Sokszor téma, hogy a metal hogy a jobb? Fos hangzással vagy jó hangzással... A legjobb az, ha mind a kettő egyszerre. De létezik a harmadik kategória, amire csak azt mondom, hogy... Mit mondok? Most itt meg akartam mondani, hogy mit mondok, de rájöttem, hogy erre az érzésre nincs még mit mondjak. Pedig itt van bennem évek óta, csak még soha nem mondtam ki szájjal. Szétrobbanok.
Na. Itt van ez a Coffinworm, ami a talán kedvenc kiadómnál a Profound Lore-nál jött ki. Még a Fémforgács Hangpróbán találkoztam vele megjelenésekor, és adtam rá egy 10-est, aztán nem hallgattam meg többet. A névre viszont azóta is emlékeztem, és tudtam, hogy összeforr még szerelmünk rég elszakadt lánca. Ez tegnap esett meg, azóta már a gyerek is táncolt rá, aki 13 hónapos.
Az amcsik egy ideje nagyon erősek ebben a műfajban, de lehet, hogy privát tudatlanságom miatt írom ezt. Ők találták volna fel? Chicago környékén székelnek az olyan forma bandák, mint a Lord Mantis vagy az Indian. Ezek itt mondjuk Indianaból vannak, ami csak majdnem Chicago. Durvulásból súlyból viszont viszi a Lord Mantis szintet, ami nálam valamelyest etalon. Az elején itten belehabarodtam a hangzás témába. Iszonyú súlya van ezeknek a gitároknak, meg a dobnak, meg a basszusnak és az éneknek. Biztos vagyok benne, ha okarinás is lenne a bandában, annak is iszonyatos súlya lenne. Valaki dobjon már meg egy kifejezéssel, ami arra utal, hogy egy metalbanda jól szól (tehát nem szarul jól), és mégsem sznobul, ahogy pl. az In Mourning (jön a lemezük novemberben, nagyon várom).
Annak idején a HP-n együtt emlegettük a Portallal, de az azért nem vicc. Nem tudom, hogy hallottam e nagyobb mocsoktengert annál. Ez is mocskos, de tisztán mocskos. Tiszta mocsok. Jól van már, itt a lemez... 10/10:
Bakancsok lépte a latyakos hóban... Valami áttelelő madár csiripel... Egy súlyos ajtó nyílik és közben nyikorog. A vándor odalép a pulthoz, és malátasört kér a csapostól. Leül az asztalhoz, meghúzza a korsót, majd tép egy darab húst a csontjáról...
Akár egy 90-es évekbeli RPG-nek is lehetne a kezdete ez a pillanatkép, és körülbelül itt döbbentem rá, hogy én egy nagy marha vagyok. Nameg mikor felvilágosítottak, hogy a dungeon synth olyan, mintha egy régi számítógépes játék zenéjét hallgatnám. Ahhhhhha! Köszi!
A FattyúMadarasi Tamás ámokfutása, és ez az anyag nem éppen azon a vonalon haladt tovább, amit megszoktunk tőle. Itt bizony a dungeon synth volt a cél, illetve a Faggot által egy hét alatt megírt lemezre való válaszcsapás. Azt kell mondjam, hogy zenei szempontból a dungeon synth rész jobban is sikerült. És most fel is boncolom, ez pedig az Ópiumbarlang egyik nagy előnye más zenei webzine-hez képest, hogy kurvára leszarhatom, hogy magamról is írok vagy a barátaimról, mivel itt aztán nincs szakértőiség vagy szakmaiság, csak a lazaság. Mindjárt hallgatok is valami 80-as évekbeli popzenét jól...
Tehát Tamás olyan légkört teremtett, amitől majdnem elsírtam magam, hiszen felrémlett az egyéni rekordom, amikor LAN partyban tizenhat óráig nem álltam fel a székből, mert Warcraft 2 ment, és végül én vesztettem a haver elleni összecsapásban. Ezt úgy kell érteni, hogy se enni, se inni, se hugyozni nem álltam fel a székből tizenhat órán át. Vagy amikor a kolesz portás benyitott, hogy mi a baj, mert Doom 2-vel nyomultunk szintén LAN-on, és nem értette, mi ez az üvöltözés. Megnyugtattuk, hogy szeretjük egymást, csak pont most nem.
Én csak két dolgon javítanák Tamás helyében. Az egyik az örök mániám, a sztereó hangkép. Túl hangsúlyosak szerintem a panorámázások, 100 %-ot jobbra - balra sosem szerencsés húzni, már csak a fülhallgatósok miatt sem. A másik, a vinyl effekt, ami egy kicsit el van túlozva. Túlvezérlésnek tűnik. A hangerőket is összébb lehetne hozni, de egy hét alatt ez kiváló teljesítmény. Ami nagyon tetszett viszont az a dobok, illetve a tamtamok hangja. A kezdő tétel mellett még a Bánya és a Torony a kicsúcsosodás számomra. A szintetizátorok hangja telitalálat. Gondoltam, hogy megemlítem a maszter minimális miben létét, de szakbarbárként azt hiszem, hogy ennek ilyennek kell lennie. Mike666 biztosan tudja. Majd hozzászól. A háttértörténet is ötletes, ebből lehetne akár egy sorozatot is csinálni. Én legalább is szívesen hallgatnám Kuthen és Kajdum sztoriját részleteiben is.
A grafikai munka külön pontozandó, és maximumot ér.
Ha valaki visszatér a halálból, azt általában szokás nagy dologként kezelni és egyből rajta van a elvárások súlya. Hiszen ha meghaltál, aztán mégis csak kimásztál a föld alól jogosan várják az emberek a nagy tetteket. Nyomorba taszított társadalmak, felemelkedett birodalmak vagy a tökéletes pizza szósz receptje, édes mindegy csak legyen valami. Ilyen súlyok érték Devi Hisgen vállát is, amikor újra élesztette A Teitant a hamvaiból, amit annak idején, még 2009 környékén másodmagával kezdett el csinálni. A demo után ami még közös munka volt Damon Bergkotteval, már egydül hozta ki az első nagylemezt 2019-ben és első hallásra, a Vákuum annak a az egyenes ági folytatása.
Ebben a 22 percben pedig bele ad apait anyait. Igazából úgy ültem le elé, hogy nem vártam semmit, de a lemez változatossága és hangulata annyira elkapott, hogy le is ment egymás után kétszer. Devi a kásozt annyira megzabolázza és olyan zeneien közvetíti, hogy öröm hallgatni és már nem is tűnik annyira káosznak. Annak ellenére, hogy teker mint állat és virgázik is rendesen, teljesen átlátható minden, még az olyan ostoba tukoknak is, mint én. A nagyon izgalmas dallam kitartások, ahogy fel és levezeti a dalokat szinte hibátlanok. Az északi túrásokat simán kozmikus dallamokkal töri meg, és teszi ezt úgy, hogy kerek egészet alkot az egész. Igazából most, ahogy hallgatom is, feltűnnek olyan dolgok amik eddig nem. Ezek a kis rejtett dolgok, talán köszönhető a nagyon pöpec hangzásnak is. Nyoma sincs annak, hogy Devi otthon vette fel a szobában. Simon Jameson úgy megkutyulta a cuccot, hogy olyan lett mint ha egy több milliós studióban készültek volna a felvételek, nagyon a helyén minden tekintetben.
A drones piszmogások kietlen hegységek és a haldokló síkságok szépségbe oltott gyászát idézi. A gitárok hol fagyosan harapnak, hogy lágyan simogatnak. A legprofibb viszont az ének, a rekedt motyogáson át a kántálásig szinte mindent felvonultat hősünk, teszi mindezt írtó változatosan, ötletesen és profi megszólalásban. Ha lepörög egyszer ez a rövidke 22 perc, a hatások egyértelműek lesznek. Abból a avant-black-ből táplálkozik az egész, ami a 2000-es évek elején annyira menő, de manapság már csak immál-ámmal jönnek ilyen lemezek. Arcturus, Dodheimsgard, The Kovenant, valahonnan a témák valahonan a hagulatok lesznek ismerősek, mindezt nyakon öntve egy kis kozmikus kitekintéssel, amitől egyből meg lesz az a saját íze, amire szüksége is lesz, ha nem akar a feledés homályába merülni. A Description of the Passing felvezetése, már eleve zseniális, de ez csak egy dal, mindegyikben találni érdekes megoldásokat, amire felkaphatjuk a fejünket. Van egy húzása a lemeznek, egy kellemes utazás fagyon, kietlenségen a csupasz űrön át, amitől két pillanat alatt véget ér a lemez. Talán ez is a legnagyobb baja, hogy simám elfért volna még egyszer ennyi játékidő, hogy jobban ki lehessen bontani a dolgokat. Bár inkább hadjon éhesen, mint hogy betegre zabáljam magam, így biztos kíváncsian várom, a következő utazást is.
Pont annyira rendhagyó ez az interjú, mint maga a témája! Egyiptomi vámpíros-cyberpunk képregény a magyarországi undergroundból, megtámogatva egy hasonlóan rendhagyó soundtrack-el…, szóval vágjunk is bele! Pár évig Egerben loptam a napot ekkor ismerkedtem meg Fábián Péterrel egy sornyi véletlennek köszönhetően. Beszélgetéseink során tudtam meg, hogy amellett, hogy tetoválóként dolgozik egy vámpíros cyberpunk képregényt is rajzol, amihez amúgy van egy soundtrack is. Ennek az egésznek már jó pár éve és gondoltam meginterjúvolom Pétert és Kozmajer Viktort, akik a képregényt készítik, illetve Pilipecz Andrást is, akivel egy sör mellett egyszer már beszélgettünk a Bloodlust Soundtrack létrejöttéről.
Viktor és Peti a BloodLust képregény rajzolói
Először is köszönöm, hogy elfogadtátok a felkérést! Bevezetésként meséljetek magatokról egy kicsit, kik is vagytok és mivel foglalkoztok.
Fábián Péter tetoválóként dolgozik a Corvin Ink Tetováló Szalonban, Kozmajer Viktor pedig grafikus egy játékfejlesztő cégnél. A Bloodlust képregénysorozatot szabadidőnkben készítjük, teljes munkaidős állásaink mellett. Mindketten Budapesten élünk és dolgozunk.
Az évek során jó pár ismerősünk is hozzátett tehetségéből az alkotói folyamathoz, többek közt Kiss András, Pilipecz András (akinek a Bloodlust saját soundtrackjét is köszönhetjük), Harsányi Tamás, Csipke István, Molnár Dénes és Szűcs Gábor.
Mostanra két főre szűkült az állandó alkotói gárda: Fábián Péterre és Kozmajer Viktorra. Mi a kezdetektől egyengetjük a Bloodlust sorsát. Peti területe a rajzolás, kezdve a vázlatoktól a ceruzarajzokon át az oldalak teljes kihúzásig, valamint a képregény összeállítása mellett a képregény végleges színezése is az ő feladata. Kozi jelenleg a beírásért, bubizásért, alapszínekért felel, besegít a szerkesztésbe, valamint ő kezeli a Bloodlust honlapjait, közösségi oldalait és a marketingért is ő a felelős. A történethez mindketten hozzáadjuk a magunk részét, sokat brainstormingolunk, közösen alakítjuk a cselekmény ívét és együtt írjuk a képregény szövegkönyvét is.
Mesélj egy kicsit a Bloodlust megszületéséről, illetve annak világáról. Honnan jött az-az ötlet, hogy egyiptomi vámpírok cikáznak egy cyberpunk város éjszakájában?
A Bloodlust alapötlete valamikor még 2005-ben látott napvilágot. 2008-ban már megjelentettünk két képregényt ugyanezzel a címmel, azonban 2009-ben az egészet újraterveztük, átdolgoztuk a Bloodlust világát, háttértörténetét és ezek után újraindítottuk a sorozatot. De kezdjük az elején!
Gyerekkorunk óta szeretünk rajzolni, valamint a képregényekért is rajongunk, ezért már a gimnázium alatt (ahol osztálytársak voltunk) megfogalmazódott bennünk az ötlet, hogy egyszer majd közösen készítsünk egy saját képregénysorozatot.
Nem sokkal később Fábián Peti néhány ismerősével közösen elkezdett komolyabban is foglalkozni ezzel a képregényes projekttel, ekkor fektették le a Bloodlust alapjait. Az eredeti koncepció egy véres, harcorientált sztori volt, amely során egy (idősebb) vámpír egy rendőrnőt képez ki vámpírvadászatra.
Már a kezdetekkor eléggé jól körvonalazódott az elképzelés a Bloodlust vámpírokat felvonultató alaptörténetével kapcsolatban, amit egy jövőbeli, high-tech settingbe szerettünk volna elhelyezni. Mindenképp egy sötétebb tónusú, disztópikus világképet szerettünk volna bemutatni képregényünk oldalain, időben a nem túl távoli jövőbe helyezve a történetet. Így gyakorlatilag adta magát a stílus, a cyberpunk művek egyébként is elég közel álltak hozzánk már azelőtt is.
Hogy szabadon, kötöttségek nélkül tudjuk ábrázolni a történet (egyik) központjául szolgáló jövőbeli várost, megalkottuk Crywent, ami ugyan New York romjaira épült rá, általa mégis egy teljesen új, az olvasó számára ismeretlen ún. „neopolisz” képe rajzolódik ki a képregény oldalain.
Ha jól emlékszünk, már a kezdetekkor felmerült azaz ötlet, hogy az ősi Egyiptomot idéző történeti és látványelemekkel turbózzuk fel a képregényt, ezzel is érdekesebbé téve az alapfelállást. Tegyük hozzá, mindketten odavagyunk (többek közt) az ókori egyiptomi kultúráért, melynek rendkívül gazdag mitológiája kiváló alapot szolgáltat a Bloodlust történetéhez, karaktereihez és vizualitásához egyaránt – egyrészt, szerintünk jól összeegyeztethető a vámpírsággal, másrészt egy elég sajátos misztikumot, valamint érdekes háttérinfókat biztosít a történetünknek. A Bloodlust történetét egyébként rövid így szoktuk jellemezni: vámpírok, mitológia, cyberpunk. A képregény 2060-ban, egy alternatív cyberpunk jövőben játszódik. Az általunk felvázolt jövőképben a halandó emberek mellett fontos szerepet kapnak a vámpírok és azok több ezer éves mitológiája. Az (új) Bloodlust első száma egyébként 2010. október 10-én, a 20. KépregényBörzére jelent meg Ébredés alcímmel. Azóta is folyamatosan jelentetjük meg az újabb epizódokat, valamint különszámokat szerzői kiadásban.
Mik voltak a főbb inspirációk?
Elsősorban a képregényeket érdemes megemlítenünk, régi nagy kedvencünk például Todd McFarlane Spawn című sorozata. De például nagy hatással volt ránk Michael Turner, David Finch, Kenneth Rocafort és Marc Silvestri is. A felsorolt nevekből is látszik, hogy stílusban a Bloodlust leginkább az Image Comics képregényeihez húz.
Az amerikai képregények mellett a mangák, illetve animék hatása is jelentősen érezhető képregényeinken. Ihletforrásként leginkább a Tsutomu Nihei által készített Blame!, Biomega és Abara mangákat fontos megemlítenünk.
Könyvek tekintetében cyberpunk részről William Gibsontól, a vámpírok részéről pedig Anne Rice műveiből kaptuk/kapjuk a legtöbb inspirációt. Munkásságuk nagy hatással van képregénysorozatunkra, úgy gondoltuk, mindenképp egy érdekes ötlet összehozni az általuk teremtett, két különböző világképet.
Filmek terén legnagyobb kedvenceink a ’80-as és ’90-es évek alkotásai, a teljesség igénye nélkül például a cyberpunk zsánerhez sorolható mozifilmek (a Ghost in the Shell és az Akira animék, Johnny Mnemonic, Blade Runner), sci-fi horrorok (az Alien filmek, a Carpenter-féle A dolog, az Event Horizon) és még sok más, sötét jövőképet bemutató alkotás (például a Terminator 1-2, Robotzsaru).
Ami a zenei stílusokat illeti, elsősorban az elektronikus zenéket érdemes megemlítenünk inspirációként, főleg a Neo 80’s/ synthwave, industrial és EBM vonalakat. Kedvenc előadóink ezen a téren, csak hogy párat név szerint is említsünk: KMFDM, Carpenter Burt, Lazerhawk, Mega Drive, Perturbator, de hallgatunk például magyar synthwave előadókat is.
Hogy néz ki itthon a képregényezés?
Mi igyekszünk elsősorban magára az alkotásra, a képregények készítésére összpontosítani, így egy nagy, átfogó képet nem tudunk felvázolni az itthoni helyzetről. Bő egy évtized tapasztalattal a hátunk mögött úgy véljük, a képregényes réteg még mindig nagyon belterjes idehaza, ebből jó lenne már kiszakadni és kifelé is (jobban) nyitni, illetve elfelejteni azt a beskatulyázást, hogy a képregény csak és kizárólag egy underground műfaj lehet Magyarországon. Szerencsére vagyunk páran, akik kitartóak vagyunk, szerelemből készítjük a képregényeket, azonban az alkotóknak olykor-olykor némi hátszél, nagyobb hírverés nem ártana. Itt jönnek képbe például a különböző tematikus blogok, különböző közösségi oldalak kapcsolódó csoportjai vagy épp a kisebb-nagyobb YouTube csatornák, melyek egyaránt segíthetnének a műfaj és a magyar képregényalkotók népszerűsítésében.
Azt tudom, hogy nagy cyberpunk rajongó vagy és hogy Crywen egyik bárjában vendégeskedett is az egyik kedvenc bandád. Hogy volt ez a sztori pontosan?
Egy jó barátunknak, Frank Balázsnak volt egy V.E.N. nevű industrial bandája és mivel nagyon szerettük a zenét, amit készítettek (és ami nem mellékesen illeszkedett is a Bloodlust hangulatához), felkértük őket egy fellépésre Crywen egyik klubjában, ők pedig éltek is ezzel a lehetőséggel. A „koncertfelvétel” a 2. számban, a Temetetlen Múlt című képregényünkben tekinthető meg.
Mennyire számít a Bloodlust képregény undergroundnak?
Nézzük csak… néhány száz példányban megjelenő, magyar szerzői kiadású képregény, ami egy mocskos cyberpunk neopoliszban játszódik, emellett felvonultat fantasy, valamint mitológiai elemeket, ősi egyiptomi vámpírokat is, és ez a felsorolás még igazán nincs is csúcsra járatva. Szóval röviden igen, szerintünk a Bloodlust jelenleg eléggé undergroundnak tekinthető ma Magyarországon.
Honnan az ismeretség Andrással?
Egerben tanulmányaink alatt ismerkedtünk meg és rövidesen kiderült, hogy hasonló az érdeklődési körünk. Az első Bloodlust készítésekor nagyon sokat dolgoztunk együtt, ekkor készült el a képregény soundtrackje is.
Miként született meg az ötlet, hogy megtámogatjátok a Bloodlust világát egy soundtrack-el és hogy került András a képbe?
Amikor Andrissal barátok lettünk, mi Kozival már dolgoztunk a képregényen. Időközben kiderült, hogy Pili zenéket is készít szabadidejében, és hogy lenne kedve cyberpunk hangzású számokkal megtámogatni készülő képregényünket.
Innen jött az ötlet, hogy a Bloodlust világának hangulatát még jobban átadhatnák egy saját soundtrackkel megspékelve, ami nem mellesleg elég egyedi elképzelésnek is hatott a magyar képregényes színtéren. A végső cél az volt, hogy a képregényolvasók a zenék által jobban beleéljék magukat ebbe a kitalált világba és annak történetébe, ezáltal fokozva az olvasás élményét.
Mi volt a cél a lemezzel? Hogy aláfestés legyen az olvasáshoz vagy egy magában is hallgatható zene a Bloodlust világában?
Nagyon tetszett nekünk a Pili által készített zenei anyag, még alkotás közben is hallgattuk, és úgy gondoltuk, hogy képregényeink olvasása közben ezt a soundtracket hallgatva más is értékelni fogja ezt az élményt. Úgymond, egy egyedi Bloodlustos hangulatot szerettünk volna teremteni, hogy az olvasó tényleg Crywenben érezhesse magát – egy plusz réteget hozzáadva ezzel a képsorokhoz.
Felmerült-e már esetleg egy új OST ötlete?
Ötlet szinten biztos többször felmerült már, hogy a Bloodlust világát ne csak új képregényekkel, hanem akár új soundtrackkel is bővítsük – azonban nem alakult ki senkivel ilyen irányú együttműködés az elmúlt években, mi is inkább magára a képregényalkotásra koncentráltunk. Természetesen, mi nyitottak vagyunk a közös munkára a vállalkozó szellemű alkotókkal.
Egy synthwave OST például különösen jó kombót alkotna a képregényeinkkel, nagyon élnénk egy ilyen jellegű soundtrack kezdeményezést.
Tervezitek-e esetleg a soundtrack fizikális kiadását?
2010-ben, a Bloodlust 1. – Ébredés megjelenésekor volt egy promóciónk, aminek keretében a képregény megvásárlása mellé a Bloodlust Soundtrack 5 számból álló maxi verzióját CD-n kapták ajándékba a leggyorsabb vásárlók.
Azóta ugyan nem került sor az album újabb fizikális kiadására, ettől függetlenül még nem lehetetlen, hogy egyszer napvilágot lát majd a teljes soundtrack egy erősen limitált változatban, amennyiben erre látunk komolyabb igényt olvasóink részéről.
A fizikális forma hiányát ellensúlyozandó, a teljes, 17 számból álló Bloodlust Soundtrack ingyenesen meghallgatható a YouTube csatornánkon.
Képregénybörzéken is rendszeresen jelen vagytok, amennyire tudom. Milyen a fogadtatása a képregényeteknek?
A közönség részéről eleinte kevés, de főleg pozitív visszajelzést kaptunk. Sokan örültek, hogy a „szerzői képregényes nagy bummal” sok új, addig ismeretlen magyar alkotó jelentetett meg saját képregényt és ezt a bővülő magyar képregénykínálatot mi is színesítettük.
Persze voltak azért negatív visszhangok is, például hogy miért angol címmel jelentetünk meg magyar képregényt idehaza, de ez például már idejétmúlt, mivel ez a gyakorlat mára elfogadottá vált. Több képregényrajongó értetlenül állt a vámpírság és a cyberpunk elemek vegyítése előtt is, egyszerűen nem tudták elképzelni, hogy ebből akár egy nem gagyi dolog is kisülhet. A visszajelzések alapján ők pozitívan csalódtak a Bloodlustban.
A kritikák közül a legmérvadóbbak azok voltak, melyek rámutattak a cselekmény töredezettségére, a túl sok szereplőre és történeti szálra, melyek a ritka megjelenés miatt később még zavarba ejtőbbek lehettek volna. Ezeket az építő jellegű kritikákat megfogadva, ezeken változtattunk is. A történetet egyre koncentráltabbá tettük, elkezdtük fokozatosan elvarrni a szálakat, a 4. számmal pedig az első nagyobb történeti egységet, az első fejezet le is zártuk.
Tudtok-e esetleg külföldre nyitni a kiadvánnyal?
Ahogy a kezdetekkor az angol címadás is ezt a távlati célt szolgálta, terveink közt régóta szerepel a külföldi megjelenés, ezzel szeretnénk majd komolyabban is foglalkozni. Az angol változat elkészítése ugyan elég sok időt igényel majd (mind a négy számot le kell fordítani, az angol szöveg alapján újra beírni, újra bubizni a képregényeket, stb.), de az 5. szám készítése mellett ezzel is szeretnénk apránként haladni. Aztán meglátjuk, mit hoz a jövő!
Hogyan lehet beszerezni a Bloodlust kiadványokat?
Igyekszünk a lehető legtöbb budapesti képregényes rendezvényen (képregénybörzéken, képregényfesztiválokon) jelen lenni saját standdal, ahol minden képregényünk, poszterünk és egyéb merch cuccunk megvásárolható.
Még jóval az 5. szám elkészülte előtt várható a Cryweni történetek című antológiánk bővített újrakiadása is, ennek megjelenését valószínűleg még 2021-ben tető alá fogjuk hozni.
A jövőbeli terveinkről röviden: a teljes második fejezet (Bloodlust #5-#8) storyline-ját már kidolgoztuk, látjuk, hol és hogyan fog véget érni. Talán nem árulunk el nagy titkot, hogy új karakterek is bekerülnek majd sztoriba, valamint az eddig csak meg-megvillantott alakokról is sokkal több minden kiderül majd, miközben főhőseink amúgy is felbolygatott élete egyre zűrzavarosabbá válik az újabb események fényében.
Van-e valami, amiről én nem kérdeztem, de ti szeretnétek esetleg megemlíteni?
Szerintünk mindent alaposan kiveséztünk, köszönjük a lehetőséget.
Következzék az interjú második fele, Pilipecz Andrással, akinek BloodLust Soundtrack-jét köszönhetjük!
Szia András!
Először is köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést! Bevezetésként mesélj magadról egy kicsit ki is vagy és mivel foglalkozol
A név az Andras Pilipecz, jelenleg Angliában elő magyar vagyok. Itt élek, dolgozom, a háttérben pedig Warhammer miniatúrákat , modern festményeket festek. Elvezem! Minden fasza!
(megjegyzés: András festményeit megtekinthetitek ITT, ITT és ITT)
Honnan az ismeretség Petivel?
Petivel Egerben találkoztunk tanulmányaink során. Mindketten művészettel kapcsolatos tárgyakat tanultunk, volt hogy külön külön, volt hogy egy suliban. De ha jól emlékszem, konkrétan asztali szerepjátékozás/ és/vagy kocsmázás alkalmával szerettünk egymásba. Régi szép idők!
Nálad, hogy zajlik az alkotói folyamat?
Már, ha a zenére irányul a kérdés, akkor az önálló alkotási folyamat nálam , csupán néhány alap hangszert, egy számítógépet és időt igényel. Baromi sok időt. A Bloodlust képregényekhez írt dalokat egy gitárral , basszusgitárral és egy Reason nevű szoftverrel rántottam össze.
A 2010-ben megjelent Ébredés című első részhez készítetted a soundtrack-et. A képregény már ekkor is relatíve hatalmas világot tárt az olvasó elé, ez könnyítette zeneileg a munkádat, vagy éppen hogy nehezítette és mondjuk elkezdtél elveszni a részletekben?
Nehezítette! Mint az állat! De imádtam, hogy nehéz, mert ha van kihívás akkor mindig jobbat teszünk le az asztalra. A Bloodlust világát a srácok elültették az ókori Egyiptomban és mire Crywenhez értünk mar vörös fenyő lett belőle. Nehéz volt meg mászni, de a kilátás kurva jó, ha a tetejére érsz!
Kit/Kiket neveznél meg zenei inspirációknak?
Akkoriban rengeteg acid-jazzt, numetalt, trip-hop-ot és egyéb alternatív muzsikákat hallgattam. Néhány név: Amon Tobin, Lorn, Bonobo, Trent Reznor, Primus.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást az OST készítése közben?
Az első dal! Elkapni egy ütemet, egy szint, külalakot. Megnevezni és lefektetni a dolgokat. Első néhány dal után, és a Bloodlust srácok fej bólogatása után mar úgy mond zöld utat kaptam és megnyílt a kapu. Tudtam onnantól, hogy mit akarunk és azt is hogy fogom megcsinálni…
17 dal került fel végül a lemezre. Tervezett volt ez mennyiség, vagy csak, így alakult? Volt e szórás, amik kikerültek?
Nem volt tervezett. Sőt azt hiszem 20-21 dal készült, de közös megegyezéssel 17-re redukáltuk. Ebben az esetben a képregény a fontos és nem a zene. Én imádtam a dalokat csinálni és csináltam is gőzerővel. Hagytam a srácoknak egy nagy halmot, amiből válogathatnak. Tervezve nem volt tehát, akár 30-ig is elmentem volna, ha nem szólnak rám, hogy “állj”.
Van e kedvenc dalod a kiadványról és ha igen, akkor miért pont az?
Outer Deserts. Amíg a többi 16 dal úgy mond háttér zene a képregény olvasói számára, az utolsó dal egy önző mozdulat tőlem. Nem volt rá szükség, sőt minden Crywenben történik, senkit sem érdekel mi történik a városon kívül porosodó post-apocalyptic világban. Gondoltam, ha írok egy dalt róla, az sem fog senkit érdekelni :). Outer Desert a hely, ahol én vagyok, a többi 16 ahol Petiek.
Körülbelül mennyi idő volt összerakni a lemezt?
Huh jó kérdés. Nem folyamatos munka eredménye, sőt voltak szünetek. De azt hiszem fél év? Peti talán jobban tudja!
Bloodlust előtt, vagy után volt e bármi publikált zenei anyagod?
Játszottam egy nyíregyházi metal bandában, mint basszeros, valamit a Bloodlust után is gitárokkal támogattam egy elektronikus zenei előadót. ANY volt a nevünk.
Mi volt a cél a lemezzel? Hogy aláfestés legyen az olvasáshoz vagy egy magában is hallgatható album a Bloodlust világában?
Ha hallgatod magában és élvezed én annak csak örülök, de mindenképpen hátterzeneként lett megalkotva. Próbáltam úgy csinálni, hogy ne vegye el se a hangulatot se a figyelmet Peti és Kozi mesterművétől.
Van-e valami, amiről én nem kérdeztem, de ti szeretnétek esetleg megemlíteni?
Üdvözlöm Petit! Az interjú igazaból valamelyest inspirált, hogy egy új Bloodlust soundtracket tegyek le az asztalra. Ha persze van rá igény.
Magamrészéről köszönöm az interjút mind a két félnek és úgy gondolom, hogy valóban egyedi az, amit ők a hazai színtéren alkottak és alkotnak! Szóval aki kedvet kapott hozzá támogassa őket testben, lélekben, mocskos anyagiakkal, vérrel és persze nanotechnológiával!
Idén nagyokat pukkannak a hazai súlyemelő szövetség tagjai. Volt már Vanta, Torn from Earth egy rakat Varsás és haverjai meg Oaken anyag is idén, amik közül igazából egyik sem volt szar, sőt. Ha még az utolsó negyedévben bedurrant egyet a a Grrmba vagy Brygmus, talán meg is halunk.
Kyth Wylag Felleyn szól a cím, ami egy elég erős kezdés és előrevetíti azt, hogy itt nem egy fél órás vadvirág szedés lesz, az biztos. Az Ómagyar Mária-siralomból vett sor, a "kit világ féljen" egy hibátlan cím, hiszen ezt a lemezt tényleg az egész világnak félnie kéne. Minden ott folytatódik, ahol a tavalyi Maeror abba hagyta. Blackened post/doom/minden és semmi/kutyafüleszalámi és még azon is túl, igazából mocsok súlyos és letaglózó, ennyi a lényeg. Ahogy a Kyth egyre erősődő hullámai visznek be, egy sötét dohos erdő mélyére, ahol levegőért kapkodsz egyre gyorsabban és egyre kétségbeesettebben. Nem bonyolult, de egy nagyon is hatásos felvezető és már itt feltűnő a hangerővel és zajokkal való játék, ami a későbbiekben is vissza fog térni és piszok mód csökkenteni a lemez nem létező fényét, mert az egy sötét fekete lyuk, ami bekebelez és nem ereszt. Ez a fekete lyuk viszont pimasz istenek teremtménye, ugyanis szeret eljátszogatni az áldozataival. Így néha a remény és a felüdülés érzését adja, hogy az a húzás még sem olyan erős, hogy vehetünk egy nagy levegőt, ebből a dohos és penészes ködből, ami ebben az erdőben lődörög. Persze ez csak játék csupán, hiszen a következő mozdulattal még mélyebre ránt. A Wylagon a dob a nyakadat ropogtatja és legszívesebben ököllel vernéd a falat, de van egy rossz hírem továbbra is egy erdőben vagy, és megsúgom itt van a fekete lyuk is. Ebben a dalban lépben igazán a billenytyű is, a monoton búgó szinti szőnyeg a kegyetlen dübörgő dobgép(?), nekem egyből a 80-as évek neonfényes horror filmjeit jutatta eszembe, de lehet, hogy csak a borító miatt asszociálok erre. Egy biztos hibátlan hangulat teremtés és kiállás amivel újból erőt gyűjthetünk az elkövetkező döngöléshez.
Ha már szóba jött a borító érdemes ki is térni rá. Az, hogy vizuálisan mennyire egy kompakt dolog a Boru azt eddig is tudtuk, ez továbbra is Kispál László érdeme, aki amellet, hogy gitározik is ebben a csodában, nagyon pöpec videókat is készít, nem csak a Borunak, hanem mindenhova, KSPL néven, nagyon érdemes csekkolni. Itt is kb a lemez hangulatvilágának képre való vetítése történt. Egyszerű, de a zenével együtt mégis sokat mondó. A másik jó iparosunk Nagy Miklós gitáros, aki még a másik kedvencemből a Tomuszból lehet ismerős. Ő Bakson, a ØL DIY Recordingban követte el a felvételeket, és mint már mondtam párszor, ez a gyerek már felháborítóan tehetséges, csak beszopta, hogy ide született. A dob dübörög, a szinti durozsol, szinte kátni lehet a sötétségből kibontakozó neonfényeket, amiket a hasító gitár szabdal darabokra. Minden él, minden akkor és úgy szól ahogyan szükséges, egy enyhe mocsok még elfért volna, de ez már ízlés kérdése. Remélem azt említenem sem kell, hogy az egész full DIY, minden házon belül, saját erőből készült, az ilyenért sose tudok akkora pacsit adni, mint amekkorát érdemel, szóval képzeljétek ide.
Amit Marci A Felleyn letol ének címszó alatt, inkább egy pudvás démon kétségbe esett őrjöngése, a pokol kapu kinyílnek és még Lucifer is azt mondja, eddig és ne tovább. Ahogy az acsarkodás szépen rávan hajlítva a zene dallamára, ad egy megtervezett de mégis ösztönösnek hangzó érzetet az egészhez. A 6768 lassan és lágyan átvezet a Siralomba. Tök jó az, hogy nem erőltették azt, hogy mindenképpen 7-8-10 percesnek kell lennie minden dalnak. A hosszabb dalok elejétől a végéig izgalmasak és jól felépítettek, viszont a rövidebb förccsöknek is meg van a szerepe és a pontos helye. Marcivarjú megeszi a lelked, ahogy a kavargó dallamok is, a dobok pedig, mint démoni paták kopognak és dübörögnek. De baszki akkor a legparább mikor megállnak, mert kurvára nem tudod, hogy mivel fognak darabokra szedni, ha szét szednek egyáltalán. Pont ez a lényeg. A felénél pedig megBORUlsz, a fekete lyukba léptél kitudja mi van ott. A nagy büdös semmi, az van, a józan ésszel felfoghatatlan sötétség, a téren és időn kívüli zugó siralom. Érzed ezt a szelet? A tarkódon a bizsergést? Sejted már mit jelent ez? Ez bizony egy:
Hogy Philadephiaban mi van a vízben, az egy nagyon jó kérdés. Van onnan egy Blacklistedünk, egy csodálatos Soul Glo, meg egy Drowse is. Ami nem össze keverendő a portland-i Drowse-val, ami mondjuk szintén zseni, de nem a hardcore felől közelít a dolgokhoz. A This is Hardcore Festről meg nem is beszélve, szóval biztos van ott valami a levegőben, a nyomorultság olyan szintű kipárolgása, hogy már a bőrükön át szívják magukba az emberek. Mert másként nem készülhetnének ennyire dühös és kétségbe esett lemezek.
No altar for the company man, ebből a címből már lehet sejteni, hogy mi lesz a téma. Ez a zenekar is abban a betegségben szenved, amiben a legtöbb hardcore banda, hogy látják és érzekelik a problémát, vagy legalábbis látni vélik, viszont a megoldást ők sem tudják. Ebből fakadóan, a frusztráció görcsös hullámait megzenésítve öntik a világra egy mocskos és kátrányos érzelem vödörből. Jah, egyébként egy debüt lemezről van szó és maga a zenekar is mindösszesen négy éves. Ennek ellenére nagy oda pakolták magukat a srácok, mind zeneileg, hangzásilag és külcsíny tekintetében is. A borító mondjuk kicsit fura, a mély színei viszont nagyon faszák, a csávó rajta meg nem tudom ki, de tiszta Bunkó a Blöffből. Bár annak ellenére, hogy nem vagyok egy bölcsész szakos egyetemista, a Blöff mégis az egyik kedvenc filmem, úgyhogy nem a csak a borító piros, hanem a pont is amit kapnak érte. Bunkó imádja Tommyt, én pedig imádom az ilyen faszán összepattintott skramz lemezeket.
Maga a cucc kevésbé nyers, mint ahogy én szeretem. Úgy az igazi, ha nem csak a lelkemnek, hanem a fülemnek is fáj, de azért nincs semmi gond az ilyen post-hc-s, elszállós dolgokkal sem, főleg ha ilyen pacekul van végig vezetve. Ebben a 22 percben, katarzisból katarzisba szállunk, ami a legtöbbször szépen kibontakozik, viszont nem mindig sikerül felépíteni a robbanást és nem visz el annyira a lökéshullám, mint várná az ember. Viszont az, az érzelmi hullámsvasút ami lágy dallamokból, lebegős futamokból és nyers hisztérikus kitörésekből épül fel, még így is magával ragadó. A hangsúly többnyire a gitáron van, de a dob is hozza a kötelezőt. A vokál meg ennél jobb már nehezen lehetne és szerencsére a mutálatlan hülyegyerek ének se került képbe, ami nem is egy hanem minimum három piros pontot ér. A magatehetetlenség hisztériájában fortyogó, a rendszert megkérdőjelező, de megoldást nem igen kínáló, félelemmel és csalódotsággal teli őrjöngés. Aminek kicsit elveszi az élet, hogy profin van megszerkesztve, így veszít az ösztönösségéből és nyers mi voltából. Na meg kicsit sokszor jutott eszembe a Birds in Row, de az már valószínűleg az én hibám. Kegyetlen kis buzi vagy Supine az hét szentség, de szerencsédre tégla az nem vagy.
Majd egy évvel ezelőtt írtam a Naqoy előző EPjéről, nem is várattak sokáig a srácok, mert már itt is a következő. Az irány hasonló, de mégis más. A tibeti kalandozások szinte teljesen hátra maradtak, a zaj viszont még markánsabb lett, mint eddig. Olyan szintű gerjedések, sistergések és recsegések vannak itt, hogy simán lehetne egy összeomló napról készült videó aláfestő zenéje is. Emiatt nem is lesz könnyű hallgatni, sőt az eddigiek közül a legnehezebben befogadható cucc a four lett. Viszont a zaj és ropogás alatt, olyan harmóniák és dallamok bújnak meg, amiket kár volna kihagyni.
Úgy érzem van egyfajta íve a hangzásnak, lent a tunnelsben a legzajosabb, recsegősebb a világ. A tompa dob és éles csapkodások pedig, csak tovább erősítik a földalatti érzést. A lassú monoton dallam vezetés és a sistergés, pedig klausztrofóbb érzést kelt az emberben. Az apartban egy sokkal erőteljesebb és arcba mászósabb riff viszi a fővonalat, a lágyan ocsmány effektek és a programozott dob csak a támogatást nyújtják. Itt a kanyargós dallamok, amik szépen lassan kibontakoznak hozzák az érdekességet a dalba. Viszont már talán túlságosan is elől van a gitár és hiába lehetnek izgalmas dolgok a háttérben is, azt nem tudjuk meg. A toweringben a dob csapja szét arcunk, szinte érezni, ahogy a mellkasunkat veri az ütem. A szét effektezett visszhangzó gitár pedig oda-vissza csapódik a falak között, adva az egésznek egy nagyon fura térhatást. Recseg, ropog és sistereg minden, mint egy tábortűz, csak meleget éppen nem ad, mert fagyos mint a jég. Az utolsó dal olyan mintha egy cél lenne, ahol minden megkapja a maga helyét. Nincs főhangszer, hanem harmóniában vannak. A dob, a gitár és a csövek csapkodása is egy kerek egészet alkot. Olyan érzés mintha, külön-külön próbáltunk volna el egy rituálét, majd pedig az egész egybe fonódott a végén.
Eléggé fura érzések kavarognak bennem a hallottak alapján, mint ahogy az írásból is látszik. Ez a hangszeres ív, amit észre vélek fedezni, ami egyébként vagy ott vagy nincs, nagyon érdekes is lehetne. Mégis úgy érzem, hogy többet is kilehetett volna hozni belőle, egy hosszabb játékidővel. Az élőben felvett cucc, úgy is dörren ahogy kell, teli van erővel és sikerült átadni, a próbatermi hangulatot is. Hiába hiányzik Tibet, a változatosságra nem lehet panasz, ismét egy újabb arcát ismrhettük meg a Naqoynak ami közben mégis ismerős. Ha nem is teljesen talált be most nálam ez az anyag, amit ez a két Úriember csinál, továbbra is hiánypotló itthon és csak remélni tudom, hogy nem lankad a lelkesedés.
Hallgatásonként változó, ebben a pillanatban egy tetsző 6.5/10
Viktor és Peti a BloodLust képregény rajzolói
