Megmondom az őszintét, nekem az Imperial a Alphavilleel kezdett el igazán működni. A Robot bál után pedig kezdődött a szopkodós rajongás. Mert ami ott végbe ment az nem koncert volt, az tényleg egy bál volt, egy előadás. A színpadiasság, a stílus és a giccs egy olyan keveréke, aminek fogyasztása nem, hogy idegesítő, bár sokaknak biztos az, hanem inkább egy mámorító élmény. Mert valljuk be, vannak olyan bandák, akik tök hasonló zenét játszanak, teljesen ugyanilyen szinten, még sincs ekkora rajongó táboruk. Nyilván, mivel ők nem itatják pezsgősüvegből az első sorban lévőket, meg a basszerosuk se egy show lopó állat, aki az üres üveg és a hangszere vérfertőző nászából csinál egy noise szerenádot, amire még Merzbow is elégedetten csettintene.

Szóval a buli után még jobban vártam az új lemezt, elég jól lett időzítve, miután nyakon basztak élőben, pár hónap múlva a szobámban is. Nem tudom mennyi single volt, de a Lynch-i vizsgafilm klipp már megfogott, utána meg a kibaszott Kenny G betett a föld alá, többet inkább meg se hallgattam. Jah igen, ez egy disszonáns jazzes black/death lemez, amin Kenny G szaxizik, én se gondoltam, hogy valaha ilyet olvasok vagy írok le, nyugi. Jah még a fia is itt van. Beszaladtam, mert már a címről is lehet beszélni picit. Spirit of Ecstasy, ami a Rolls-Roysok orrán lévő díszszobor neve. Az álmok, az energia, a magasztosság és a szépség szimbóluma. Annak a jelképe, hogy egy rakat barát valami minőségi és különleges dolgot alkot együtt. Na, valahol ez az Imperial is, szerintem.

Nyilván nem fogok számról számra menni, hiszen továbbra is ostoba vagyok az ilyen zenéhez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes egészében értem azt, hogy mi folyik itt. De annak ellenére van itt egy nagy adag hangulat, amit még az én primitív elmém is fel tud fogni. A városi dekadencia, az industrial noir, már meg adják az alaphangot. Emellé olyan mesteri filmeket vesznek alapul, mint a Metropolis, a Clockwork Orange vagy akár a Taxisoför. Mind hangulatban, meg sokszor külcsín és merch formájában is. Ezeknek az egyvelegéből teremtenek egy sajátos és nagyon egyedi zenei világot, ami szerintem a sikerük forrása. Persze amellett, hogy mind a hárman ultra profi zenészek, de azért vannak más profik is akik viszont még sem tudnak ilyen kiemelkedőt alkotni. Egyszerre undorító, szexi(szaxi), industrialosan rideg, noirosan komor és melankólikus. Az akrobatikus basszus témák és Ezrin robotikus orgiába illő dallamai, ha dallamos egyáltalán, pedig egy olyan tömény, fekete-fehérrel felmázolt élményt nyújt, amelyet kevesen tudnak jelenleg. Legjobban Radó Úr írta egy mondatban az egészet: „Nem ember, aki nem hányt be az Imerialtól.”

noiros 9/10