, egy kicsit megomlott nekem az összkép. A mindaddig ügyesen és alázattal technikázó dobos / vokalista helyére megérkezett egy olyan technikai tudású jazzdobos, ami egészen párját ritkító, csak sajnos metalt akart dobolni. Nem lett volna baj, sokminden működött, meg talán az a körülmény, hogy Steven Wilson és Mikael Akerfeldt együttműködése erősen átmosta a két banda stílusát, szintén enyhítette a sokkhatást Harrison játékát illetően. Mégsem tudtam teljesen feldolgozni a váltást, a régi dalok meg botrányosan szét vannak ütve koncerteken időnként, ezért inkább nem is nagyon hallgattam őket egy ideje.

Oké, a Time Flies dal előjött jópárszor, hiszen abban életem gitárszólója csendül fel. De a dob sosem tudott rásimulni. Adtam egy esélyt az új lemeznek, és olyan dolog történt, amire nem számítottam. Wilsonék még messzebb kanyarodtak a pszichedelikus gyökerektől, és itt-ott morózus metal részek jönnek elő, nameg az elektro félisten Richard Barbieri is modernkedik itt-ott. Így már nem zavaró Harrison exibicionizmusa, sőt, a narkós hangulatból kissé tech irányba fejlődő egyre modernebb zene már kéri az ő ütemeit. A lemez többi része is parádésra sikerült, igazi hullámvasút.

Most viszont csak a klipről volt kedvem röfögni. Sajnálom, hogy nem sikerült a kommunikációt átmenteni a banda és Colin Edwin között. Mind a játékstílusa, mind a színpadi kiállása nagyot adott a Porcupine Treehez. És ha most valaki talán azt hiszi, hogy elkezdtem adni a külsőségekre, nagyon téved. Edwinnek pont a nulla színpadi tevékenysége fogott meg, az a mindent leszarós, elszállós kiállás, amikor akár egy meteor is lecsaphat mellette, ő csak símogatja tovább a basszert és élvezi az összhangot a zenekarral. Most Wilson kezeli a basszust is. Saját elmondása szerint imád basszuson játszani, de túl nagy az egója ahhoz, hogy basszeros legyen.

Nem baj.