Megint pukkant egy cucc, amit siám pörgetni fognak a metal arcok is, vagy nem, igazából nem tudom, ilyenkor általában magamból indulok ki. Na mindegy a lényeg itt van Ashanti Mutinta másnéven Backxwash második lemeze. Az előzőeket már pörgettem korábban, ilyen címekkel mint a Black Sailormoon azért eléggé felkelti az embe érdeklődését, de hiába voltak eléggé korrekt uccok, engem annyira nem fogtak meg. Viszont az új cucc, már annál inkább.
Szóval van itt trap, metal, industral, na meg a zsigerekig hatoló szövegek. Az előadás mód meg olyan agresszív néha, hogy stefan is elismerően bólintana. Én amúgy simán rámondom a horrorcoret is, hiszen vannak olyan kísérteties alapok is rajta, mint például a Terror Packetsen, azzal a sejtelmes szövegeléssel, ami simán ide sorolható. Azt, hogy Ghostmane meg simán rálehet mondani, mert durva és tele van verve gitárral is. Viszont ezt én sokkal letisztultabbnak és profibbnak érzem, meg kevésbé tini hisztisnek, nem pedig egy szenzációhajhász drama queen vonaglásnak, mondom ezt úgy, hogy azt az úriembert is szeretem. Ennek ellenére az egész anyag tele van haraggal és dühös odamondogatásokkal, amivel az alapok és minták tökéletes összehangban járnak. Egyszerre sötét és mocskos, de mégis szépen megszerksztett tiszta és igényes, sokszor pedig teljesen meditatív az egész. Mint egy modern, városi trip az éjszakában.
Miközben egy sötét utazás az egész, közben változatos is. Mind dallamok, minták vagy tempó terén is. A Song of Sinnersben női énekes feat is van, ami nem hogy nem illik, hanem talán jobban illik ide mint az összes többi. A 666 In Luxaxaban pedig visszatér a Zambiaba, ahonnan 17 évesen költözött Kanadába, mindezt egy elég súlyos Zulu ének minta szét kenésével, magasan a legjobb dal a lemezen, ilyen cuccból egy egész lemeznyi is kevés lenne. Egy a saját démonaival küzdő ember csatakiáltásainak zajos válogatása ez, ne meg mások hülyeségei miatti frusztrációs dühöngés is egyben. Az biztos, hogy érettebb és átgondoltabb, mint a legtöbb hasnszőrű szét sztárolt előadó. Úgy látszik van is előtte egy út amin halad előre, még hozzá elég gyorsan ezekkel az évenkénti lemezekkel. Nem tökéletes, ettől függetlenül elég erős pukkasztás lett és ezek után simán érdekel mi lesz a következő.
Kezdem azt gondolni, hogy a siker titka a két személyes zenekarokban rejlik. Mert megint itt van egy, ami levitte a fejem, sőt, olyat rúgott bele, hogy pályára állt a föld körül. Harry Bailey és George Miller kibuggyanotta magából, az év eddigi egyik legsúlyosabb anyagát, meg talán a legerősebb hardcore központű karikáját. De mi van itt, amitől ennyire patent az egész? Igazából kb minden.
Hatás az rengeteg van, de alapjaiban egy metalllic hardcore/mathcore/screamo cuccról van szó, amin az arányok patikamérlegen vannak szinte tökéletesre mérve. Az érzelmek vihara kurvára elszabadul és forgószél módjára visz magával, annyira, hogy ehhez képest a Katrina egy kis nyári zápor volt. Az, ahogy egybe keverik a screamo visító, fájdalommal teli kaotikus pusztítását, a metalos hardcore döngölésekkel, azt iskolában kéne tanítani. A breakdownok leszaggatják a fejünket, de oda vissza szaladgálnak a váltások között mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az, hogy ilyen ülepítő kiállásokat pakolgattak be, meg pihenőket, igazából csak tovább mélyéti azt az érzelmi vagdalkozást, amit leművelnek.
Ez a tök egyszerű dob/gitár felállás pedig tökéletesen működik. Egyértelmű, hogy a kémia tökéletes a két srác között, vokálisan is kiegészítik egymást, hiszen mindketten tolják a szekeret, még ha nem is arányosan felosztva, de a változatosságra nem lehet panasz, hiszen van itt bánat scream meg mélyebb hardcoreosabb puffogás is. Amivel igazából tökéletesen sikerül átadni a lemez, fájdalmas és sokszor súlyos üzenetét. Bár a végére tartogatott mutálatlan hülye gyerek ének nem hiányzott és nekem picit ki is lógott, úgy, hogy csak a végére volt rakva egy pici, de legalább nem volt sok. Sok minden eszünkbe juthat, a The Chariot-on át, akár az újabb Pupil Slicerig amivel közös splitjük is van, de simán érezhető a kétezres évek eleji screamo meg enyhén az akkori nyálasabb post-hardcore is. Viszont a lemez erőssége tényleg az, hogy ezek olyan szépen vannak egymásra pakolgatva és olyan jó érzékkel vannak a kiállások közéjük rakva és átvezetve egyikből a másikba, nem is beszélve a feszültség keltésről és a katartikus kirobbanásokról, ami elviszi a hátán az egész lemezt. Nincs több duma, csak az év eddigi egyik legjobb lemeze.
Az Anyahajóval időnként nehéz felvenni a kapcsolatot, de végül sikerült a Korubaan legénységével beszélgetni egy kicsit.
Vágjunk is bele a hasadóanyagba! 2018-ban alakult a banda. Gondolom nem ez az első zenekara egyikőtöknek sem. Ki honnan jött zenei téren?
Yen: úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy minden egyes tag egy nagy kevert halmaz de egészen nagy területet fed le az úniónk. Én azt szoktam mondani, hogy a stílus nagyjából mindegy csak “legyen benne fasz”. Egy este el tudok indulni a CPGtől a drum and bass-en át Dua Lipáig. Kristóf például izom Iron Maiden fan, Nándi éppen egy dajdajozás alatt mutatta meg a Humanity’s Last Breath nevű vidám formációt.(másnap reggel Crystal-ra nosztalgiáztunk) De alapvetően mindenki metálos gyökerei vannak. (Plusz nekem van egy erős Punk/HC/PostHc kötődésem is)
Sokfelől jöttetek minden értelemben. Hogy jött össze banda? Vagy régebb óta ismeritek egymást?
Ez egy nagyon szép sztori. Én és Nándi egy előző zenekarunkkal (Sevensixers) - akikkel a neten jöttünk össze - a budapesti Silent Próbateremben próbáltunk és rúgtunk be közben. Vagyis én egészen sokszor. Ott dolgozott Ydobon és összehaverkodtunk az idők során. Ájdinál pedig mindig ott dekkolt Kristóf is mivel ők is zenéltek egy másik zenekarban. Valahogyan megállt a Sevensixers plusz Nándi kiment tanulni Skóciába. Ekkor Norbival (volt Korubaan basszusgitáros) beléptünk Ydobon és Kristóf zenekarába a “The Palvin Barbers”-be. Ezután lett Bendegúzból Ydobon amikor jött az ötlet, hogy valamilyen elektronikus-metálos újszülöttet kell világrahoznunk. Azóta Norbi eltávozott és ahogy Nándi hazaért Skóciából, már kezdett is a zenekarban. Rögtön egy koncerttel, ha jól emlékszem. Eddig a pillanatig nem volt dobosunk. Aztán jött Balázs, akit Ydobon hozott úgy hogy akkor derült ki számomra, hogy ő volt a Silent Próbaterem tulaja (ahol ez az egész kezdődött). Egészen fontos pont az a terem az életünkben. Sajnos már nem működik mint nyilvános terem de nagy örömünkre megtartottuk saját használatra. Éveket húztunk itt le együtt és még egymástól függetlenül is. (13ban még egy előző előtti-előtti zenekarommal is ide jártunk).
Ezek a gyökerek milyen hatást gyakorolnak Korubaan-ra?
A zenei gyökerek sokszínűsége mindenképpen hasznosan jön ennél a stílusnál. Nem zárkózunk el semmitől ezáltal. Ha a gyökereket az ismeretségre érted, akkor pedig teljesen jól alakult, hogy már úgy alakult a Korubaan, hogy egészen megcsiszolt alkotóelemek kerültek egy gépezetbe. Persze mindig van hova fejlődni.
A Korubaan anyahajóval egy olyan bolygóról jöttetek, ahol a buli és a rave soha nem érhet véget. Honnan jött az inspiráció a sci-fi image-hez?
Yen: A név is és a koncepció is egy “na akkor most leülünk iszunk és találunk egy nevet” estén pattant ki Ydobon fejéből. Alapjáraton szeretünk nagyon durva analógiákba és okfejtésekbe keveredni plusz - a magam és ydobon nevében nyilatkozva - szeretjük a sci-fi-t, “mi lenne/lett volna ha” gondolatmeneteket. Így szerintem elkerülhetetlen volt, hogy valami ilyen plusz sztorit ráaggassunk erre az alapból fura formációra.
Mik azok a filmek, zenekarok, könyvek, esetleg videójátékok amik ösztönöznek benneteket?
Yen: Én nem vagyok annyira nagy játékos (a többiek igen) de imádom a Mátrix-filmeket, Orwell-t, Stephen King-et, Clive Barker-t, a Rick és Morty-t és a Black Mirror-t. Vannak azok a fajta alkotások ami után még percekig nézed a legördülő stáblistát vagy az utolsó oldalt többször végigolvasod. Az ilyen dolgokat keresem általában. Nándi egy élő Wikipedia és nincs olyan téma amihez ne tudna adatokkal szolgálni.
Nem olyan rég bővültetek egy dobossal, eddig Ydobon szolgáltatta a beatet a dalok alá. Hogy hogy ilyen nehezen találtatok dobost? A műfaj miatt kevesebben vállalták be a dolgot, vagy egyszerűen csak nem volt szerencsétek a témában?
Yen: Nem is nagyon kerestük eleinte, mert kísérleti stádiumban volt a dolog és ha jól emlékszem azt mondtuk, hogy egy arcnak ki kell alakulnia nagyjából és akkor tudunk hozzá dobost tenni. Meg azért nehéz is elmagyarázni egy ismeretlennek (mondjuk egy zenekari hirdetős oldalról), hogy mit is akarunk valójában. A dalírás sem olyan tipikus mint amiket én az előző zenekaraimban tapasztaltam. Kevesebb az a mondat, hogy “ide kéne egy olyan verze mint…”. És ezt baromira élvezzük (mondjuk a Korn-tól bűn lenne nem átvenni egy kis ihletet…). (Kicsit olyan ez, mint az Eredetben, hogy ahogy álmodsz úgy épül fel körülötted a környezet. Balázst bepróbáltuk és elsőre szimpi volt, megtaláltuk a közös hangot. Aztán csináltunk egy ordenáré vidéki csapatépítő bográcsozást csak öten. Ott meg is íródott a dal amivel most fogunk majd stúdióba menni az ősszel.)
Ydobon: Yen jól mondja, hogy nehéz egy random embernek hirdetés által elmagyarázni, hogy itt mit is akarsz. Igazából évek óta terveztem, hogy a Balázst bevesszük. Az ismerettség mindig 50%ban plusz. Meg még jó is. Aztán egy év győzködés után, azt mondta, hogy most már egész jók ezek az alapok, kipróbálná. És igen, jött a vidéki csapatépítő...
A Covid milyen hatással volt az Anyahajóra?
Az eddigi dalokat újraírtuk úgy, hogy már az élő dobbal funkcionáljon. Ollózgattuk kicsit a dolgokat. Folyamatos para volt, hogy ki mikor találkozott esetleg fertőzöttel és akkor azért nem tud jönni. De ezt is túléltük és egy nagyon feszes szettet tudtunk összerakni a kötelező pihenő alatt.
Mik a terveitek az elkövetkező időszakra? Koncertek, új dalok, esetleg videóklip?
Yen: Semmi ilyesmi. Szabadidőnkben járjuk a budapesti drum and bass bulikat mer’ az jó. Viccet félretéve: Új dalok írása hatezerrel. Klip is tervben van Jászai Martin mesterrel, aki a Shut down the system csodálatos klipjét forgatta velünk. Az új formáció lesz a “Korubaan: Season 2”, amihez majd megfelelő arculat is fog társulni. Nagyon várjuk a fogadtatást.
Analóg hanghordozókkal kazi, bakelit, hogy álltok? Gyűjtitek esetleg, vagy hidegen hagy benneteket ez a fajta birtoklási vágy?
Yen: én hatalmas fangirl vagyok és gyűjtögetek minden ilyesmit, ahogy a pénztárcám engedi. Főleg vinyl-eket. Nándiról tudom, hogy zenei életrajzi könyvei vannak. A többieket sem megerősíteni sem cáfolni nem tudom.
Gondolkodtok e fizikai megjelenésen?
Yen: Saját analóg kiadványról szerintem még nem is beszéltünk de ahogy ismerem magunkat nem tartom kizártnak, hogy papíruszon osztogassuk a Korubaan kottákat egyszer. Vagy floppy-n a logo jpeg-et.
Ki lenne az az előadó, akár külföldről, akár az itthoni színtérről, akit szívesen látnátok, egy fasza kis fícsöringre egy dal erejéig?
Yen: Ahogy fentebb mondtam, nagyon nagy fangirl vagyok a lehető legtöbb stílusban. Részemről Azahriah egy tök jó dolog lenne egy refrén erejéig vagy Csongor Bálint. Ohnody-t is szívesen betenném valami intro-ba. Az a jó az egészben hogy zeneileg (is) olyan izgalmas jövőt látok magunk előtt, hogy minden stílusból ki tudnék ragadni valakit akivel fítelnék. Külföldiek közül jöhetne Skepta, Stormzy, MC Mota egy verzére. Énekelni Rou Reynolds, Oliver Sykes esetleg. Bánhatják ha nemet mondanak…. Plusz egy halom dubstep-dnb producer remixelhetne minket. Jól esne.
Hogy érzitek az elmúlt pár év alapján, mennyire underground, vagy réteg a ti zenétek?
Yen: Nekem/nekünk Ydobonnal volt egy kiálltványunk, hogy stílustól függetlenül össze kell fogni az undergroundot. Ebből is jött vagy ehhez kapcsolható a party bolygó elgondolás. Metálosok, hácések, dárésok és mindenki együtt bólogat aztán afterezik. Ilyen értelemben szeretném undergroundnak gondolni magunkat, hogy ezt teljesítsük de az ambícióink egészen magasra mutatnak.
Kellene egy paradigmaváltás a mostani felszíni könnyűzenében is. És nem kisebb feladatra vállalkoztunk mint hogy ezt mi -karöltve más zenészekkel- indítsuk be az undergroundon keresztül. (Képzelj el egy lobogó Korubaan zászlót mögöttem, ahogy ezt mondom).
Opcionális kérdés amennyiben undergroundnak érzitek a cuccot: Mi a véleményetek a magyar undergroundról?
Yen: Én csak Bass-zenei berkekben tudok nyilatkozni mert oda járunk rengeteget. Nagyon nagyon felpezsdült a basszus-zenei szcéna és rengeteg az új tini akik hetente járnak ilyen eseményekre. Azt érzem, hogy egy olyan új hullám indul el mint amiből én még csak a felszíni mainstreamben érzékeltem a dubstep-ből 2010-13 környékén. Nem tudom érthető-e de van egy érzésem hogy újra menő lesz a nagy csend után ez a szcéna és szélesebb körben lesz ismert.
A közönség részéről milyen visszajelzéseket szoktatok kapni?
Yen: A kísérletezős stílusunkhoz képest meglepően nagyon jókat. A barátaink természetesen nagyon élik. Viszont a koncertek során rengetegszer lettem megállítva ismeretlenek által mikor izzadva levegő nélkül sétáltam a színpadról, hogy ebben nagyon nagy erő van. Idősebb tagok mondták, hogy régóta nem éreztek az undergroundban ilyen erőt. Annak ellenére, hogy nem is minket jött megnézni és nem is a stílusa a zenénk. Az ilyenek nagyon jól esnek.
Volt e valami igazán meghatározó vagy extrém? Gondolok itt olyanra, hogy Yennek humanoid férfi egyedek seggét kellett dedikálni…., vagy esetleg valakiből kitört a kocsmafilozófia és elmondta, hogy csicska aki rokk zenében elektronikát használ és a Limp Bizkit amúgy is szar.
Yen: A részeg zene-és világmegfejtés minden egyes görbe estén előjön Nándi és Ydobon részéről. Én inkább állatkodom aztán ha kel fel a nap és fáradok akkor csatlakozom az ilyesmikhez. Dedikálnom még nem kellett sehova de meglehetősen felejthetetlenre iszom magam ha mulatunk. Beszélnem kell még az ügyvédemmel, hogy mit árulhatok el ezekből. A Limp Bizkit pedig király.
Volt e esetleg olyan dolog, amit én kihagytam, de ti szívesen beszélnétek róla?
Múlthéten amikor azt böngészgettem mi is lesz majd Hellvillen, és ezekből mi az amit nem ismerek, akkor jött szembe a Heartlapse neve. Ami egyébként már megtörtént párszor, de mivel mindig ilyen Architects szerű dolognak írták körbe, általában, nem igazán mentem rá. Egyébként jól tettem, az első kettő cucc tényleg nem tetszik, de viszont a harmadik anyag, ami év elején jött ki és egyébként papíron az első nagylemez annál inkább.
Szóval az van, hogy a sima metalcoreoskodásból meg breakdown tengerekből a srácok elindultak ezer irányba, viszont ez az ezer irány mégis egy felé visz. Nehét behatárolni, nem mintha kéne egyáltalán, de van itt a már emlegetett göteborgi metalcore, screamo, post-hardcore, matekolás, meg bontókalapáccsal hőbörgés, na meg elszállás is. Igazából merítettek szinte minden stílusból ami jó hisztis, és ez is lett a lemez legnagyobb erénye, hogy irdatlanul változatos. Talán csak a téma és a hangulat az ami egységes, bár ezt nem jelenti azt, hogy zeneileg nem az, csak hangulatilag nincsenek ilyen jól összeszerksztett éles váltások.
Egy Outroval kezd lemez, ami valószínűleg a lemez címre akar utalni. Az már keményebb, hogy a földre száműzött sátán aka Lars von Trier, Antichrist című, lélekbaszó förmedvényéből hallhatunk idézetet, ami azért alápakolgatja a hangulatot, főleg annak aki látta is a filmet. Tökéletesen megadja a alaphangulatot olyan témákhoz, mint az elidegenedés és a fájdalom különböző aspektusai. Az Oneironaut elejével azért jól beugrattak, hogy megint egy szokványos metalcore lemezt kapok, de utána szépen lassan lépnek a különböző dallamok, na meg a változatos ének témák. Luca Broglia aki elméletileg az új énekes igencsak kitesz magáért, van itt minden ami szem-szájnak ingere vokális téren, és ami talán fontosabb, hogy vérprofin is van előadva. A Relicben, izomszagú dögönyözés meg patent matekozás az ami váltogatja egymást, a jó helyre beszúrt elszállásokkal együtt. Az End of Youth midwest emos kiállása meg tényleg egy nem várt fordulat volt. Ilyenekből pedig lesz még jó pár, egyik pillanatban éppen a fellegek közt meditálunk, a másikban meg már az építkezésen ütvefúrunk, az átvezetések pedig szinte hibátlanok. A szépsége az egésznek, hogy tényleg szinte sose lóg ki a lóláb annak ellenére, mennyi váltás és mennyi féle stílus van jelen a lemezen, valahogy az egész olyan szépen van szerkesztve és összerakva, hogy egyszer sem zökkenünk ki. Az effektek és zajok pedig elegánsak.
A hangzás annak ellenére, hogy házilag készült nagyon patent lett, minden szépen szól, a mély az mély, a magas pedig magas. A digitális borító, amit 3D modellezéssel készítettek pedig, ízléses és tökéletesen illeszkedik a lemez hangulatához. Vérprofi cucc, ami hanem is minden aspektusában az én világom mégis elvitt. Ha az irány marad, én vevő leszek a következő anyagokra is.
Megint egy olyan banda van terítéken amiről eddig nem is hallottam, pedig már 204 óta ontja magából a sötétséget ezen a néven. Főleg úgy kellemetlen ez, hogy jelenleg is ilyen Dark Funeralos, meg volt Nifelheimes arcok vannak benne.Még ha állandó tagságról nem is lehet beszélni, jönnek-mennek az emberek állandóan, ez még sem hat ki a minőségre.
Idén már egyébként ezen a lemezen kívül is durrantottak már egyet, itt viszont csak az egyikről lesz, egyértelműen arról, ami nekem jobban tetszik. Mind a kettő ugyanazon a napon jött ki és még ha az irány hasonló is, a No Here egyértelműen a kísérletezősebb irányba kalauzol el minket. A lemez gerincét egyételműen a brutálisan agresszív gépi dob adja, ami állandó morajlást és duruzsolást ad a lemeznek, de azt a fajtát ami nem idegesítő vagy zavaró. Inkább úgy hangzik mintha a Metatron próbálná elmagyarázni, mit akar Isten, hát de mit is akarhatna mint, hogy kipusztuljunk a picsába, csak éppen szeretne neki nagy feneket keríteni. Pedig a No Herenek valami hasonló célja lehet, már az is, hogy skandináv katolikus black metal, egy olyan szóösszetétel, hogy ha a tükör előtt mondod ki háromszor, azonnal elvisznek a pandák.
Pedig egyébként az egész egy hatalmas megvezetés. Miközben szétkalapálják a fejed és egy cyberpunk kultusz istentiszteletére képzelged magad, olyan finomságok, kimerem jelenteni sokszor szép dolgok történnek ez alatt a digitális barbarizmus alatt, ami nem csak zeneileg disszonáns, hanem érzelmileg is. A gonosz északi riffek gregorián énekkel való felhígítása, pont a az ellentétek miatt működik ennyire. A dob egy idő után biztosan monoton lesz, annak ellenére, hogy jó párszor beütnek egy kis változatosságot, kiállást és olyankor kicsit másra is terelődik a hangsúly. A gregorián sokszor átveszi a gyeplőt és szerintem azok is a legjobb részek, de az ultra horrorisztikus extrém énekes etapokat sem kell ám félteni, vagy éppen a felolvasásokat, szóval vokális téren eléggé váltazatos lett a No Here.
Ebbe a négy 10 perc feletti dal bele probáltak sűríteni, minden kísérleti agymenést ami a roman catholic black metal címkébe csak belefér, ami többnyire sikerült is nekik. Hiába monton, mégis változatos és ha van kedve az embernek kutakodni és odafigyelni, az abálás alatt kiváló dallamokat és textúrákat fedezhet fel. Amik mind profi módon vannak felépítve, katarzis pont akkor robban mindig amikor már éppen elhalna és a levezetések is kiválóak. Egy korom fekete falú templom, egy gépzsíros füstös csövekkel teleszőt város közepén. A Metatron meg vigyorogva magyaráz, már ő már érti mire megy ki a játék, te pedig még csak sejted, jobb esetben pedig talán rá jössz. Egy biztos, nem mindig működik, de egy ilyen esős napon talán pont jó lesz. A végére beszúrom a másik lemezt is, a Svag I Dörent ami sokkal hagyományosabb felfogású, de szintén erős anyag.
