Múlthéten nem tudom mi ütött belém, a kis testem valami pincéből bugyogó death metalra vágyott, én sem értem. Fel is kerestem a megfelelő csatornákat igényem kielégítése végett. Akkor láttam meg a 20 Buck Spin oldalán, a kurva gagyi nevű Worm új lemezezét. Ami borító alapján úgy éreztem, hogy kielégíti a váratlan vágyamat.

Viszont nem teljesen azt kaptam amire vágytam, de így sem panaszkodom, mert a klisés, elhasznált név valami irdatlan minőségű death/doomot takar. Ami még, egy hozzám hasonló a stílustól általában ódzodó embert is simán berántott. Az előző anyaguk óta másdél év telt el, nem ültek a seggükön hanem összepkaolták ezt az iszamos és dohos 45 percet. Ami van, hogy egy mocskos vízben való fuldoklásra hajaz, két pillanat múlva meg pallost lóbálva ölöm a mimicet a pincében. Hatások vannak bőven, az old school death metalon, a középtempós menetelős doomon át, a funeral doomig. A szépsége a dolognak, hogy olyan gyönyörűen vannak egymás mögé pakolva a tempó váltások, hogy szinte hullámzik az egész lemez és sodor magával, ebben a latyakos undormányban. A hangzás kellően szar, miközben vérpofi az egész, rajta van az a igazi mocsok ami egy ilyen lemezhez szükséges. Az orrunkba mászó penészes pince szag és az áporodott falakról hulló hányás magával ragadó, ezt mind a hangzás kiválóságával érték el.

Persze ezek olyan dolgok, amik alapból szükségesek lennének egy jó death/doom lemezhez. Mégis vannak itt olyan dallamok, ritmikák és megoldások, amik kiemelik a tömegből. Gondolok itt az ultra dallamosságra, a brutál szólókra amiket olyan helykre pakolnak, ahova egyáltalán nem várnád és még is működik. A szokásos bugyborgós éneket is sikerül magassal, sőt a legjobb amikor apró kórusos és tiszta énekkel is feldobni. Ezek összessége és a billenytűs témák elegáns használat ránt le a mélybe, egy mérget verejtékező gombákkal és poshadt vízzel elárasztott tárnarendszerbe, ahonnan úgy érzed nincs kiút. Néha ha haldoklás közben jól figyelsz, a plafon egy hajszál vékony repedésén, bevilágít a lágy floridai napfény, de csak azért, hogy érezd és és ne felejtsd el, hogy mi az amit elveszítesz. A végére én azért már untam, az állandó andalgást még ha ilyen mocskos is, így a 45 perces játék több mint tökéletes választás lett. a stílus rajongóinak teli találat lemez lesz.

8/10

Felvirradt a nagy nap! Az okádék sludge katonái újra együtt vannak! Az van, hogy idén elég sok lemezt kaptunk, a hazai súly emelő bandáktól és annak ellenére voltunk ennyire jól ellátva, hogy azért elférne még néhány döngölő brigád itthon. Egyébként nem panaszkodom, mert, bár nincs sok, de ami van az szinte mind baszott jó, számomra legalábbis. Pont amit hiányoltam az idei évből, annak egy része csapot pofán, a tisztító tűzben szenvedők emléknapján, magyarul a Grrmbas Szakács Bence másik formációja a Brygmus durrantott elsején.

Az alapok hasonlóak mint a Grrrmbaban, itt viszont kevesebb disszonanciát érzek és sokkal több klasszikus, mocsaras riffelést, amit természetesen sírásó lapáttal borítanak be, egy kis black metallal. Itt most egyébkétn me két személyes a buli, a dobok mögött Illés Ádám, a jelenktételen (haha) basszuson Kovacsis Tamás, a torok orkánt pedig Komódi Szófia szolgáltatja. Annak ellenére, hogy egy viszonylag fiatal zenekarral van szó, az már most elmondható, hogy elég jól érezhető a végeredményen az, hogy nagyon egy húron pendül az egész bagázs.

A legfontosabb az, hogy rohadt jól szól. A basszus szinte doromból, a dobok elegánsan pakolgatják a cucc alá, a fröcsögős ritmusokat, miközben nem tűnik egy egérrel behúzgált bohóckodásnak az egész. A gitár pedig húsba vág, az egészen pedig ott van mint egy pihekönnyű lepel az ének. Nagy Miki keverte a Boruból, ki gondolta volna, jöjjön a szokásos felszopásom számára, mert még mindig egy kibaszot zseni a srác. Maga a zene nekem egy kicsit "Grrmba light" érzését kelti, persze nem pejoratív módon. Sokkal jobban dominálnak a klasszikus dallam vezetések és témák, viszont mégis ott van a modern sludge/doom zenék minden sajátossága is. A teli hold fényében, egy sötét alak vonszol egy testet, egy testet ami már nem mozog, a fejéből egy csákány áll ki. Húzza-vonja néha meg-meg botlik, megáll pihenni, hogy utána nagyobb tempóval folytassa nem éppen karikatív munkáját, az éjszaka leple alatt. Nagyjából egy ehhez hasonló kép rajzokódik ki előttem, miközben hallgatam ezt mocskos fél órát. Sok meglepetésre nem kell számítani, de valószínű, hogy nem is akartak meglepni senkit. Csak felakarták mosni veled a padlót és néhány pofont kiosztani, ez sikerült is. Vannak maradandó is érdekes témák, de sok helyen éreztem, hogy itt valami hiányzik, valami, ami ha ott lenne, jönne a katarzis, így viszont elmarad. A vokális rész profi, de sajnos semmi különleges, egy kis változatosság, vagy a hangszínek kreatívabb váltogatása jót tett volna neki. A kiállós dallamok mint amit már When Only Pain Satisfieban is lehet hallani, viszont rohadt jók és valahogy szellőssé teszik, ezt egy egyébként eléggé súlyos anyagot, amitől simán fogyasztó barát a cucc. Meg arról, hogy ezeknek a profin elhelyezett váltásoknak köszönhetően, végig izgalmas és figyelem fenntartó  a lemez, a monotonitás ki lett baszva az ablakon, ami szerintem egy jó döntés volt. Így ebben a formában sokkal jobban működik.

Van még egy Beherit dal, amit egyébként én simán elhittem, hogy az övék amikor először vakon hallgattam. Tökéletesen passzol ide, tempójával, témáival egyaránt. A kincs viszont a végén van. A Penetrate Into Temple (Proselyte Regulator) amit Bence és Miki együtt írt és baszki, már ezért megérte, hogy kijött ez a lemez. Olyan rideg, ipari hangorkánt kapunk, hogy én csak tátott szájjal lestem, Jah persze, meg is lepett így a végére egy ennyire más világ, mint az előző fél órában. Sötét, melankólikus és úgy rohadt súlyos, hogy egyáltalán nem nyom el, szinte simogató, kicsit érzem rajta, az új Boru hangzását is, amit valószínűleg Miki hozott. Lezárásnak szinte tökéletes, ha pedig ilyenből lenne egy egész lemez, hát akkor shut up and take my money. Reménykedek.

Az első teljes értekű Brygmus, egy nagyon pöpec debüt lett. Vannak hibái, van ami nem tetszett, viszont a határain belül, az utolsó dalban meg még azon kívül is, egy minőségi témákkal operáló anyag, ami simán fog tetszeni, a stílus kedvelőinek. Én érzem, hogy lesz ez még jobb is, van itt valami ami még nem bontakozott ki teljesen. A Szófia grafikus munkáival (borító, klipp) egy kerek egészet alkot, egy beteges, sötét egészet ami a falhoz basz simán, de azért te bepróbálod még egyszer, ha nem többször. Én várom a folytatást.

7/10

Sludgelord Records nagy kedvencem, ennek ellenére idén eléggé elmentek melettem a kiadványai. Viszont mikor láttam, hogy lesz új Wallowing, ami az istálló egyik legjobbja azért várakozó pozícióba tettem magam. Utána fellebbentették a fátylat, hogy ez egy négy tagó split lesz. Egyik szemem sírt mert ez csak kettő új Wallowing dalt jelent, a másik viszont never, hiszen olyan szónikuságyúkat tették mellé mint a Thin, a Slabdragger és a Vixen Maw, ami tényleg egy olyan felhozatal aminek már az olvasásától kersztet vett a dobhártyám.

Anno a Wallowing a hangzásával le vett a lábomról. Nyers, gyors és ultra súlyos is. Grindcore is, post-metal is, éppen mit dob a gép, az atom jó sci-fi témákról nem is beszélve. Amit még akció figurákkal, képregényekkel is megdobnak és közben olyan király művészekkel kollaborálnak, hogy a rajzolójuk munkájára simán rámondtam volna, hogy Moebius elfeledett munkáiból mazsolázik. Zeneileg most sem hazudtolják emg magukat. Nyilván a két leghosszabb dal az övék és egyből meg is mutatják, hogy miért. Atom súlyos death metalos riffelés, a dob szaggatja a pofád és mégis a brutalitás alatt, a zajok közepette, lassacskán épül és szépül a dal. Az agyatlan darálda pedig aminek az elején indult, egy emberi ésszel felfoghatatlan űrközi balladává avanzsálódik. Hol kiszámíthattlanul kapkodó, hol pedig megfontoltan cammogó, de mindenképpen súlyos találkozás, mind a kettő dal.

Ezután kapjuk fel a sebész szikét és mintha a Wallowing zenei világát szedénk darabokra, kapunk három irányt, amik valahogy mégis egymás torkollanak. A Thin elvetemült mathgrindja tényleg nem ismer kegyelmet, a három new yorki skac ráspollyal szedi le az arcodról az elhalt hámsejteket, hogy utána elhaljál te magad is. Rövid, velős, lényegretörő és fifikásan nyakatekert dallamok. A hangzás kellően laboratóriumi és vékony, hogy vágjon mint a mérgezett konyhakés.

A hullámzás pedig folytatódik, mert a Slabdragger megintcsak másfelé megy. Az idegen lények kaotikus karattyolásától eljutottunk egy sokkal nyugottabb, űrkalapácsos csapkodáshoz. A Slabdraggerre új dolgaira eleve elég régóta kellet már várni, az angol fiúk nem a termékenyésgről híresek. Viszont aggodalomra semmi ok, megérte várni (bár közbe én azt is elfejettem), hogy léteznek), mert nagyon oda pakolták. A jennifer elvetemült ének témái már eleve megérnek egy misét, közbe viszont ezek a rozsdás riffek olyan finomak mint a tescos tölktött fánk, szóval nagyon. Ebben a három dalban pedig, olyan változatos tempókat és vokált produkálnak, hogy a kissé átlagosra sikeredett riffeket is megbocsátom.

Az utolsó irány pedig a Vixen Maw, ami talán a legzajosabb és a legkísérletezőbb mind közül. Az alap persze itt is, az ultra gyors grindcore, viszont olyan ipari zöngékkel és űrös effektekkel van telepakolva, hogy mentem Warhammer 40k figurákat fogok hányni. Itt vannak a legelvetemültebb témák és a legagymegbaszóbb hangzás is. Csak kapkodod a fejed, hogy éppen mi is történik és örülsz, ha első hallgatásra a negyedét kitudod mazsolázni a hallottakból, annak ami igazából zajlik. Ultra kemény blast worship és kísérleti fül kínzás, ez már tényleg csak a fekete öves zajongóknak ajánlanám. Hibátlan ötlet volt ezt a négy dalt a végére rakni, mert olyan szinten lefárasztja még a harcedzett füleket is, hogy a többire biztos nem maradna kedv.

8/10

Külfüldiában a csapból is a Turnstile és a Knocked Loose folyik, ez nem is véletlen. Itthon már kevésbe, ezt meg már megszoktuk, valamiért még mindig érdekesebb mindennél, a legújabb Ossian tribute lemez, na mindegy. A legutóbbi Knocked Loose lemezről még a Forgácsra írtam, nem is érdekelt senkit, ez már azért egy otthonosabb közeg lesz számára. Most vissza olvasva, tartom az akkori álláspontom. Az egy tipikus minden kicsit súlyosabb és minden kicsit dallamosabb folytatás lett, és ha még egyszer eljátszották volna ugyanazt, én már kevésnek érezném. Szerencsére nem ez történt.

Ez egy konceptlemez lett, a veszteségről, a gyászról és annak feldolgozásáról. A veszteségről, ami váratlan, pont ahogy a lemez is az volt, mert minden szó nélkül egyszer csak megjelent, egy a lemez teljes hosszát lefedő kisfilmmel együtt. Az ilyen áthallások az, hogy ilyen párhuzamokat vonnak a lemez témája és még a megjelenés között is, olyan minimális adalékok, amik igazából nem szerves részei a zenének és a zeneszerzésnek, viszont mégis hozzá tesznek annyit, amitől én többnek érzem.

Lágy eső kopogás, kocsi indexelés, a rádió tekergetése, egy ismerős dallam a hangszórókból az első lemezről, féknyikorgás, és dirr. Szaggatják is az arcunkat, csak úgy Knocked Looseosan. Hősünk egy szörnyű balesetet él túl, de sajnos ezzel egyedül van. Ahogy hallani lehet, ahogy levegő után kap, mikor már szólnak a gitárok, a levegő vétel lezárásaként Bryan kezd bele abba, amit valószínűleg ő érez belül és így maga Bryan lesz a hangja. Harag, düh és kétségbeesés járja körkörös táncát, minden döngöl, de közben a feedback frusztrált és játékos. Bryan még mindig egy csivava, de én így is szeretem, tele van energiával, frusztráltsággal és dühvel, és érezhető rajta, meg a hangzáson is, hogy sokkal nyersebb, na meg öblösebb is lett az egész. A sterilség kicsit a háttérbe szorult, aminek én kifejezetten örülök. Annyi biztos, hogy eddig ez a legdiverzebb és dinamkusabb lemezük, itt már tényleg nem csak abálás van, mint eddig, nem mintha azzal baj lett volna. Viszont szükséges volt már, valami fejlődésre és újra a dalírásban. Ezzel a koncepcióval és ezekkel a tiszta gitár kiállásokkal, hangulat teremtő dallamos építkezésekkel sikerült nekik, ismét egy picit feljebb lépni.

Az erőssége a zenekarnak még mindig abban rejlik, hogy egyszerű dolgokból építenek fel valamit, ami egyszerűnek is hat, de nem primitívnek. Tele van érzelemmel, okos apróságokkal, amik olykor a zenénén is túlmutatnak. Breakdown géppuska sorozatok közé rejtett atmoszférikus andalgások, a veszteség és gyász jegyében. A modern hardcore zászlóvivői maradtak továbbra is, akik nagyon úgy néz ki, legalábbis eddig, mindig képesek voltak megugrani a lécet és abban is biztos vagyok, hogy a teljes lemezeket nézve számukra ez a klasszikus huszonpárperc a legideálisabb. Döngölésre fel!

9/10

Boris Karloff, az ember a szörny mögött. A klaszikus horror filmek sztárja, aki a világ elé tárta, hogy elmaszkírozva, külsőségekben szörnynek tetszve, de bellül mégis érzőlények is lehet maradandót alakítani. Egy olyan ember volt, aki álnéven a filmvásznon Frankeinstein szörnye volt vagy éppen a múmia. A magánéletben viszont William Henry Pratt, az angol úriember, aki télapónak öltözve ajándékokat oszt a korházi gyerekeknek. A két véglet, ami egy emberben egyesül, pont úg mint mindenkiben, maximum más arányban meg nem ilyen látáványosan. Szóval tökéletes zenekar név a Karloff, főleg egy screamo bandának, bár most jött ki egy klasszikus crustos punk/metal lemez is ilyen név alatt, de az most minket nem érdekel, még.

A lemezt a No Funeral Recrods hozta ki, akik nemrég még az antikapitalista Supineel álltak elő, az is elég pacek volt, szóval ideje lesz jobban oda figyelni a dolgaikra. Demok, splitek már voltak, viszont ez az első teljes értékű Karloff lemez, ha jól látom.  A kiadóból kiindulva, pedig szinte tudjuk is, hogy mire számíthatunk. Vehemens skramz, hisztérikus emoviolance és egy adag noise rock és emo, de csak is a régi iskolából, mielőtt még elment volna midwestre meg popra az irány. Szóval itt inkább a Mohinder és az Indian Summer a mérvadó.

A hangzás punkosan feszes és pattogós, de végig ott van az a kellemes zaj és noise rockos attitűd amitől nyersnek és zsigerinek hat. Annak ellenére, hogy tele van lassú, andalgós részekkel, amikkel hol a hatalmas hisztirohamokat zárják le, vagy éppen vezetik fel. A szépsége az egésznek, hogy ettől egyáltalán nem lesz kiszámítható a lemez, a 25 perces játék időben sokszor eljátszák ezt, még se lesz unlamas és önismétlő. A felolvasások és a zajok tökéletes kézenfogásban járnak. Pedig a gitár sokszor olyan kaotikus és úgy vonaglaik és szalad, mint egy fejét vesztett csirke csak, hogy a következő pillanatban egy igazán szívfacsaró dallamot produkáljon, vagy pedig egyszerűen egy rohadt jó építgetős rifffet, pont mint az első dalban, az Untitledben. Ami csak egy intro, de tőkéletes zanzásítja az egész lemezt pár percben, hogy utána kibontva is megtapasztaljuk. Az Abre Los Ojos és az Endut! Hoch Hech! lehengerlő érzelem viharát. Ez után következnek a hossszabb dalok, amik el is foglalják a lemez középső részét. Itt kerülnek kibontásra a már említett, le és fel vezetések, a noise rockos vonaglások és a dallam és frusztráltság orientált hullámzások. Mert tényleg olyan mint ha egy csónakban ülnénk, a hullámok között és a tenger egyik pillanatról a másikra változik, hol éppen felborolunk, hol pedig kellemesen lavírozunk.

Zajos, érzelmes, okos és érdekes is. Szigorúan a nyálas hiszti nélkül, csak is a régi iskola szerint, itt szerencsére nincs mutálatlan hülye gyerek ének, de van helyette acsargás és szenvedés, amit el is hiszek.

Hisztis misztis 8/10

Camae Ayewa, költő, zene producer, néha politikai aktivista. Már volt róla szó, tavaly Billy Woodsal olyat gurítottak a Brassen, hogy azóta se találtam párját és akaratlanul is ahhoz hasonlítok mindent, az utóbbi évek legjobb hip-hop cucca azóta is. Nos, hősnőnk visszatért elég hamar, most nincs kollab, saját a cucc, bár featek vannak rendesen.

Nagy meglepetésekre nem számítottam, de nem is kellett. Camae stílusa már annyira kompakt, annyira adja magát, hogy simán összepakol valamit úgy, hogy pár hangból, legyen az zene vagy az övé, már tudod, hogy Moor Mother szól. Csinált már kísérleti free jazzt is, és épp úgy otthon van az ambientes szöszmötölésekben is. Most az irány kicsit a hip-hop felé ment, ez talán köszönhető a rengeteg vendégnek. Olyan menő arcoknak, mint Elucid, aki ugye a már említett Billy Woodsal csinálja az Armand Hammer nevű csodát, ami idén már pukkasztott olyat mint egy atom bomba, érdemes csekkolni.

Lágy jazz dallamok keverednek ellegáns beatekkel, minden olyan sima és kellemes, hogy nem is gondolná az ember, hogy milyen vad poéta ez a nő. Persze amikor át megy boszokányosba akkor már kezd egyértelmű válni, hogy ez nem csak a szépspgről, hanem ugyanúgy az ocsmányságról is szó. Keveri, kavarja mint lógós fülbevalós fekete boszorkány a tarot kártyát, te meg lesel, hogy vajon mit csap fel neked. Halál? Élet? Szerelem? Háború? Mi lenne, ha mind lenne? A 70-es évek afrofuturizmusának hangulat keveredik, a modern költészettel, slam poetryvel és a sokszor kísértetes jazzes, ambientes beatekkel. Az avantgarde vendég MCk, mint pl Pink Siifu pedig tovább csavarják, ezt az egyébként sem egyszerű, de mégis teljes egészében koharens lemezt. A találkozások lemeze ez, a hagyomány találkozik, a modernizációval. A törzsi kultúra, az urbanizációval. A modern elektronikus, zajos beatek a jazzes és a klaszikus hangszerekkel.

Moor Mother erőssége továbbra is az összetettség. Ahol a költészet simán megfér a lázongás és a törzsi ritmusok mellet. A magvas gomdolatokat pedig képes, érzelmekkel és okos és izgalmas zenei megoldásokkal előadni úgy, hogy nvéletlenül sem rakja magát keretek közé látszólag, miközben egy teljesen jól behatárolható zenei kerettel dolgozik. A Brass után egy évvel egy ilyen lemezt össze dobni elég szép teljesítmény, még ha annak a szintjét nem is éri el. Én továbbra is ahhoz hasonlítok kb mindent, ami ilyesmi, ennek a fényében is az Armand Hammer mellett nekem eddig ez az év hip-hopszerű lemeze.

8.5/10

Ott tartunk, hogy a The Body több kollab lemezt adott már ki, mint szimplán sajátot. Ami nem baj, hiszen mindig elég pöpec társakat találnak a közös munkára és igazából, még nem is sikerült nekik olyan lemezt csinálni, bárkivel is, ami ne tetszett volna.Mindkét fél durrantott már idén egy eég erős lemezt, így én tűkön ülve vártam, hogy mit hoznak ki ebben az együttműködésben. A Test zajos megborulásai, a Bátor dallamosan droneos elszállós világával, olyan kapuk megnyitására vannak lehetőségek, hogy határ a csillagos ég. Már mindeféle apokalipszis aláfestőzenéket vízionáltam, női énekkel és Chip sikításaival kezdve, elég sok mindennel. Viszont úgy döntöttem, hogy egy előzetes dalt sem hallgatok meg, így még nagyobbat ütött az amit elénk raktak.

Nem az jött amit vártam volna, de talán így még jobb is. A Big Brave enyhén folkos hatásaiból és a The Body öregapós blues és country zenék iránti szeretetéből született meg a Leaving None But Small Birds. Talán ez az amikor a saját farkába harap a kígyó és a totális extrémitás és a határok feszegetése vissza fordul a lágyság, egyszerűség és a hagyományosság felé. A doomos tempók maradtak, a zajok és az elektronika viszont távozott az ablakon át, és egy klasszikus akusztikus hangszerelés vette át a helyét, amihez Robin adta a hangját. És még milyem hangot! Az anyazenekarból meg ismert, lágy, magas hangja szinte egyesül a minimalista gitárral és dobbal. A hegedű és bendzso meg sok minden más, amiket nem ismerek vagy ezek se, mert nem is értek hozzá, a lényeg az, hogy nagyon változatos az egész. Annak ellenére, hogy itt most eléggé szűk keretek közé lettek zárva a dolgok, de mégis a dallamok, a hangszerek vagy éppen Robin ének témái és hajlításai egyedediséget kölcsönöznek minden dalnak.

Nem mintha néha nem lenne egy-két torzítás és nagyon enyhe effektek, de összeségében a hangzásról elmondható, hogy szép és ki egyensúlyozott, minden a helyén van és nincsenek szélsőséges megoldások, de hiszen mit is keresnének egy amerikai folk lemezen. Mondjuk azért megnézném. Ha jól figyel az ember a minimalizmus takarója alatt, azért nem tudták magukat meghazudtolni és lehet találni érdekes dolgokat, játékosságokat, és finom textúrákat. Annyira, hogy néhány pillanatban azért simán átmennek pszichedelikus rockos dolgokba is, bár csak ésszel. A klasszikus történet mesélős dalok, szerelemről és gyötrelmekről teljes mértékben hozzák az anya zenekarok hangulat világát, még akkor is ha itt más köntösbe vannak öltöztetve és egyszerre van jelen a szépség és a kietlen utazás az elszegényedett érzések pusztaságában. Régi korok problémái és frusztrációi amik még mai is ugyanúgy relevánsak, és aminek ez a két zseni zenekar közös erővel, újabb lendületett adott úgy, hogy az értékek a régiek maradtak.

8.5/10

Két évre pontasan, mint a gyorsvonat (Nem MÁV-os) érkezett az új Tele Pokol lemez. Aki követi ezt a szart, az tudhatja, hogy eléggé szívemcsücske ez a kis táncdal zenekar és, hogy kb mindenre ugrok amihez bármelyiküknek is köze van. Ami egyébként egy eléggé melós hobbi, mert ezek a gyerekek sok mindent szeretnek, csak a seggükön ülni nem. Jah, Eyesfly, Jarhead Fetilizer, Sightless Pit, csak pár cucc, mind hibátlan, lépjünk.

Ahány bugyra van a pokolnak, lassan a Full of Hell is kiépít egy akkora számú hatás sereget, sőt lehet, hogy ,már most is tudnánk annyi dolgot felsorolni. A Roots of Earth Consuming My Home powerviolancees, sludgy abálásától lépésekben haladtunk, ebben a kísérleti laboratóriumban és tíz évvel később eljutottunk ide. Death metal, grindcore, powerviolance, sludge, noise, sőt most már noise rock és grunge simán írható a repertoárba. Mindegyiket oda-vissza ismerik és ami a legjobban látszik, hogy szeretik is. Ezekből hozták létre, ezt a frusztrált, beteges, kicsavaradott dolgot, amit egyesek zenének, mások zajnak, én pedig mennyei mannának hívok.

A Guided Blight berobban, mint egy figyelmeztető sziréna, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Egy perc blastbeat áhítat meg Dylan vokális kínlodása. Pöpec indítás. Az Asphyxiant Blessing már jönnek a disszonáns ritmikák és a baromi jó dallamok, a zajongás meg szinte perzseli a fület. A Murmuring Foul Springben már egy kis hangulat teeremtés és döngölés is hallható, meg egy bizonyíték arra, hogy mennyire van érzekük a lassú és gyors részek, orvosi pontossággal történő összeférceléséhez. A Derelict Satellite pedig egy főhajtás Merzbow mester előtt, akitől sikerült egy-két trükköt eltanulni a közös munka során, annak idején. Egyébként én nagyon élem, hogy már az előző lemezen is visszatértek ahhoz a felálláshoz, hogy van a lemezen tisztán noise dal is. Mert az jól látszik, hogy értenek hozzá, elég csak Spencer eszkábált szarjait meg nézni, Industrial Hazard néven instán, és emelllett tökéletsen képesek beilleszteni a lemez hangulatába és felépítésébe. Meg egyébként is, nem csak a fullos noise dalokban említésre méltő a zaj programozása, hiszen a lemezen végig ott van a hátérben egy kis színesítés, van, hogy csak egy kis prüttyögés az egész, vagy egy minimális effekt, mégis olyan érzékkel vannak adogolva, ami végig emeli a lemez hangulatát. Nekem a kedvencem a Reeking Tunnels lett, a noise rockos, grungeos témáival és hangzásával, egy újabb arcukat mutatták meg a srácok. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy hatalmas The Melvins fanok, de erre nem számítottam. Simán elhallgatnék tőlük egy egész hasonló lemezt.

Szóval, van minden mi szem-szájnak és füllnek ingere. Vad, kegyetlen de közben mégis zenei. Segítéségért kiáltasz a zaj támadástól megrettenve, pedig az egész a te lelkibékédért van. Vallás, pusztulás, elmúlás, káosz, disszonanciában vergedő dallamok a pokol legmélyebb bugyraiból. Az eddigi pályájuk minden szeglete össze facsarva ebbe a kegyetlen 20 percbe. Hibázni megint nem tudtak.

8/10

Úgy levagyok maradva, mint a borra való! Igazság szerint a lemezt még megjelenés előtt megkaptam és gyorsan neki is fogtam a meghallgatásának, hiszen két olyan név alkotja ezt az Atmoszférikus doom hömpölygést, melyet biztosra vettem, hogy nekem találtak ki. Vegyük is sorra kik ők… Horváth Martina neve rengeteg helyen bukkan fel az elmúlt néhány éveben, egyfajta underground dívaként (Niburta, Ghymes, Thy Catafalque, Mansur, SallyAnne), de egy valamiben szerintem mind egyet értünk Martina a nagybetűs TEHETSÉG. A zenei részért, pedig az a Jason Köhnen volt a felelős, akit sokan Bong-Ra nevén ismernek és rengeteg más projekten is dolgozott, illetve dolgozik például a szívemnek oly’ kedves The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-ön, vagy a Martinával alkotott másik közös projektjük a Mansur, illetve a Celestial Season.

Na jó már rengeteget pofáztam, de még semmit nem írtam a lemezről…. Ami igazából nem véletlen mert hetekig két olyan különböző létsíkon mozogtunk, hogy nem is tudtam megfelelően szavakba ölteni érzéseimet, gondolataimat vele kapcsolatban. Végül eljött a pillanat, mikor egymásra találtunk és megérte várni!

A lemez gyökereit tekintve, abszolút a doomból táplálkozik, néha már-már a funeral-doomba hajlik a dolog, de ez senkit ne rémítsen meg, ugyanis ez csak a felszín. A hangszerelés, a hangzás, illetve Martina hangja egy olyan fájdalmas, sötét ugyan akkor nyugtató mikro-kozmoszt hozz létre, melyben legszívesebben örökre leheverednék és végtelenre nyúló pihenésem soundtrack-jeként végtelenítve pörögne ez a 40 perces lemez.

Beszélek még egy kicsit Martináról aztán eskü abbahagyom… Eddig is szerettem a hangját, illetve a hangképzését, melyet valószínűleg a népzenei múltja szolgáltat. Mindenféle pözőrködés nélkül tud énekelni, mindig pont ott és pont annyit ereszt ki magából, amennyit az adott dal megkíván patika mérlegen adagolva. Viszont a patika mérleg időnként mázsára cserélődik és akkor nincs kegyelem.

Kicsit még a zenéről és utána békén hagyok mindenkit. A metal színtér, főleg az underground egyre inkább az extrémitás felé fordul, legyen szó hangzásról, vagy megoldásokról, ha nem lenne egy elcsépelt szitok szó lassan az avantgard kifejezés használnám az albumra, de tudjátok mit, meg érdemlik! Mert ez egy olyan lemez, ami valóban megérdemli ezt a jelzőt. A legelsőtől a legutolsó gitár riffig, a sötétségben megbúvó bájig, a zenében rejtőző diszharmóniáig mindent a tökéletességre faragtak.

A zenekar facebook-ja