Még a megjelenés környékén kaptam linket ehhez a lemezhez, de eddig ültem rajta. Nehezen fogadtam be, pedig már az első hallgatás óta tetszik, annak ellenére, hogy nem vagyok a vegytiszta ambient nagy rajongója. Bár az, az írásokból le jöhetet, hogy a rituális jellegű cuccokat viszont nagyon is szeretem, mondjuk szerintem mindanyian akik a Barlang falára firkálgatunk. Hogy mi volt az ami miatt nehezen fogadtam be? Jó kérdés nem igazán tudnék rá válaszolni, volt, hogy elmerültem az apró lágy hangokban, de volt olyan is, hogy ezek az apró lágy hangok és egy kamion kürtjéhez hasonlatosan idegesítettek. Szóval kijelenthetjük, hogy hangulat függő az anyag.

Az egész mögött Szabó Károly áll, aki a Naqoyból lehet ismerős, ha nem az akkor gyorsan keres rá, mert az a projektje is baromi izgalmas. A történet pedig úgy kezdődik, hogy réges régen, mikor még az istenek a földön jártak, egy omladozó falu tibeti templom lépcsőjén Sándor László fotográfus megkérte hősünket, hogy csináljon aláfestő zenét az általa készített videóhoz.

Amihez még kettő másik is készült, így kaptunk egy körülbelül 20 perces utazást, az esemény horizont körül.( Plusz a videós dal eredeti verziója) Azt most nem fogom elmondani, hogy mennyire passzol a zene a képi világhoz, hiszen itt a videó, ami nálam ezerszer jobban eltudja mesélni. Ami talán a legjobban megfogott, nem is a lágyság, vagy a nyugalom amit a gondosan összepakolt hangok adnak. Hanem a a használt tibeti hangszerek harmóniája, legyen szó harangokról, tálakról vagy olyan dolgokról amiről ötletem sincs hogy, hogy kell kiejteni. Amikor erdeti hangszerek  is vannak ilyen szépen használva és nem csak a végtelenített soundscape-eket kapjuk, ad egy fajta "élő" ízt és földhözragadtságot, amitől sokkal inkább megfoghatóbb lesz. Miközben mégis egy földöntúli lebegés az egész, az első dal ősi, primitív torokénekével  vagy a harmadik dal dobolásával, a rég múlt korokat idézi, miközben tisztában vagyok vele, hogy a világ túl felén, lehet egy templomban valaki pont ugyanilyen hangszereken játszik. A csillagok mégis a szinte vak sötét szoba plafonjára költöznek és repítenek egy meditatív álllapot felé. Cixin Liu Három Test trilógiáját olvasom most és ennél jobb aláfestő zenét nehezen lehetne találni, az utóbbi évek általam olvasott scifieinek legjobbikához. Egyetlen nagy baja csak az, hogy pont mikor elmerülne benne az ember vége is van, ezt egy órában sokkal átlehetne élni.

8.5/10

2021. június 18-án jelent meg a dark pop/ post punk műfajokban utazó magyar Choke City első EP-je.

Az a helyzet, hogy ez pont két olyan műfaj, amit az ember tetszését vagy rögtön elnyeri és abban az esetben egészen mély utazásokat képes tenni a bánat különböző bugyraiba, vagy pedig elengedi a kis kezét és keres magának mást, amivel szomorkodhat.

A lemez borítóért jár a plusz pont, mert remekül tükrözi az album hangulatát is, egy erdőben tett ködös séta, pont annyira képes az embert feltölteni, mint földhöz vágni és a lemez is pont ilyen!

Erre a lemezre garantáltan nem fogsz headbangelni, viszont egy maihoz hasonló forró napon, egy bögre jegeskávé mellett a lábaddal biztosan fogod ütni a taktust és feltöltődve fogod folytatni a napot. Nálam a Spellbound és a Bloom trackek mentek nagyot, de a úgy gondolom a műfaj rajongói közül mindenki fog magának találni valami neki valót, valami neki szólót, ebben a kis borongós, szomorkás lemezben.

Vannak olyan stílusok itthon amiből nem fogunk Dunát rekeszteni. Jelen esetben a sludgeról beszélek, sőt az a kevés ami van, abból is csak egy-kettő kiemelkedő van és azok sem az eredetiségük miatt. A Vanta már 2017 óta adja a kisebb-nagyobb életjeleket magáról, legyen az csak egy dal, egy EP vagy egy split. Elejétől fogva figyelemmel kísérem őket, de őszintén eddig nem nagyon robbantottak számomra semmit. Sőt igazából az ilyen kiadunk egy-egy dalt néha ügyekkel, engem annyira nem is lehet meg venni, már reflexből csak legyintek, hogy nem lesz ebből semmi. Vagy hiszem, ha majd látok egy fél órás anyagot. A Vantaból lett valami, nem is akármi. 

Ránk is rúgják az ajtót egy 13 perces monstrummal. A tábortüzes akusztikus felvezető után pedig, örömmel konstatálom, hogy itt nincs hígfos sterilre keverés. Mocskos, recsegős, mosdatlan a gitár Söptei Balázs vokálja meg karcos és szinte árasztja magából a jó pöce szagot. Az elején intronak használt téma pedig többször is visszatér, mint kiállás, és egy nagyon dinamikus ívet ad a dalnak, ami mondjuk hamar kiszámítható lesz. De sebaj mert a dal további része is tartogat meglepetéseket, lötyögős pihenőket meg okos dobtémákat, pont úgy mint űrös, stoneres elszállásokat. Szóval a Welcome to Absurdistan, Bitch egy elég erős erődemostráció lett, így első neki futásra pedig főleg.

Egyébként maga a zenekar egy power duo. Söptei Balázs mint gitáros, énekes meg minden ami nem dob és melette pedig Mesterházy Győző, aki a püfölés mellett a borítót is készítette. Maga az anyag, mégha nincs is minden sarkon végig reklámozva ahogy azt szokták, de szerintem egy fullos DIY produkció, vagy legalábbis elég közel áll hozzá. A lemez változatosságához pedig jelentősen hozzá ad az a fél tucat vendég is, aki szerepel rajta. Már az említett legelső dalban is ott van Söpteiné Farkas Marianna, aki az elszállós sample-ökért volt felelős. Aki most vagy a Balázs felesége, vagy az édesanyja, vagy behívtak próba közben valakit az utcáról és teljesen véletlenül Söpteiné a neve, ami mondjuk elég király lenne. A Church of the Holy Shit ami egyébként zseniális cím, egy a számomra ezeket a sabbatista újkori bandákat idéző torzított vokállal indítja, és igazából zeneileg is ezt a vonalat viszi végig. Maga a dallam és az ének is fülbemászó és ezt a majd 5 perces játékidőt egyébként pont sikerül annyira kitölteni, hogy ne váljon unalmassá. A háttérben síró billenytűért pedig jár a pirospont, mert azzal tényleg sikerült egy kis "templomi" hangulatot kölcsönözni a dalnak, főleg a végén a szólóval. Itt a csorda vokálban egy bizonyos Kex és Kiss "Fire" Gábor volt a segítségükre. Gábor egyébként még az Invisible Parasite-ban visszatér gitáron is. A Feel Alivenak nekem egy kicsit bluesos doomos hangzása volt, főleg a gitár szólóval a végén, meg az énekkel ami torzítás nélkül valószínűleg még jobban ütött volna.

 A harmadik dal után kezdhetjük realizálni, miért úgy írták le a srácok a saját zenéjüket, hogy disztópikus altató dalok. Végig egy sötét a saját mocskában fetrengő társadalom képe sejlik fel előttünk, a mentális dögkutat kipárolgása marja a szemünket. Viszont sokszor előjönnek a bluesos már-már balladisztikus dallamok, főleg gitár téren, amik mégis adnak egyfajta retkes szépséget és romantikát az egésznek. Amihez az akusztikus részek jól időzített használata is sokat hozzá tesz. Igazából pont ez az ami kiemeli őket a többi tucat közül, még ha lehettek is volna picit bátrabbak a stílus határainak veszegetésével. Bár nem sok sludge metalt hallottam, aminek a dala alapján azt mondom, hogy jah ez egy elég fasza midwest emo is lehetne, mert a Autumnban pont ez történik, amíg recsegős mocsokba nem torkollik az egész. Azt mondjuk kétlem, hogy a srácok a fejében mid-west emos dolgok dulakodtak volna és abban is biztos vagyok, hogy majd felszalad a szemöldökük ha olvassák ezt, de ez a szép ebben, hogy mindenkiből kihozhat mindenfélét, olyat is amihez eredtileg köze sincs. A záró Zero Kelvin is egy gyengédebb levezetés lett, amit Rostetter Márk támogat meg csellóval. Nem mellesleg a legjobb feat-je az egész lemeznek. Simán elhallgatnék egy egész csellós anyagot így. Ami persze megint csak a mocsokban köt kia végére.

Ez mint első több mint jó, enyhén próbálkoztak a határok feszegetésével is, többnyire sikerrel. Viszont  a váltások túl kiszámíthatóak lesznek egy idő után és hiába a változatosság, még sem éreztem kellően egységesnek a lemezt. Mindezek ellenére a hangzás pöpec és a dalokba is kellő munka lett fektetve, ha a jővőben egyésgesebb lemez képet kapunk meg talán még egy kis bátorságot, még ennél is jobb lesz. A lemez Július 2.-án fog megjelenni és ha csíped a sludge akkor a helyedbe mindenképp nyomnák egy Spotify előre mentést, vagy akár egy bandcampes előrendelést is. Ízelítő dalok pedig akadnak, faszányos videókkal is.

8/10

A Fémforgácsnál kétszer voltam szerkesztő, és bár másodszor is megpattantam, akkor is örök hálával tartozom Sanyinak és Iminek, amiért annak idején meghívtak a csapatba. 5-6 fantasztikus év volt az, amikor lényegében letisztult számomra, mit is keresek a zenében, mit szeretek hallgatni. Műfajok jöttek - mentek, és rájöttem, hogy egyiket sem zárom ki, helyette inkább szelektálok a nevek közül, valamint párhuzamot sikerült találjak akár egy popzene és egy death metal között zenei szerkezet, hangtan ügyben stb... Tehát vannak olyan elemek, ami miatt szívesen hallgatok popzenét és death metalt is, és egy idő után rájöttem, hogy mind a két esetben ugyanaz a zenei elem tetszik valójában.

Ez egyik ilyen fontos elem a sivárság. Ha belegondolunk, a Depeche Mode Walking In My Shoes című dalában és az Amorphis Summers Endjében ugyanaz a kihalt világ tűnik fel a szemünk előtt. Hangulatilag engem ugyanoda visz. Jelen kritika tárgya a 2011-es lemez a Mammal, amit az írek a Profound Lore jóvoltából adhattak ki. Nevezett kiadó a kedvenceim között szerepel, olyan bandák miatt, mint a Lord Mantis, YOB, Coffinworm vagy a Portal.

A 2006-ban alakult trió 2013-ban már fel is oszlott, aztán 2015-ben még összejöttek egy turnéra. Ez egy kicsit átlagos 21-ik századi sztorinak nevezhető. Sivárságban, posztapokaliptikus hangulat megfestésében számomra a csúcs, nem tudnék ennél elhagyatottabb és örömmentesebb zenét mondani még. A lemezt nyitó Neptune is Dead-del mindenféle sallang nélkül meg is érkezünk ebbe a halál utáni halálos világba, ahol csak leszakadt hidak vázai, ablaktalan toronyházak és repedezett, gaz által benőtt városi úthálózat jelenik meg a szemeink előtt.
Az írek mindig eleve furcsák voltak nekem. Félig Atlantiszban félig Európában élnek, egy ködös szigeten, az életszínvonal hasít, szóval ők azok, akik aztán tényleg vastagon szarhatnak mindenre és mindenkire. A Neptune is Dead-ben öt és fél perc után jön például az első hangnemváltás, hát mi ez, ha nem a teljes beintés a színtérnek? Ja, nem mondtam, hogy türelmetlenek bele se kezdjenek ebbe a lemezbe... Most mondom, talán még nem késő.

Néha elmélázok azon, hogy 10-20 évvel ezelőtti lemezekhez miért ragaszkodunk jobban, illetve miért teszünk olyan kijelentéseket, hogy ma már nem születnek alapművek, és effélék. Mennyire számít ebbe bele a nosztalgiafaktor? Tudják, amikor egy zenét hallva kellemes emlékek szakadnak fel. Nem tudom a választ, és azt sem, hogy bennem dolgozik-e ez a faktor, de gyanítom, hogy tényleg silányul a post rock / post metal színtér is.

Volt a Fémforgácson egyszer egy arc, akit Motherroad-nak hívtak (néha Mighty Ravendarknak), és aki sok szempontból kiállhatatlan volt, de tény, hogy kiváló ízlése, remek zenei hallása volt, ha ő ajánlott valamit, arra nagyon kellett figyelnem. Szóval köszi Peti ezt a lemezt is! Nevezett hangpróba kör itt található: https://www.femforgacs.hu/hangproba-202/.

A Feather And Bone egy minimálisan mozgalmasabb szerzemény, de csak a maga kategóriájában. A gitárok ugyanúgy szintetizátorként működnek, ismét nincsenek virgák, és hatalmas melódiák sem. A dob hozza a kötelezőt, néha teker az a láb, csattog a blast, pontosan ez kell ide. A továbbiakban nem szeretnék lelőni minden poént, illetve, hogy mivel tudja az Altar Of Plagues ezt az 52 percet kitölteni, ezt legyenek szívesek Önök felfedezni!

Neptune is Dead, három lépcsőfok: 11:14-nél valami elkezdődik, amit 12:12-ig húznak, akkor pedig felrobban a dal, és lényegében kihal az emberiség. Erre az egyetlen túlélő, a világ legmagányosabb embere 13:09-nél eszmél rá.

Volt már itt párszor emlegetve, hogy az Iron Lung Records mekkora királyság. Szinte mindig belenyúl a tutiba, ha véletlen nem, akkor meg általában magával a stílussal van bajom. Idén már kidurrantottak pár lemezt, valamelyikról lehet lesz is még szó, viszont nekem magasan ez, meg a Slant a legjobb eddig.

Az Electric Chairnek meg eleve a neve is már bizalom gerjesztő, ha pedig csíped az ilyen Usa hc dolgokat, akkor pörgetheted is. Ez a srácok harmadik 7''-e, és szerintem eddig ez is a legjobb. Olyan kurva gyors, hogy az agyad lángra kap tőle. Semmi modern buziskodás, amivel egyébként semmi baj, de na. Ha valaki száguld mint egy féke veszett kamion, közbe meg köpi a szemed közé az anti-rasszista meg anti-fasiszta himnuszokat, annál kevés jobb van. A szépsége az egésznek, hogy hiába villámgyors maguk a témák, még ha egyszerűek is fogósak és kidolgozottak. A tempó váltások izgalmasak és néha simán betolnak valami meglepő témát vagy fordulatot. Persze nem kell free jazzre számítani, de a stílusának megfelelően kellemsen változatos ez a 10 perc.Talán még az előző EP-nél is sebesebbek itt a dolgok, ami egyébként szintén kihagyhatatlan királyság. A hangzás pöpec, meg punk, meg 80-as évek, szóval jobb nehezen lehetne, a gitár pattog, a dob püföl mint a paraszt. Igazából nem más ez mint egy egybekezdéses, böszme villámcsapás 7''-es, amiről nem ugatni hanem hallgatni kell. Na nosza!

8/10