Február első napján megjelent a TÁVOL új lemeze Üzenet haza címmel. Akkor gyorsan rá is ugrottunk és megbeszéltünk a Fő Professzorral, hogy ez a lemez egyszerűen kúrva jó. Folyamatosan fejlődik a TÁVOL hangzása, a borítók mindig szépek és izgalmasak, iszonyatosan jó érzékkel teremt atmoszférát. Egy szó, mint száz SZERESSÜK! Március elején eszembe jutott, hogy annyira felmagasztaltuk egymás között a lemezt, de írni nem írtunk róla és megbeszéltük, hogy kár lenne kihagyni. Itt van március vége és még most szedem össze a gondolataimat a lemezről, szóval ezer bocsánat érte.

Térjünk is át az albumra. Remekül ötvözi a post-punk, black metal, shoegaze elemeket az elejétől a végéig. Nagyon érzelmes és kellemes hangulatú anyag, mely valóban egy érzelgős nosztalgia vasútra ülteti az embert, teszi mindezt úgy, hogy nem vállik csöpögős nyáltengerré és nem süllyed bele a „régen minden jobb volt” mocsárba. Egyszerűen egy jó hangulatú jól megkomponált valóban művészeti értéket képviselő lemezről van szó. Korábban készítettem interjút a TÁVOL mögött álló úriemberrel (itt olvasható), ahol feljött a témába a Thy Catafalque-hoz való viszonya, illetve az, hogy mennyi ihletet és energiát gyűjt onnan. A korábbi lemezeken is tetten érhető volt ez a mozdulat, ám itt valóban érezhetővé és tapinthatóvá vált az a fajta különleges atmoszféra, ami miatt sokan megszerettük Kátai Tamás projektjét. Az Üzenet haza lemezt kár lenne hosszasan a Thy Catalfalque-hoz hasonlítani, mert ezzel bizony csonkolnánk az album minőségét és milyenségét.

Szóval, aki valóban egy kellemes atmoszférájú instrumentális lemezt keresgél, az dobjon el mindent és hallgassa ezt! Sőt, tovább megyek… kezdjétek a legelső Halványul című albummal és legyetek részesei annak a különleges élménynek amelyet a TÁVOL képes nyújtani és legyetek szívesek facebookon, meg youtube-on, meg spotify-on bekövetni, mert érdemes lesz a továbbiakban is követni!

Mostanában az egyik kedvenc, új kiadóm a Grim Stone Records. Aminek már akkor is kifogásolhatatlan teljesítménye lenne, ha csak Old Nick kiadványokkal foglalkozna. Viszont ez szerencsére nem így, mert jelenleg náluk jelenik meg az amerikai black metal cuccok legérdekesebb anyagainak elég nagy része. Ennek ellenére mégis a HMC-ből kellet értesülnöm erről a lemezről, ezúton is pacsi. Maga a lemez egy válogatás, ami a Baphomorph tavaly megjelent, első három EP-jét tartalmazza. Maga a projekt egy személyes, ki gondolta volna? Sokat nem tudni róla, valami Jared nevű arc csinálja, Chicago beton rengetegeinek mélyéről.

Ami a legfontosabb tényező a lemezen, az a hangulat. Ami főként a hangzásnak és az érdekesebbnél érdekesebb megoldásoknak köszönhető. Ami mind váltásokban, témákban de még az előbb említett hangzásban is tetten érhető. Eleve a lemez úgy nyit, hogy elsőnek azt hittem, hogy egy $uicide Boy$ track-et indítottam el, majd gyorsan bekúszik a tompa, visszhangos gitár és a bugyborgó károgás. Azt mondjuk nem tudom, hogy lett ilyen diverz a hangzás, vagy szándékos-e egyáltalán. Én próbálok naívan hozzá állni és belelátni a szándékosságot. Pont a Don't Try az, ami bemutatja az egész dolgot amiről beszélek, hogy teljesen torz és recsegős az egész, közben a háttérben krisztálytiszta témák mennek, hogy a vége egy zajos chiptune kakafóniában teljesedjen ki. Most őszintén mi a faszom ez? Merül fel a szofisztikált kérdés, minden jóhiszemű zene hallgatóban. Majd a Counterspell egy másfél perces ősember málházás, egyenesen a barlangból, a pattogó tűz mellől. Tényleg nehéz eldönteni mi folyik itt, mert valahogy annyira különálló, ami köszönhető annak, hogy ez három külön kiadvány, de valahogy érzésre, hangulatra mégis egy és valahogy a hangzásbeli váltásokra, oda nem illő hangokra témákra se lehet biztosan kijelenteni, hogy nem oda illőek. A No Longer Human szerintem egy fullos dungeon synth worship, bár a kiadót elnézve ezen ugye nem kellene meglepődni. Ezt a lemezt is, mint minden kiadványukat körbelengi ez az összetett középkori, viktoriánus kori, vártömlöc, de egyszerre báltermi hangulat. A bőrt és húst szaggató reszeléseket egy pillanat alatt éterien tiszta dallamok váltják fel, olyan természetességgel, mintha semmi nem történt volna. A doom és sludge súlya és kétségbeesése kalács módjára fonódik össze, a black metal vadságával és sötét bájával. Egyszerre ocsmány és undorító, mint egy kelésekkel borított kóbór kutya, ami a szemétből zabálja a szaros pelenkát, de tele van szépséggel és érdekeséggel is, felfedeznivaló csodákkal is. A borító pedig gyönyörű, Sir Edwin Henry Landseer, The Poor Dog (The Shepherd’s Grave) című munkája.

rothadóan gyönyörű 8/10

Anglia, punk, zaj és hőbörgés. Ez egy olyan felsorolás amiből mocsok jó dolgok tudnak kisülni. A Ditz idén ki adott debüt lemezén, pedig olyat sütött, hogy én azóta is az államat keresem.

2019 óta kussban voltak a skacok, beütött a fos, Ők meg úgy gondolták Its time to összerakni 2022 legjobb noise rock lemezét. Tudom, még április sincs, de leszarom, ha lesz ennél jobb zaj rock idén, akkor megeszem a kalapomat. Mondom noise rock, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Vagyis valamilyen szinten mégis, mert a recept azért annyira nem bonyolult. Itt az érzések az urak, a hatások pedig egyértelműek. Kísérleti hardcore, alternatív rockolgatás, szanaszét gerjesztett gitárok, düh és frusztráció. Egyébként, ezen a blogon valószínűleg a frusztráció szó lett leírva eddig a legtöbbet. Mondjuk nem véletlen.

Ugrabugráló, izgő-mozgó gitárok, amik kurva idegesek, nem sokáig tudnak egy helyben maradni. Mint valami függő az elvonások idején, szinte csak egy-egy pillanatra képes megállni, muszáj neki állandóan matatni valamivel. Mint egy narkós sajtkukac. Valahogy így lehet leírni, azt ami itt végbe megy. Mellé itt van a dob, ami tök okos, észszerű, hűséges katona módjára adja a ritmust. A néha fura, néha oda nem illő, néha meg nagyon is oda illő effektekkel pedig az egész egy hatalmas düh roham, aminek van eleje és van vége, mégis az ösztön az ami vezérli. A mondani akarás ösztöne. Mondani akarás elidegenedésről, identitás válságokról, de még a Solaris-ból is kapunk mondatokat. A bőröd alá kúszik, beléd csimpaszkodik, rángat, harap, de érzed, hogy jó ez, hiába fáj. Az egész lemez koronája, ami nélkül biztos ütne ekkorát az, az ének. Az ének, amiről első hallásra megmondod, hogy ez egy angol punk banda. A változatosság olyan tárházát kapjuk az arcunkba. Legyen szó post-punkos spoken word-ről, szét torzított zaj rockos okoskodásról, vagy punkos flegmulásról. Cal Francis amit letol, az tényleg az a bizonyos magas iskola. Ahogy az egész rásimul a zenére, hogy már nem tudod, hogy Ő ekkora király, mert ráidomul vagy a hangszeresek az ászok, mert hozzá csavarodnak. Vonaglik, nedvedzik, kurva sexyn zúg és búg és a dühödet szítja, de úgy, hogy közben kurva okos.

mocsok zajos 9/10

A srácot a veszprémi Szigonyból ismerem, ahol egy időben csapos volt, meg basszusgitáros a P.F.A-ban. Aztán ott volt a Pankterasz az Utcazene Fesztivál nem hivatalos szekciójaként. Akkor és ott a fiatalságom és felelőtlen egyetemista pályafutásom köszönt rám húsz év távlatából, amiért örökké hálás maradok az arcoknak. Az arcok nagyjából a P.F.A. és a Sheep In Wolves Clothing legénységéből álltak plusz Gabo. Én legalább is így képeztem le a tudatomban, ők voltak a frontvonalban. Forró július, jéghideg sör, lemenő nap a Veszprémi Petőfi Színház teraszán, és festői környezet a belvárosban. Raklapokból összerakott rögtönzött kocsmai berendezés puha babzsákokkal, és kiváló zenék alfától omegáig stílusban. Estétől késő éjszakáig meg neocrust, powerviolence, punk és post metal bandák nyomták a zenét kiváló hangosítással. Ez volt a Pankterasz. Még az sem volt zavaró, hogy tömve volt, mivel nem a négy fal között voltunk, hanem a szabadban, és nem voltak kordonok, meg kijelölt terület. Ténfereghettél jobbra-balra kedvedre.

Meglepő fordulatnak érzem, hogy black metalt kezdtetek játszani. Bár az általatok képviselt punk téma nem állt halál messze tőle, az AAK azért mégis sötétebb annál. Ki keresett meg kit? Hogy született ez az egész?

Atika kérdezte meg tőlem, hogy nem-e nyomnék vele valamilyen projektet először, de az igazság az, hogy éppen kicsivel előtte ütött szöget a fejembe, hogy jó lenne valamilyen formában belekóstolni a black metalba is zeneileg. Akkor ez még csak egy kósza gondolat volt, amire nyitva hagytam a lehetőséget. Tél volt, covid volt, időnk volt és mivel Atikát nagyszerű dobosnak és még nagyszerűbb embernek tartom, így nem teketóriáztam sokat a válaszommal sem.

Öszintén szólva az a furcsa, hogy ti még nem csináltatok valamit eddig közösen. Megkerülhetetlen kérdés. Mi van most a P.F.A-val és a Sheep-pel?

A P.F.A háza táján történt némi változás. Az egyik gitárosunk, Lacika kiszállt a bandából. No hard feelings, egyszerűen csak már kicsit másba voltunk a vége felé. Jóban maradtunk, egyébként az Escalate énekeseként és dalszerzőjeként találkozhatnak vele a népek a jövőben. Ami viszont jó hír, hogy régi, alapító gitárosunk, Tibor majdnem tíz év után hazaköltözött Koppenhágából. Ő csak a nagyobb turnékon, a lemezfelvételeken, illetve on and off vett részt a zenekar életében ebben az időszakban. A sors fura fintora, hogy a két esemény nagyjából egyszerre következett be, így úgy alakult, hogy a "klasszikus" négyes felállásban megyünk tovább. Eddig van 8 új számunk megírva, még párat írunk és vesszük is fel őket. A koncertmeghívásokat többnyire sajnos offolnunk kellett mostanában, ennek részben magánéleti okai is vannak (amik amúgy kifejezetten pozitívak, de mégsem szeretném most itt kiteregetni őket egyelőre). A Sheep [in Wolves' Clothing] tudtommal feloszlott. Pár hónapja mondjuk belefutottam egy próbájukba, de az szerintem csak amolyan nosztalgiajárat lehetett.

Nem mondod! Két olyan anyag után, ami mögöttük van? Most elszomorodtam kicsit. A black metalban a természet örök és megunhatatlan forrás, és külön öröm számomra, hogy ti is erre az irányra mentetek rá. Benned amúgy is van egy egészséges szintű patriotizmus. Szóvan Bakony black, mi?

A "patriotizmusom" ha van egyáltalán, akkor az kifejezetten lokális jellegű és nagyjából Veszprém megyére korlátozódik mentesen a felsőbbrendűségi illúzióktól és a sovinizmus minden csírájától. Valójában a szívemben élő zen szerzetes nem hisz az izmusokban. Én mindig is szerettem itt élni a Balaton és a Bakony miatt, meg Veszprémnél sem voltam még számomra kellemesebb helyen, pedig megfordultam már itt-ott. A nemzetállamokban viszont nem hiszek. Magyarországra (csak úgy mint bármelyik másik országra) kulturális és földrajzi egységként tekintek és a köztük lévő békés szimbiózis a legfőbb vágyam szociális szempontból. A Bakony mindig nagyon fontos volt számomra és az egész családom számára. Gyerekkoromban rengeteget kirándultunk ott, a szüleim és a nővérem pedig azóta fent is laknak egy kis zsákfaluban, így nyilván még többet fordulok meg arra. Nem akarok erkölcscsőszködni de mindenki látja, hogy az emberiség hogyan távolodik el a természettől napról napra, talán szélmalomharc ez, de igyekszem ennek a tendenciának ellentartani, amennyire csak lehet. Ehhez a személyes gyakorlóterepem a Bakony.

Természetesen veszprémi kötődésre gondoltam, nem nemzeti fensőbbrendűségre. Jól ismerem a szellemiséget, amit képviseltek, és amit a Szigony is képviselt, és ami hozzám is nagyon közel áll. Hogyhogy ketten vagytok az AAK-ba? Élő fellépéseket nem terveztek?

A lehető legminimalistább sztilóba akartuk ezt kihozni. Koncertezni nem akarunk egyáltalán. Ez egy project zenekar. Minden télen egy cuccot kihozunk. Az a policy-nk, hogy csak télen lehet próbálni is.

A borítók a tőled jól megszokott paintes rajzok maradnak? Van egy hangulatuk.

Hát ennek a másodiknak félig meddig igen, de valójában nem rajz, hanem egy lebutított kép pár fenyőfáról. persze némi utólagos edittel, színezéssel stb. Igazából ezzel kapcsolatban is annyi a koncepciónk, hogy valamilyen természeti jelenséget ábrázoljon és azt is nagyon egyszerűen.

A zenétekben fellelhető egy csipetnyi dungeon synth íz. Persze nem olyan direkt formában, ahogy a reneszánsz dallamokra tamtamoló alkotók teszik, hanem inkább a burzumos vonal. Korábban nem hallottam szintetizátort tőletek. Hogy jött az ötlet?

Az első EP számaiban is volt szinti, de inkább csak kiegészítő jelleggel. Nem mondhatnám, hogy voltak konkrét hatások vagy irányelvek, csak egy hosszú szinti outrót akartunk adni az új cucc címadó számához. Mivel az alap koordináta rendszer mégiscsak a black metal, ez óhatatlanul is valami dungeon synth jellegű dologba torkollott, de annál azért jóval szabadabb, improvizatívabb lett a végeredmény szerintem.

Azt, hogy tőletek eddig nem, azt úgy kellett érteni, hogy a másik két bandátokban. És remélem, ezután is lesz ilyen. Szerinted a punk és a black metal nennyire átlapolható. Zeneileg hasonlók ugyanis, de ideológiáikban lehetnek különbségek.

Szerintem abszolút kompatibilisek. A black metal és a nemzeti szocializmus vagy neo-nácizmus összefonódása szerencsére nagyjából a '90-es évekkel együtt véget is ért és annak idején is elsősorban csak egyfajta nagyot-mondani-akarás volt ez elkényeztetett, töltényöves, újgazdag tinédzserek szájából. Azóta megjelentek olyan előadók, mint a Panopticon, akik a dalszövegeikkel anarcho-primitivista vagy öko-anarchista felhangokat is ütögetnek. Talán nem árulok el agy titkot, azzal, hogy hozzám ezek a gondolatok állnak közelebb, azzal a különbséggel, hogy én nem démonizálom a technológiát, csak egy kétélű kardnak tartom, ami jelenleg kibaszott rossz kezekben van.

Nagyon szerteágazó zenei ízlésed van, és sokmindenbe bele is vágtál az évek során. Mik a fő inspirációforrásaid?

Mostanában leginkább a free jazzre vagy szabad improvizációra vagyok ráfagyva, de emellett csinálok hip-hop alapokat is, amikre néha rá is reppelek, ha úgy van. A zenekari fő csapás számomra a P.F.A. és ezek mellé esett be ez a black metal project most. A zenére szeretek kicsit univerzális értelemben gondolni, ezért fordul elő, hogy a különböző stílusú cuccaimon belül is sokféle hatás keveredik. Ezeket a műfajokat szeretem a legjobban és az, hogy éppen melyiket művelem az tényleg csak attól függ, hogy éppen milyen flowban vagyok. Az inspirációk tekintetében pedig meg se próbálkoznék felsorolásokba bocsátkozni. Könyvek, filmek, képregények, zenék, festők, de sima hétköznapi beszélgetések is tudnak nagy nyomokat hagyni bennem, amelyek aztán egy újabb köntösben, de az előbb említett csatornákon vagy rajzokban, festményekben csorognak ki belőlem. A legutolsó ilyen impact kissé szomorú ürüggyel, az ukrán-orosz háború folytán ért el, mikor olvastam, hogy rakétatalálat miatt megsemmisült az ukrán népi iparművészeti múzeum és megsemmisült 25 darab Maria Prymachenko alkotásai közül, akit eddig nem ismertem, de amint rákerestem a képeire azonnal eldobtam az agyam tőlük.

 

Ja, és az még vérfagyasztóbb, hogy egy pillanat alatt így meg tudnak változni dolgok a világban. Volt egy tárlatod Veszprémben a paintes rajzaidból. Betennék párat, amit kiválasztasz ide az interjúba, illetve kérlek, kommentáld is őket.

Igen, gyerekkorom óta rajzolok painttel, de már felnőttként, huszonegy-két évesen kattantam rá igazán. Volt egy nagyon uncsi munkahelyem, ahol vonalkódokat kellett scannelni és a melós laptopról letörölték az aknakeresőt meg a pasziánszt, nehogy tévutakra csalja a dolgozók koncentrációját. Ahhoz persze, hogy velem kibasszanak kicsit korábban kellett volna felkelni, mert a Paintet viszont rajtahagyták. Így kezdődött tulajdonképpen a sztori, akkor suttyomban rajzolgatni kezdtem, a spanjaim meg a kollégáim meg bátorítottak, hogy folytassam. Így azóta is csiszolgatom a kis stílusomat.

Ez az egyik legfrissebb, "SWAG GHOST RIDER" a címe. Aki vágja a Marvel képregényekből és/vagy a Nicolas Cage filmekből a karaktert az tudja, hogy minden kornak megvan a maga Szellemlovasa nagyon bírtam, mikor néha megjelent a karakter régi, western inkarnációja és továbbszőttem a gondolatot, hogy vajon a mostani kor lovasa hogy nézne ki. Persze nyakon öntöttem egy kis iróniával, de alapvetően ez egy tisztelgés a képregény előtt.

"KALI YUGA".A cím a négy hindu világkorszakból a legutolsóra utal, amiben elvileg jelenleg is élünk. Talán ez a legösszetettebb képem, legalábbis a szimbólumait tekintve. A középpontban Hamvas Béla sakkozik egy hindu istenséggel, miközben eredetiben olvassa a Tao Te Kinget. A háttérben intergalaktikus háború dúl, de egy bibliai utalás is el van rejtve a rajzon. Különböző katasztrófák ütik fel a fejüket, de a távolban már ott ragyog a szivárvány.

"AYAHUASCA CHIEF". Az utóbbi időben elég hevesen elkezdtem érdeklődni a kulturális antropológia iránt. Ez egy tiszteletadás az amerikai őslakosok kultúrája iránt persze megspékelve némi pszichedelikus utóízzel.

Mennyi idő elkészíteni egy ilyen képet?

Hát változó, de kb. olyan 10 és 20 óra között.

Napokra tippeltem. Mi a hosszú távú terv az AAK-kal? Maradtok duóban? Mennyire lehet szerinted feltörni manapság ezzel, amit csináltok?

Persze, a duó felállás az ideális számunkra. "Feltörni" nem áll szándékunkban. Egyszerűen csak minden télen csinálunk egy új hanganyagot, ennyi a koncepció. Világmegváltó terveink nincsenek. Szeretnénk jó zenét csinálni, ez számunkra öröm. Ha ez még tetszik is pár embernek az még jobb persze.

A hangzásotok eléggé penetráns, és említetted, hogy nem is szándékoztatok kiherélni. Mesélnél a felvételről? 

Ezt sem bonyolítottuk túl. Mindkét esetben megkértünk olyan haverjainkat, akik valamelyest konyítanak a felvételhez és/vagy van hozzá technikai cuccuk, hogy segítsenek egy délután erejéig. Vettünk nekik pizzát és sört. A nyersanyagot így rögzítettük, de a "keverést" már én csináltam otthon a magam botcsinálta módján. Nagyjából összelőttem az arányokat kis effekt ide, kis díszítés oda, kis ekuzgatás és kész is volt. A basszus sávhoz például egyáltalán nem nyúltam és a felvételkor is körülbelül kettő másodperc alatt választottuk ki a megfelelő hangzást.

 

Ezeknek a felvételeknek a kora jön el. Legalább is a crust / elvont színtéren. Tudom, hogy ez sablonos kérdés, de mit tanácsolnál annak a mai fiatalnak, aki hirtelen felindulásból punk / metal zenét akar játszani?

A punk számomra sokkal inkább egy hozzáállás mintsem zenei műfaj. Ennél fogva fel- és levenni sem lehet, mint egy pólót. Ha összhangra törekszünk a külső és belső természettel és a számunkra fontos emberekkel, hallgatunk a megérzéseinkre és még művészeti affinitásunk is van, akkor szinte teljesen mindegy, hogy milyen formátumba transzponáljuk át az érzéseinket és gondolatainkat, a végeredmény szinte biztos, hogy valami jó, de legalábbis valami szép lesz. A műfaj lényegtelen.

Mivel nem mindig csak morcos és koszos zenét hallgatok, így most hoztam nektek valami könnyedebbet. A sztori annyi, hogy időnként kapunk üziket ilyen-olyan megjelenésről, de mivel a szabadidőnk és nem a fizetésünk múlik rajta, így meg van az a luxusunk, hogy válogathatunk az anyagok között és csak azokkal kell foglalkoznunk, amelyik tényleg érdekli bármelyikünket is. Így történt Kalapis Gergely szólóprojektjének új albumával is az Eternal Allies kapcsolatban is.

Mikor elolvastam Gergely levelét nem is tudtam, hogy pontosan mire számítsak, de végül győzött a kíváncsiságom és ennek örülök! Stílusát tekintve egy könnyedebb gunge és rock hibridről van szó angol szövegekkel. Arról a fajta cuccról van szó, ami ha elkap akkor tud vinni magával rendesen. Egyébként egy DIY projekt és pontosan úgy szólal meg, mint ahogy kell.

Az albumról Gergely, így fogalmazott:
A koncepció már nagyon rég megszületett, miszerint szerettem volna egy olyan albumot összehozni, amin túlnyomórészt energetikus, kicsit grunge-os rock dalok vannak, amik talán a legközelebb állnak ahhoz a stílushoz, amit a magaménak érzek. Az előző albumom elég sokszínűre sikeredett, volt rajta punk rock-tól kezdve népdalig sok minden, ennél az albumnál viszont igyekezem nagyobb hangsúlyt fektetni a homogenitásra, és azt hiszem ez jót tett neki. A dalszövegek azért itt is egy viszonylag szélesebb spektrumon mozognak, a közös nevezőt úgy gondolom, pont a címadó dal adja meg, ami nagyjából annyiról szól, hogy örök szövetségesre találsz, legyen az barát, szerelem, vagy spirituális, illetve kevésbé kézzelfogható dolgok.

Vegyétek fel kedvenc napszemcsótokat, üljetek autóba, indítsátok el ezt a lemezt és hajtsatok ki a világból, miközben lágy napfény arcotokhoz ér, hajatokat simogatja a menet szél és csak élvezzétek a pillanatot.  Számomra ezt a flow-t hozta ez a lemez, annak ellenére is, hogy a zenei könnyedség ellenére azért akad pár szomorkásabb, keserűbb szöveg is. Szóval, ha lazulni akartok, vagy szeretitek ezt a műfajt, akkor csak ajánlani tudom a számotokra.

A No Funeral Records tovább menetel és ismét elhozott egy bitang erős lemezt. Méghozzá egy olyat, ami már egyébként két éve kint van, de simán elment mellettem. Pedig pont olyan dolgokat vonultat fel, amik bele vágnak az ízlésembe. Vonós hangszerek check, screamo check, spoken word és hisztizés check, húsig hatoló érzelmi kinyilatkoztatások check. Kell ennél több, így csütörtök estére? Mondjuk egy Oaken bejelentés Hell Vill-re jól esett volna, de hagyjuk is.

Portal to the God Damn Blood Dimension, pöpec név, megjegyezni nem biztos, hogy könnyű. Cserébe viszont, már a név is kelt bennük olyan érzéseket, amik a zenében fognak kiteljesedni. Kettő dal 34 percben, egy olyan portál-on átlépve, egy másik világba, ahol a fájdalom, a szenvedés, a veszteség és a felnövés kínja az úr. A hegedű szomorkás dallamai, balladai hangulatot teremtenek azonnal, mintha egy kietlen tájon sétálgatnánk a megkopott bitófák között. A bekúszó spoken word pedig tovább fokozza a hatást, ahogy lágyan elkezdi mondandóját, majd egyre jobban és jobban bele élve magát adja át magát az érzelmeknek. Pár perc alatt fel is gyorsulnak a dolgok és amellet, hogy nagyon igényes és változatos a vokalizálás, az is észre vehető lesz nagyon gyorsan, hogy milyen elegánsan és milyen természetességgel váltanak tempókat. Bár lehet csak a 20 perces dal idő miatt kelti ezt az érzést, de én nagyon szépen felépítettnek érzem, az egész struktúrát. Itt már jönnek a fúvós hangszerek is, amik tovább fokozzák a feszültséget, de képesek a háttérben megbújva jazzesen sejtetni is. A kísérteties kórussal pedig képesek, egy nagyon éteri hangulatot megteremteni.

Az, ahogy egybe olvasztják a katartikus screamo/post-hardcore-t, ezzel az ambientes, sok hangszeres, "chamber" zenével, tankönyvbe illő. Ez egy egyszerre lágy és érzelmes, de közben vad és frusztrált lemez és mindezeket az aspektusokat figyelemre méltóan változatosan és többször is körbe járják, ebben a 34 percben. Mindezt teszik úgy, hogy egy pillanatig sem lesz unalmas, sőt ha nem teljes odafigyeléssel hallgatjuk, simán lemaradunk apró részletekről is. Így az újra hallgatóság is elég menő, annak ellenére, hogy nem egy szét virgázott káosz kapu a lemez. Erre a kiadásra újra keverték az egész cuccot, az eredetit nem hallottam, de ami a kiadó oldalán van arra nem lehet panasz. Mindent szépen tisztán kilehet hallani, minden hangszer a megfelelő hangerővel van jelen és senki nem próbálja elnyomni a másikat, ha van is ilyen az egyértelműen a feszültség fokozása miatt van és be is válik. Mindemellett él és lélegzik az egész album, szinte érezni a rothadó gyümölcsök illatát, és a mellkasunkban érezzük a kínt amit kommunikálni próbál.

sírós 9.5/10

Kevés olyan szépen kinéző, egymás után pakolt szó van mint a powerviolance, a grindcore meg a sludge együttese. A Blackslider már több mint egy évtizede ontja magából ezt a tökéletes egyveleget, amit az előbb leírtam. A kontraszt az extrém és agresszív gyorsaság meg az agresszív és romboló lassúság között egy olyan recept, amit nagyon könnyen ellehet rontani, mert kell hozzá egy kis érzék, hogy az átfedések élhetőek legyenek.

A második nagylemezre se változott semmit az a cél, amit már valószínűleg a legelején kitűztek maguk elé, hogy mocskos módon szorakoztató romboldát csináljanak, pár tíz percben. Az Asymetric Torment rozsdás groove-okkal kezd, majd átvált egy zakatoló okádásba, ezzel próbálva bemutatni, hogy mire lehet majd számítani. Sikerül is neki felvázolni azokat tempó váltásokat, nyakatekert stop-go meneteléseket, amik az egész lemezt végig követik. Már az első dalnál is sejthető, de a Pseudomessiah-nál meg már egyértelmű, hogy annak ellenére, hogy itt is szét blastolják ezt az alig két percet, mégis olyan riffek és fogós dallamok vannak amik simán dúdolhatóak is. Miközben az egész undorítóan mosdatlan, mint egy büdös pofájú csöves a Blahán, de ez nem aprót tarhál, hanem breakel egyet aztán kezedbe nyom egy ezrest, oszt jó napot. Ebben a rövid játékidőben is sikerült, kettő, hangulat fokozó Interlude dalt is berakni, amik többnyire régi horror film minták, öngyilkos szektákról, meg hasonló nyalánkságokról.

Pofátlanul jó érzékük van a fogós dallamok prezentálásához, a Bone Thief eleje például simán táncolható, amit utána úgy szét kopelnak, hogy csak na, majd mennek döngöldébe, de annyira, hogy néha még egy térkép is elkéne a váltások nyomon követésére. Én simán kiérzem belőle, a Melvins "okos" parasztságát is, meg az enyhén de fel-fel bukkanó pszichedelikus témákat. Az egész egy rohadt nagy katyvasz, de egy olyan katyvasz amiben mindennek meg van a helye, és mérnöki pontossággal vannak összeillesztve a darabkák. Simán elhiteti veled, hogy normális az, ha egy három fejjel született ember, hátra felé sétálva prédikál a világvégéről. Körülbelül ilyen szürreális érzések és képek kavaroghatnak az emberben miközben hallgatja, vagy csak megy a flowval és hagyja, hogy lassan és gyorsan is az arcába masszírozzák ezeket az egyszerűségükben gyönyörű dallamokat. Hogy van-e itt valami újdonság? Egy csepp sincs. Mégis olyan jól meg van írva, a részletek olyan jól a helyükön vannak, nyakon öntve egy piszok jó hangzással, hogy nem lehet nem szeretni.

szutykos 8/10

Én valamiért abban a hitben voltam, hogy a Profiund Lore kiadó az csak ilyen death/black dolgokban utazik. Ebből kifolyólag eléggé meglepődtem, amikor szembe jön velem  egy noise rock album, amit ők adtak ki, egy lemez, amin az Oxbow énekese rikácsol. Egy zenekar, aminek ez a harmadik lemeze, én eddig még sem hallottam róla, pedig már a neve is elég király. Ha fele annyira jó mint Luis Bunuel filmjei, már nyert ügyem van, spoiler, simán van.

Az elején le noise rock-oztam, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Van itt post-punk, noise, punk, avantgarde, disszonancia, dallamok, meglepő váltások és néha meglepő slágeresség, röviden és tömören nem összetett és kísérleti. Na jó, talán tényleg jó volt az a noise rock címke. A Hornets egyből bekínál egy Robinson monológgal, Eugene már itt bemutatja, hogy nem véletlenül kezelik őt már most egy élő legendaként. Már itt levágós lesz, hogy a hangzás hibátlan, friss és ropogós, mintha most vették volna ki a sütőből, szinte még égeti a szánkat. A basszus doromból, a gitár recseg-ropog, a dob meg olyan mint egy hiperaktív, aki éppen próbálja magát vissza fogni és lassan komótosan de frusztáltan üti a ritmust. Ez a dal arra is jó volt, hogy eszembe jusson mekkora király volt, az előző Daughters lemez, mert simán hoz ahhoz hasonló hangulatokat és témákat. A When God Used a Rope-on már egyből egy élesebb váltást kapunk. Olyan groove-ok már-már táncolós témák vannak, hogy azonnal ki akarjuk rúgni a ház oldalát. Eugene kesereg, üvölt, sikít, hőbörög, szenved, az éneke fenomenális, már ha szereted az ilyen őrült és változatos vokált, ahol a hangsúly a hangulaton és az érzések átadásán van, nem azon, hogy mennyire profin vagy jól hangzik. A Crackshot viszont az a dal, ahol még meg is szívat minket, nyekereg és kínlódik, majd pedig olyat énekel, hogy beszarás. Az elvetemült billentyűk a háttérben pedig egy olyan beteges érzetet adnak, mintha egy elmegyógyintézeti zenés szakkör próbáját hallgatnánk.

A pillanatnyi nonszensz káosz, egyre nagyobb értelmet kap, minél távolabbról figyeljük meg. Ahogy haladunk előre a dalokban és a lemezen egyre jobban az az érzésünk, hogy egy jól megtervezett kerek egésszel van dolgunk. Ami apró őrült részletekből építkezik, olyan elmék szilánkjaiból amik máshogy fogják fel és élik meg a körölüttök lévő világot. Fájdalmasan őszinte, kreatívan kaotikus, a fájdalom és szenvedés művészkedős baletba foglalva, ami nem rest néha nyakon verni olyan groove-okkal vagy mocsaras súlyosságokkal, amik a földhöz vágnak.

 kaotikus alliterációs 9/10

Most magamhoz képest kicsit másabb vizekre evezek, de az van, hogy a kedvenc ambient projektemnek új cucca van, amiről mindenképpen kell ,hogy nomy legyen a Barlangban. Naga meg el van foglalva, éppen CS 1.6-ban lövöldözi halomra az embereket, a zenei életből való kivonulás és felfrissülés címen. Úgyhogy, ezt most behúztam előle, pedig az ambient az Ő asztala, jobban is ért hozzá, meg általánosságban jobban is érdekli. Az már csak hab a tortán, hogy a Hadewych előző lemezét, ami azóta is az egyik kedvenc ambient lemezem, még Ő mutatta.

Itt már ki is térhetünk arra, hogy hiába hívom ambient-nek, ez nem teljesen igaz, mert ennél egy sokkal szerteágazóbb és összetettebb dologról van szó. Van itt az industrial-on, a rituális lódobogáson, az enyhe black metal ízeken át minden, még drone, folk vagy akár jazz is. Ennek a holland zenei kollektívának, mert elméletileg kollektíva, legalábbis találtam már rá utaló mondatokat, ez a harmadik lemeze. Szóval kérdőjelek azok vannak, nem tudom tudatosan, vagy csak leszarják, de sikerül fenn tartania(uk) azt a látszatott, hogy csak néhány csuklyás kultista, egy rozsdás tömlöc aljában végzi a muzikális rituálékat. Ebben az esetben ha megtervezett azért, ha nem, meg pont azért zseniális az egész attitűd, ami simán hozzá ad a zene értékéhez is.

Nehéz körbe írni, hogy milyen is a zene. Mély, rituális, filmzene szerű. Amiben a hosszan kitartott hangulatok, a kultista kántálások és szavalások, egy teljesen másik dimenzióba röpítenek el minket. Egy groteszk világba, ahol a kátrány sötét tónusok, enyhébb szürkével keverednek, az abszurditás létsíkján, ahol állva tapsolsz annak, hogy hangjegyekkel kínozzák az elmédet. Kolosszális hangulatok járják körbe a lemezt, az első dal kezdése, még szépen lágyan kezünket fogva vezet be minket ebbe a világba, de a háttérben már hallani lehet, a borítón látható, keresztrefeszített lény jajveszékelését. Az állandó, selymes morajlás, ami a háttérben zúg a bőrünk alá tolakszik, közben pedig mindeféle istentelen hangszerek kúsznak be az összképbe. Valami csak egy aprócska szinte észrevehetetlen hangot penget, de mégis ezek az apró részletek is hozzáadnak a kétségbeesés, és az elveszettség érzéséhez. Amitől az az érzésünk támad, ha jobban átadjuk magunkat a hangulatnak, mintha valami lovecraftiánus, az emberi elmével felfoghatatlan, hatalmas lények lábánál, akik a létezésünkről se tudnak, imádkoznánk a lelki üdvönkért.

A zseniális hangulat teremtés mellet, nem lehet szó nélkül elmenni, a hangzás és a hangszer használat mellet sem. Akárki is csinálják a Hadewych-et, egy biztos, a stílusok és a hangszerek fekete öves mesterei. Tankönyvbe illően olvasztják ebbe a különböző stílusokat. Képesek apró zörejekkel és üvegcsörgésekkel olyan hatásokat elérni, amit mások egy félórás drone, gitár kínzással sem és mindezt pár másodperc alatt, mert olyan szinten illenek egymásba a részletek, mint a legó és azonnal hat minden. Hiába csak fél óra a lemez, lényegtelen, nekik nincs szükségük tíz perces felvezetőkre ahhoz, hogy működjön a hangulat, mert az első pillanattól kezdve berántanak a saját világukba és onnantól már csak a levegőért kapkadunk a játékidő végéig. Csak a dobbal képesek úgy játszani az idegeinkkel, hogy a legtöbb modern horror film zeneszerzője is meg irigyelhetné, hiába tűz be a nap az ablakon most is, mert gyűjtöm a D-vitamint a délutáni műszakra, az az érzés kerülget, hogy valaki figyel a sarokból. Valaki aki ott gubbaszt a Hellboy omnibus árnyékában és csak rám vár. A hangerővel is nagyon kreatívan bánnak, minden hangszernek meg van a pillanyatni helyzetben a szerepe és hangerő annak figyelembe vételével van kiosztva, hogy minek mi éppen a feladata és milyen hatást akarnak elérni vele. Midenegyes hang tökéletesen tisztán szól és ott és akkor amikor kell neki. Teljesen modernek tűnik a hangzás, még sem kelti azt az érzést, hogy a laptopon húzták helyre a dobot, pedig valószínűleg ez történt egyébként. Minden hangszer és minta él, lélegzik és kikezdhetetlen része ennek a hatalmas, összetett, organikus lénynek.

A zenei változatosságot bizonyítandó, az utolsó tétel kicsit vissza vesz a horroból és a groteszkből. A sötét tónusok, egy picit világosabb szürkére váltanak és klasszikusabb ambient lezárást kapunk, ami mondjuk kiteszi a lemez felét. Mielőtt már éppen elhinnénk, hogy jön a megváltás, egy erőteljes kardcsapással kezdünk vissza zuhanni, abba szürreális lyukba, amiben a háromfejű nyúl próbált minket elkalauzolni a lemez első felében. Erősen darkjazz-es, főleg Bohren-es megoldások és hátborzongató spokenword tesz pontot ennek a 34 perces utazásnak a végére.

az év első pukkanós 10/10-e

Idén már jöttek szembe kiváló screamo lemezek, de egyikről se sikerült írni. Viszont néha el kap az az érzés, hogy most egy bizonyos stílusú zenét akarok ki rakni a blogra. Most pédául azt éreztem, hogy régen volt már screamo a Barlang, bár mire ezt leírtam, eszembe jutott a Foxtails, na mindegy. Szóval az év első hónapjaiból ez az egyik kedvenc screamo lemezem.

Ha meglátjuk, hogy Zegema Beach vagy No Funeral Records szinte azonnal el is könyvelhetjük, hogy egy jó lemezzel van dolgunk. Ez a két kiadó olyan szinten viszi tovább a stílus lángját 2022-ben is, hogy arra nehéz szavakat találni. Már-már hátborzongató, hogy szinte nem tudnak mellé lőni és olyan szinten merítenek a kondér legaljáról, hogy az előtt csak kalapot lehet emelni. Innen már csak ízlés kérdése, hogy kinek melyik jön be, válogatni van miből szerencsére.

 A Yearning-ról nem lehet sokat tudni, bár úgy érzem jelen pillanatban nem is érdekes. Montreal-i banda, ami már eleve jó jel, az pedig, hogy a No Funeral hozta meg talán a még jobb. Amivel engem megfogott, azon kívül, hogy simán elmegy egy picit dallamosabb Orchid worshipnek is, az a tömörsége. Miközben a világ szét hullni látszik körölöttünk, nagyon jól esett ez a 10 perc se, amiben nem lacafacáznak, hanem másfél percekben tolják az arcunkba az érzelem cunamikat. 7 dal, 9 percben több mint kiváló adrenalin bomba. A legszebb az egészben viszont az, hogy így sem egy fék nélküli kopácsolást kapunk. A játék időt teljes mértékben ki használják, még ha nem is sok, és ebbe a pár percbe annyi változatosságot képesek voltak bele vinni amennyi csak lehetséges. Szépen kitartott dallamos pengetések, amik post rockos felüdülést adnak, az alapjáraton emoviolance-nek mondható zenében. Ezeket a részeket, nagyon ügyesen használják a cséphadarások fel és levezetésére. Az elbum címe egyértelműen a 2022 római számokkal és az egész lemez ezt az érzést adja vissza. Tényleg csak pillanatokra van megállás, egy aprócska lélegzetvétel erejéig, hogy életben maradhassunk és tovább döfködhessék a kést a gyomrunkba. Mert ez a lemez kb ezt az érzést kelti, tökéletes zenei lefestése az idei évnek és annak ami jelenleg történik a világban. A harag és kilátástalanság járja táncát, pontosan azok az érzések amit jelenleg egy átlag ember érez, ha követi és érti is valamennyire azt, hogy mi folyik a világban. Ennyi 10 perc, ha szereted a stílust biztosan nem megy félre, ha még sem tetszik, meg csak 10 perc volt.

cséphadarós 9/10