Abban a közegben amibe magamat is sorolom, még ha nem is szeretem sorolni magamat sehova, mert az sokkal trvebb, van egy, már szerencsére annyira nem általános, de mégis hibás narratíva, hogy ami mainstream az szar, ami underground az jó. Szóval ez szerintem faszság, gondolom nem kell magyarázni miért. De mi van akkor ha valaki akkora fasza gyerek, hogy egy csicska mixtape betyárból 10 év alatt grammy díjas elődadó lesz? Akkor az van, hogy ezt Tyler, The Creatornak hívják.

Én mondjuk pont az IGORral ismertem meg, elsőre nem is tetszett. Aki olvassa ezt a szart, az úgy is tudja milyen hip-hop dolgokról szoktak itt szók lenni és az a lemez nem igazán illik bele a merítésbe. Ennek ellenére sokszor visszatértem hozzá valamiért és lassacskán beérett és simán pörgetem ha éppen olyan hangulatban vagyok. Az már más kérdés, hogy érdemel-e év legjobb hip-hop lemeze grammyt, egy olyan anyag amin igazából minimális rap van. Két évvel az Igor után visszatért, miközben el sem tűnt. Új alterego, kicsit új irány, új vizuális világ. Az amit most kapunk, a természetes fejlődésének egy újabb állomása. Az IGOR nagyon soulos lett és tudjuk, ha egy inga kilendül valamerre, a másik irányba is kell kotorni, hogy újra rend legyen. Ő is ezt csinálta, csak nem szélsőségesen. Szóval van itt még soul, sőt R&B (fúj) is, viszont van végre normális mennyiségű rap, még hozzá a tőle elvárt profi és egyedi flowval, az ő profi és egyedi világában. A lemez az eddigi dolgok keveréke, de annyira, hogy egy R&B-s szerelmes dal után mint a WUSYANAME simán bedob egy akkora koponyarepesztő beattel teli dalt mint a LUMBERJACK. Amin arról magyaráz, hogy mindig legyen piknikezéshez pléd a kocsiban, miközben a háttérben üvöltözik, hogy "gangsta", szóval a tőle elvárt bizar humor továbbra is itt van. Simán nagy totálban röhögi képen a kirakat gengsztereket és ez rohadt jól áll neki.

Szóval vannak simán abáló dalok, de lightos utazgatások is és nagyon szép hangszeres dolgok, legyen az zongora vagy akármi. Az utazás sem véletlen, hiszen új hősünk SIR BAUDELAIRE a világutazó, így a lemez koncepciója is e köré épül. Olyan featekkel mint például Lil Wayne. Amiben az a szép, hogy az anyagain mindig az van, hogy aki jön nem a sajátját hozza, hanem ő alkalmazkodik Tylerhez, amiből nagyon érdekes dolgok szoktak kisülni. Persze egy Earl feat simán elfért volna, mindenhova elfér Sweatshirt barátom, de az is tény, hogy egy versevel sötétségbe borít bármit, szóval érthető, hogy kimaradt. Bár a kedvencem, mikor azt nehezményezi, amikor megakarják neki mondani miről kéne beszélnie, például Blm, aztán meg kis újjból kirázza a MEPHISTOt. Az alapok és beatek nagyon változatosak, nem véletlen hiszen DJ Drama keze is benne van a dolgokban, de azért simán oda mondhatjuk, hogy Tyler egy fullos produkció. Amibe beletartozik a szövegírás, zeneszerzés és producerkedés is. Arról nem is beszélve, hogy egyedi képi világa van minden lemeznek, amit egy rakat videoval támogat meg, amiket érdemes csekkolni. A végére tartogattam azt a kijelentést, ami néhány embernél biztos kifogja verni a biztosítékot, már készüéök is a nevemmel ellátott kövekre, golyókra. Szóval, szerintem Tyler, The Creator a legjobb úton halad, hogy a mi generációnk Bowieja legyen, na bumm, arcomra vigyázzatok. Aki pedig kíváncsi arra, hogy néz ki 2021-ben egy értelmes, vérprofi pop produkció a színpadon csekkolja a linkelt koncertet.

8/10

2019-ben az egyik legsúlyosabb volt, Kristin Hayter Kisasszony előző nagylemeze a Caligula. Annak ellenére, hogy nem is metal volt. Pár hallgatás után pedig azt kell mondanom, hogy ezt a bravúrt 2021-ben is megcsinálta. Már szerintem egy másik Lingua Ignota posztban beszéltem arról, hogy mennyire abszurd az, hogy itt hallgatjuk és rajongunk egy fiatal nő zenéjéért, miközben az egész az ő nyomoráról, megerőszakolásáról vagy éppen mentális betegségeiről szól. Értem én, hogy nézünk drámákat is, de ez valahogy őszintébbnek és főleg igazibbnak hat, mivel elsőkézből a tragédia átélőjétől kapjuk meg a történeteket. Meg mondhatnánk azt is, jó, de más is zenésítette meg a saját tragédiáját, jah persze egyételmű, viszont csak kevesen vannak akik ennyire őszintén és nyers érzelmességgel voltak képesek erre. Nekem így hirtelen maximum Nick Cave ugrik be.

Kigondolta volna, de 2021-re se változott sokat Kristin zenéjének hangulata, csak most éppen más került a középpontba. Ami az a dolog ami valószínűleg annyira hatással volt rá, mint a megélt bántalmazások, még pedig a vallás. Az egész dolog a pennsylvania-i tartoszkodása alatt íródott, ha jól tudom még mindig ott van, és igazából tökéletesen hozza is annak a hangulatát. Ami igazából egy tökéletes táptalaj volt egy ilyen tematikájú lemez elkészítésére, hiszen már a kezdetektől fogva, az engedékeny kormányzás miatt, rengeteg féle vallás és szekta megtalálható Amerika ezen részén. Az, hogy az aluliskolázott emberekből, hogy csinálnak agymosott birkákat és veszik el tőlük azt a keveset is amit össze tudnak kapargatni, valószínűleg nem lesz egy új jelenség a blog olvasóinak. Viszont ez egy olyan téma, amiről nem lehet elégszer beszélni. Persze a vallás alapjaiban nem rossz, viszont ez most nem a vita vagy a diskurzus helye, itt csak egy nő élményei vannak, amit van olyan kedves, hogy velünk is megoszt. Egy elavult, ősi rítusok által önnön határai közé szorított eszme, ami úszik az agresszióban, barbarizmus és vérben, miközben elméletileg az ellenkezőjét hírdeti.

Továbbra is a klasszikus zene, amit egyébként tanult is, és a  minimalista noise az ami a gerincét adja a dolognak. A képi világgal lesz kerek egész a történet, készült is klipp is, én inkább egyfajta performansznak fogtam fel mindig a munkáit, nem csak szimpla zenének. Az, hogy római katolikus kántor volt fiatalon az, hogy klasszikus zenét és éneklést tanult, előadóművészetet, mind nagyban hozzá járul ahhoz, hogy olyanok lesznek a lemezek amilyenek. Itt tényleg egy "songwriter" művészetét, hallhatjuk és láthatjuk, ami az őt ért hatások miatt lesz olyan őszinte és magával ragadó, viszont csöppent sem jó élmény. A hangsúly továbbra Kristin énekén van, a zene csak minimalista alátét, ami tovább fokozza a hangjával elért hatásokat. Ami egyzerre kísérteties és gyönyörű, frusztráló és andalító, de egy biztos mély nyomot hagyó. Lehet a téma miatt, meg a meg-meg jelenő bendzsó és hangulat miatt is, éreztem egy nagy adag southern gothicot is most, ami egy nagyon kellmes adalék volt. A marcangoló kérdések ára, a gyönyör és a kín szinte megkülönböztethetetlen azonossága, az elvakultság és a spirituális kiszolgáltatottság érzése keveredik, a bűnös aljasság és az intézményes kizsákmányolás halk fanfárjaival. Még csak agusztus van, de szerintem az év legsúlyosabb lemeze lesz úgy, hogy egy kanyi blastbeat vagy sátánkodó hörgés nincs benne.

Elfogult 10/10

A Quality Control HQ az egyik legizgalmasabb kiadó jelenleg számomra. Megállíthatatlanul kutatják az kobbnál jobb új bandákat és bár alap dolog, hogy hc legyen azért bőven merítenek mindenfelől. A Fuse, Vile Spirit és Big Cheese hármassal mér így is nagyot durrantottak tavaly, viszont még itt van a Zulu is.

A Zulu Anaiah Lei solo cuccaként indult. Őt mondjuk a Dareből ismerheti a nagyérdemű, akik a nyáron jöttek ki egy elég erős dallal és nem sokára jön az új anyaguk is. Azon a vonalon inkább a klasszikusabb irányt tolják, ha azt mondom Terror már kb képben is vagy. Na a Zulu kicsit másabb, vehemensebb és mocskosabb. Időközben lett egy élő felállás is, de többnyire Anaiah kezében van minden. Szóval vehemensebb és mocskosabb , olyan mint egy szép nagy rozsdás kondér, amibe dobáltak powerviolancet, old school hardcoret de még beatdownt is, ennek eredménye pedig ez a kétszer nyolc perces pofoszkodás.

A titok itt igazából annyi, hogy olyan okosan keverik az arányokat és kiállsokat, hogy miközben full lendületes az egész, simán tele van táncos döngölésekkel. Amitől nem lassabbnak tűnik, vagy pihenésnek, hanem inkább erőgyűjtésnek egy még nagyobb pofonhoz vagy egy lassan érkező pofánrúgásnak. Az arányok hibátlanak a dalok rövidek és lényegretörőek, nincs semmi lacafaca vagy üresjárat, kőkemény és tömény agresszió. A mondanivaló pedig adott, egy egytől egyig fekete bandáról van szó, így a duma is a fekete büszkeségről szól. Aki unja ezeket az meg se próbálkozzon vele, bevallom néha már én is. Kurva sokszor érzem mostanában azt, hogy csak azért tolnak ilyen mert ezt várják el tőlük, mert erről KELL szólnia, faszt kell, arról kell amiről van mondanivaló. Na itt nem érzem, ez teljesen őszinte, nem tudom mitől, csak érzem. Az meg, hogy alább linkelt koncerten az első sorban egy Burzum felsős gyerek cséphadar és senkinek semmi problémája ezzel, az egyik legkirályabb dolog amit mostanában láttam. Jah kicsit irónikus, de totál káosz, kicsit magamra is ismertem, mert én is szeretem a Burzumot és én is leszarom, hogy Varg egy pöcs meg hogy mit magyaráz. Sőt straigt edge hardcorera szoktam sütni a csirkét, na miiii vaaaan?????

Csürdöngölős 8.5/10 átlagolva

Ui: A dolognak van aktualitása is, a Flatsphot Records újra kihozza vinilen mindkét cuccot, ha van türelem és kivártok, lehet lesz IZomerőszak Pogo Distroban is.

Időutazás, vissza tekintés, egy lemez ami kedvtelésből született, majd egy évtizeden át. Szóval van nekünk egy Hősünk, aki 2010 környékén kezdte el írni ennek a lemeznek az alapjait, melynek eredménye egy kb 20 perces hangulat bomba, ami a kétezres évek elején fogant, de mégis 2021-ben jött világra.

Egy rövid egy perces introval kezdünk, ami jó is lenne a lágy pengetéseivel és énekkel, de a végén a gitárbaszkurálást nem értem, mert egyáltalán nem illik oda és csak szétbarmolja az intro jellegét. Viszont a Far From Home na az már egy igai időutazás. 2001 medencés party, kalifornia vagy tököm tudja, ahol meleg van. Igazából ha nem tudnám mit hallgatok, azt mondanám, hogy az új Kenny Hoopla dal, ami már csak azért is jó, mert egy egyik egy leendő szupersztár a másik meg, egy pesti garzonban összepakolt mókázás. Egyébként már itt az elején le kell szögezni, hogy itt nem kell nagy megfejtéseket keresni, hiszen az egész egy egyszerű verse-refrén-verse alapú dolog. Amit tökéletesen ki is van használva, hiszen már az első és a második Nutmeg című dalban is atom jó refrének vannak. A Nutmeg meg egyébként akár az új Higher Power dal is lehetne, ami egy elég erős kezdés. Ezeket a faszákat Oláh Marcell énekelte fel, aki elég jól elkapta azt a hangulatot, amit a Tamás megálmodott. Égyszerre hozza a buli hangulatos pörgést és a balladisztikus sírós ügyeket is, mint ami a harmadik dalban is van.

Tamás azt mondta, nagyban inspirálta Dave Grohl is, ahogy megírta egyedül az első Foo Fighterst és hiába mindenevő "extrém arc" ösztönből ezek a táncolós témák jöttek ki belőle és ezt tényleg nem lehet elperelni tőle, hogy nagyon ösztönösnek és izzadságszagtól mentesnek hangzik az egész. Dunát lehetne rekszteni a hazai bandákkal, akik a grunge meg post-grunge jelzőkkel dobálóznak, ami jól is hangzik csak éppen sehol semmi. Ebben a húsz percben viszont kisújjból olyan 90-es évek végi alteres, grungeos futamokat hánynak elénk, hogy még én is nagy kanállal zabálom, pedig csak felületesen szeretem a stílust. A változatosságra nem lehet panasz, bár egyértelműen jobbak a gyors dalok, na meg a I.T.I végi döngölés is visz egy kis kellemes plusz ízt bele. Én simán hallok pop punkot is, meg mindenféle alter cuccot régről. Vannak a hol váltások nem jöttek ki mindig és igazából még egy bő tíz perc simán ráfért volna az anyagra, mert az egyik dal így is feldolgozás. A legnagyobb hiba az, hogy az első kettő dal magasan veri a többit és egyszerűen alulról sem karcolják a későbbiek, bár sok újdonságot egyik sem mutat fel, nekem aki nem hallgatja szét a stílust, egy elég fasza kis dal csokrot szolgáltat. Annak aki jobban benne van ebben a színtérben lehet nem fogja ennyire beadni, egy próbát viszont mindenképpen meg ér. Külön piros pont a kétezres évek screamo bandáit idéző borítóért, amit Korcsmáros László követett és elméletileg semmi köze a képregény legenda Korcsmáros mesterhez.

jalapeno erős 7.5/10